A világ legboldogabb dala a szomorúságról

Kedd volt, huszonharmadika, az év legszomorúbb napja, amikor Sárkány Dezső gitárművész elővette hangszerét, megtisztogatta, felhangolta, és megkomponálta a világ legboldogabb dalát.

Az elmúlásról szólt. A veszteségről. A bánatról. Csupa olyan érzelemről, ami az embert a mélybe rántja. Amitől az elárvult lélek úgy érzi, bármerre jár is, az ég mindig fölötte felhős, az eső csak reá hull, őt soha senki, de senki többé észre nem veszi.

Sárkány Dezső verset is írt a dalhoz. Olyat, amely zene nélkül is felvidított volna bárkit. Visszaolvasta, a lélegzete is elállt. A pillanat csöndjében, amikor a szíve is kihagyott egy dobbanást, úgy érezte, mintha hallaná az univerzum hangját. Ezt érezte Sárkány Dezső. Mintha választ kapott volna egy kérdésre a sok közül, amit születése óta megfogalmazott. Izmai ellazultak, érzékszervei kiélesedtek. Felszabadultan lépdelt a Vörösmarty tér felé, úgy érezte, mintha lebegne. Szinte repült. Arra vágyott, hogy az élményt mindenkivel megossza.

Ez a dal és a vers nem lehet csak az övé.

A téren a Gerbeaud épületéhez közel tette le támla nélküli székét. Leült, a hangszert az ölébe fektette. Nem mozdult, szemét behunyta. Hagyta, hogy arcát a szél fújja, szemhéján érezte a napsugarak melegét. Átjárta a város zaja, lüktetése, a füstként kavargó moraj.

Mire visszatért a valóságba, kisebb tömeg gyűlt köréje. Bámulták, pedig csak ült. Még nem is játszott. Néhányan telefonnal videózták, mint valami látványosságot. Sárkány Dezső nem volt sem szép, sem csúnya. Neki azzal soha nem volt baja, hogy a szüleitől széles arccsontokat, dús szemöldököt, korán őszülő hajat örökölt. Ujjának formája pedig inkább illett volna egy henteshez, de ő a tömzsi pálcákkal is kiválóan pengetett.

Mosolyogva nézte a sokasodók táborát. A kávéház vendégei felálltak, volt, aki a székre is, hogy jobban lásson.

Sárkány Dezső ekkor levette kalapját, a földre rakta, és játszani kezdte a világ legboldogabb dalát a szomorúságról. Úgy énekelt, mint még soha. A levegő megtelt a hangjával, a húrok éteri hárfaként zengtek, az emberek pedig, akik köréje gyűltek, de még azok is, akik valahol a város peremén jártak, úgy érezték, valami megváltozott.

Az égről eltűntek a felhők, a napsugarak színesbe öltöztették a világot, s amíg Sárkány Dezső énekelt, a bolygó össze lakója felemelte fejét. A dal szélsebesen járta be a bolygót, bekúszott minden résbe, repedésbe. A világnak nem volt lakója, aki ne tudta volna, hogy valami olyan részese lehet, amire egész életében vágyott.

Egy pillanatra boldogság költözött a világra. Éppen csak annyi időre, amíg egy méh megrebbenti szárnyát, amíg egy szirom kipattan, egy hópehely a levegőben megfordul, egy sóhaj felszakad.

Aztán Sárkány Dezső elhallgatott. A gitárt tokba tette, majd beült egy kávéra, süteményt is kért. Az asztal mellett ülve fekete színű fejfedőjének bélését tanulmányozta. Tiszta volt, és fényes. Olyan még soha nem fordult elő, hogy ne kapott volna némi pénzt. Azon tűnődött, hogy mit rontott el, de egy felhő az égen elterelte a figyelmét.

Amíg ugyanis Sárkány Dezső falatozott, a magasban elsötétült az égbolt. Egy esőcsepp a mélybe szédült. A szél feltámadt, egyre erősebben fújt, magával ragadt néhány szalvétát, számlát és zsebkendőt.

A tér kiürült, az emberek menedékbe húzódtak. Csak Sárkány Dezső ült a teraszon, egyedül. Kalapját a fejébe húzta, a gitártokot a lába közé szorította, és arra gondolt, hogy ír egy vidám dalt az esőről, mit esőről, záporról. A földre zuhant égboltról és arról, hogy ez is az élet körforgásának része.

Sárkány Dezső behunyta szemét, és amint fejben komponálni kezdett, a zápor alábbhagyott. A refrénnél az égbolt kitisztult, s mire a dal végére ért, a tér ismét megtelt emberekkel. Néhányan köszöntek neki, idegenek, sosem látta őket, és egyre többen kérték tőle, játsszon valamit. Csak egy dalt, olyat, mint az előző vagy ahhoz hasonlót. Végül is mindegy. Bármit.

És Sárkány Dezső ismét kiült a térre. Gitárján pengetni kezdte a világ legvidámabb dalát – ezúttal az esőről.