Az éneklő szamár

Csak az ember lehet olyan buta, hogy azt gondolja, a szamár ostoba állat. Ha megkérdeznénk néhány szamarat arról, mi a véleményük az emberről, még az is lehet, az eredmény csak azoknak tetszene, akik ismerik Tihamér és szamarának történetét.

Egyszer ugyanis, miután Tihamér már egy hónap ingyen hinnyeugyét nyert azzal, hogy szamarát, Rumlit megtanította beszélni, újabb mutatványra készült. Az olvasni tudó Rumli története nem annyira izgalmas, Tihamér csak a régi trükköt vetette be, amikor az ordító szamár elé először olyan lapot tartott, amire előzőleg felírt egy I betűt, másodjára meg azt, amire Á-t rajzolt. Rumli meg csak ordított, hogy I-Á, I-Á, I-Á, kilométerre odébb is zengett az erdő. A hinnyeugye már érdekesebb. Ez ugyanis helyi műszó. A hinnyét az ember akkor mondja, amikor a leküldött feles után levegőt kap, az ugyét meg akkor, ha kér egy korsó sört is, mert az jár a pálinkához.

Tihamér hónap fordultával azt vette a fejébe, hogy megtanítja Rumlit énekelni. Ehhez azonban már nem volt példatára a múltból, sem anekdota, ami útmutatóul szolgált volna. Viszont már kezet adott arra, hogy mire eljön Pirike lakodalma, azon Rumli énekelni fog. Azt mondjuk ő sem értette, hogy egy örömapa miért éppen a lánya esküvőjén akar szamarat énekeltetni, de a kocsmáros még az ő Rumlijánál is csökönyösebb volt.

Teltek a hetek, és Tihamér egyre többször tért be a kocsmába azzal, hogy inkább megtesz bármit, kertet ás, kuglit hasogat, elvégez ő bármilyen munkát, csak ne kelljen Rumlival a násznép elé állni. Nem akarna megszégyenülni. Merthogy a szamár nem énekel. Nem akar. Nem tud. De beszélhetett bármit, a kocsmáros arra vágyott, ami elől Tihamér menekülni próbált.

Elérkezett a nagy nap. Az ifjú pár az ámen után már a lagzis sátor alatt mulatott, amikor megjelent a szép ruhába öltözött Tihamér, oldalán a bánatos fülű Rumlival. Megálltak a zenészek mellett. Tihamér intett nekik, hogy most akkor, legyetek szívesek, játsszátok azt, hogy...

Azok meg játszották. Úgy, ahogyan azt játszani kell. Tihamér meg a háttérbe húzódott. Egy vékony sátorvas mögé próbált elbújni, a merevítő és a ponyva közé. Szerencséjére mindenki Rumlit nézte, amikor fakad dalra.

A szamár unottan várakozott. Hol a zenészekre fülelt, hol a feléje ordító násznépre. Ha tudta volna, mi az a kacagás, alighanem eloldalog, de a furcsa zsivajt bátorításnak vette. Olyannyira, hogy előbb hintázni kezdett, négy lábon ringatózott. Előre, hátra. A farával néha oldalra is. Fülével legyezett, farkával csapkodott, majd amikor úgy érezte, elérkezett az ordítás ideje, éktelen iázásba kezdett.

A násznép dermedten, szájtátva nézte az éneklő szamarat. Rumli ugyanis – de az is lehet, csak a lélek dolgaihoz értő zenészek húzták úgy a nótát, hogy a csoda megtörténjen – a dalba pontosan belépve, ütemre mondta azt, hogy I, majd rekedt hangon azt, hogy Á. Egyszer sem tévesztett, nem maradt le, nem sietett. Iázott ritmusra, bőgött szamár módra, majd miután a zenekar abbahagyta a zenélést, Rumli is elnémult.

Nem úgy a násznép. Férfiak és asszonyok egy emberként ordítottak, rohantak a szamárhoz, az meg nyálát csorgatva fogadta a simogatásokat, a fültővakarásokat, és még akkor is hálásan nézett vissza, amikor elvezették etetni.

Tihamér aznap a mennybe ment. Maga sem tudta, hogyan, de úgy érezte, mintha az Isten jobbján ülne. Pedig csak a kocsmáros vette maga mellé, kipirult arccal töltötte pohárba a boldogságot. Hinnye, mondta kövéren minden feles után, Tihamér meg folyton ugyézott. Olykor duplán. Így ment ez minden kimért stampó után, és észre sem vették, hogy egy idő után már mindketten teli szájjal iáztak.

Rumli odakint már órák óta békésen szunyókált. Álmában olykor csapott a fülével, és hagyta, hogy széltől borzolt szőrére a hajnal felhőből szőtt fátylat terítsen.