Amikor Isten a Coca Colát Pepsivé változtatta

A hiéna végigsöpört a tájon. Láthatatlansága erejében rejlett, abban, hogy egymaga képes volt átlátni a végtelent. Kinyitotta a kaput. És érezte, teljes testében, az inaiban, az izmaiban, a szövetekben, hogy még nem volt ilyen boldog soha, mióta véget ért a nagy háború.

Nem ő volt a test szabadsága, nem ő volt a tettek szabadsága, de még csak a belső szabadság sem. A semmittevés volt, akaratnélküliség, a kötelesség tudatának hiánya.. Az édes semmittevés. A dolce far niente. A minden feladása, a saját céljaink feladása, a nincs holnap, nincs tegnap, csak mindig ugyanaz a kibaszott nap, ahogy Janis mondta, két Southern Comfort között félúton valahol. Mint az erdők madarai. A halottak temessék el a halottakat.

A szabadság csak annyit jelent, hogy nincs már vesztenivalód. Nem akart, soha nem is akart, és most már mindörökké nem is akar máshol és máskor lenni, ugyanis érezte, teljes átéléssel, teljes bizonyossággal érezte, hogy most minden, azaz MINDEN megtörténhet. A megtalálásban, a rátaláltságban, a felismerésben maradni szakadatlanul. Ebben rejlik a lehetséges minden – a szabadság az, amikor megszabadulunk, végtelenül és véghetetlenül megszabadulunk önképünktől. Ha a keretek között találod meg a szabadságod, az is szabadság. Mert te választottad.

Már régóta gleccserré vált az élet. Tulaldonképpen jégben állunk. A jég arisztokráciája fenn lebeg az égben; elméletek tartják egyben, elméletek tartják kikezdhetetlen valóságban. És vérré fagy az ideológia. A történetet nem bűvölte újra. És az érzés a hatókör körül forgá. Avagy úgy döntött, hogy ő lesz a jelleg. Az ellentétek elrendeződése látszék. Folyékony volt. Folyékony most is ám. A láthatlanságtól elszökni feladat. Felmérhetetlenség. Árnyék. Virradatvalóság. A hiéna ott ült a bokszban, szemben a kalapossal. Körülötte a kopottság. A hatalomvesztés végessége. Körülötte a feltorlódott múltból szőtt jelen.

Látod ezt itt? – mutatott körbe a kalapos egy olyan széles, olyan harsány, olyan lendületes gesztussal, mintha az egész világot, vagy legalábbis a világról az emberi történelem során alkotott számos képzetet akarta volna elsöpörni. Minden, amit az ember valaha is közvetlenül megélt, reprezentációvá foszlott – mondta. Nézz csak körül. Nézz körül. Alaposan. A lehető legnagyobb, legjelentőségteljesebb alapossággal. Azt hiszed, egy szimbólumban ülünk. Azt hiszed, egy manipulatív csapdában. Nem, nem, nem. Tévedés. Közel van, de tévedés. És tudod, te is nagyon jól tudod, hogy a féligazságok veszélyesebbek a hazugságoknál. Az igaz a hamis egyik mozzanata. A teljességben ülünk. A kimondott totalitásban. Belül vagyunk. Érted, belül. A kitörés szabadsága, a kiszabadulás halványan derengő esélye nélkül, .... Nincsenek olyan nagyobb arányú, fontos és dinamikus társadalmi formák, amelyek valamilyen aspektusban a kapitalizmushoz képest külsők. Nem lehetsz, mert semmi nincsen kívül a rendszeren. Érzed? Érzed a bőrödön, a pórusaidban, a gyomrodban, érzed valahol hátul a gerinced mélyén? Hát nem ártana.

Unalmasnak hangzott. Csupa szabványfrázis, csupa maradványként visszahullott tiltakozás, önmagában csupán a tiltakozás kedvéért, hogy visszhangozzon valami az ürességben. Emellett az egész világ olyan kopott volt, mintha hozzászürkült volna a érzéseihez, mintha hozzászürkült volna a valósághoz, a fakó színek visszhangjához az élettelenségben sodródó falak között. De hogy észre ne vegyék, hogy fel ne torlódjon, hogy valóságként való felismertetése csupán valahol a háttérben maradhasson némileg megszilárdultan, valami méltóságot akart adni neki. Valami méltóságot az olcsóságnak, valami méltóságot a kopott háttereknek, méltóságot a méltóságnélküliségnek anélkül, hogy elveszítené a megtépázott illúzióikat. A fogyasztás méltóságát. Ha egyszer már semmi más nem maradt.

Szembe vele a kalapos tovább mondta, tovább beszélt, mintha lenne jelentése, mintha jelentene valamit az, amit mond. A kapitalizmusról. Itt egy integrált rendszerről van szó. Az a fontos, hogy ami önálló, autonóm, szubjektív, szuverén cselekedetnek tűnik, az maga is produkálja azt a termelésből, és cseréből, és gondolkodásból, és kreativitásból összeálló totális rendszert, amelyben benne van az igaz mozzanata, de ez immár csak mozzanata a hamisnak. Nem figyelt rá. Híján volt a figyelemnek. Valahogy teljesen kiszáradt belőle. Hát nem érted? Végleg nem érted? Egy valóban a feje tetejére állt világban az igaz a hamisság mozzanata, mondta a kalapos, miközben valami teljességgel visszafojtott csalódottsággal felemelte a fejét. Egy kicsit, mintha haragudott volna. Persze nemsokára mintha elfújták volna.

Valahogy úgy gondolta, valahogy azon járt az esze, miközben hallotta a párocska csacsogását a háta mögül, hogy a szabályokat azok ismerik legpontosabban, akik lázadnak ellenük, a törvényeket jobban ismerik, mint maguk a törvényhozók. A lázadók megtanulják, teljes, tökéletes pontossággal tanulják meg, hogy hol vannak a lyukak, hol vannak azok az eresztékek és hasítékok, azok a repedések, azok a gyenge pontok, ahol a szabályok áttörhetők. Előbb pontosan, teljes, örökkévaló pontossággal kell megtanulni a szabályokat. Aztán macskaszerű eleganciával lépni rajtuk át. A háta mögötti bokszban a párocska csacsogása egyre izgatottabbá vált. Most a férfi beszélt.

Ezt itt. Mi a baj vele. Éttermeket soha nem szoktak kirabolni. Ahogy a bankok, ezek is biztosítva vannak. Az üzletvezető baszik rá. Csak minél előbb kint legyél, mielőtt szétlövöd a vendégeit. A pincérnők basznak rá. A vendégek meg csak ülnek teli pofával, azt se tudják hány óra.

Az egész az őrülethez való viszonytól függ.

És elkezdődött.

(A dőlt betűvel szedett mondatok egyenes idézetek Leonard Cohen és Kris Kristoferson dalszövegeiből, Guy Debord A spektákulum társadalma című művéből, Tamás Gáspár Miklós egyetemi előadásainak nyilvános felvételeiből, valamint Quentin Tarantino Ponyvaregény című filmjéből.)