És jött egy Trabant

Nem, semmi emlékem nincs a Trabantról. Nekünk Zsigulink volt. Emlékszem, nagyapám vitt minket a friss autó első útján Dombegyházára, végig magyarázott, aztán fel s alá gurulgattak a faluban, hol apám, hol anyám gyakorolta vele a csúsztatott kuplungot. Apám, mondjuk, sosem tanulta meg, csak beleugrott, gáz és fék, mi meg később minden utazáson hánytunk az öcsémmel.

Tudod, irigyellek, hogy titeket, amikor lerobbantatok München előtt, egy targoncával felraktak a platóra, és úgy utaztatok a szervizig, micsoda buli lehetett.
Erről jut eszembe, mégis van emlékem, volt az a nagy havazás, a híres ’87-es havazás, nálunk a hegyen vállig ért a hó, pont láttam az ablakomból a Fogas fék nélküli száguldását, a balesetet, rettenetes volt, egész éjjel kerestük a hóban az embereket, a mentő nem tudott feljönni. Szóval ezen a napon, de még délután, amikor csak ömlött és ömlött a hó, semmilyen más autó nem tudott felmenni a Diósárok úton, csak a Trabantok. A büszke Zsigulik, Daciák lenn küzdöttek a János kórház aljánál, és akkor valaki kitalálta, hogy a Trabanttal talán vontatni is lehet. Úgyhogy valahogy rákötötték az egyik autót, a Trabant húzta, a férfiak tolták, egyiket a másik után, olyan kaláka volt, hogy mindenki nevetett, kimelegedve, mi meg ugráltunk körülöttük, és drukkoltunk. De akkor már nagyapám nem élt.

Nem, nem jártam az NDK-ban sem, sőt a Balatonon is ritkán, nem láttam a kempingekben az átalakított Trabantokat, értelemszerűen a könnyen kapható Angelák sem érdekeltek, hiszen nem fiú vagyok, én Dombegyházán nyaraltam. Ez egy kis határ menti falu, Mami ott született, nagyapám pedig a családi legenda szerint vitte Klebelsberget hazafelé Pécskára, megálltak Dombegyházán, mert a minisztert behívták a faluházára, a kocsiját megcsodálták kinn, nagyapám mint sofőr pedig élvezte a dicsőséget. A sok szájtáti közt volt Mami, a rátarti, nagyapámnak egyből feltűnt, udvarolni kezdett neki, és nem sokra rá el is vette.

Nagyapám Tata melletti sváb volt, az anyukája csak németül beszélt, ezzel a szép németséggel vallották magukat magyarnak a világháború idején, így is meghurcolták őket később, de legalább nem telepítették ki a családot. Dombegyházán viszont nagyapámnak lett a legkülönlegesebb gyümölcsöse, mert a rokonoktól Németországból kapott magokat, azokat csíráztatta, és a sarjakat ráoltotta a magyar fajtákra, ha jött Korom elvtárs a faluba, mindig nagyapám gyümölcsösét mutogatták neki, elhallgatva, hogy az nem a tsz-é. Meséltem, hogy nagyapám faragott nekem lúdtollat, és azzal írtam az első és egyetlen színdarabomat a szőlőlugasban 8 évesen?

Persze hogy nemzedéki élmény a Trabant, tudom, az apák vezették, az anyák ültek az előre lesütött rántott húsokkal teli szatyorral a lábuk között mellettük, hátul a gyerekek a lehúzhatatlan ablakok közt nyelték a cigifüstöt, irány a jugó tengerpart, max 80 kilométeres száguldással, mesélték. Nagyapám hivatásos sofőr volt, telente velünk éltek Budán, pontosabban mi éltünk az ő lakásukban, tavasztól őszig mentek csak le a dédihez.

Tudod, ha metsző szél fúj, rajtakapom magam, hogy várom az érzést, ahogy a hatalmas kezével óvatosan a szám elé rakva, a sapkámba tűri a frissen vasalt zsebkendőjét, hogy ne kapkodjam be a hideg levegőt óvodába menet, ahogy fogja a kezemet ez a nekem óriásnak tűnő, hatalmas biztonságot nyújtó ember. Szerettem vele sétálni, még a metróállomásokat is többször bejártuk, csavargólelkű volt, mint én, később, ha rohantam, pontosan tudtam, melyik állomáshoz melyik kocsiba kell szállnom, hogy elsőnek érjek a mozgólépcsőhöz. Mindig nagyon finom illata volt, mert a minisztériumban kapott egy bőrkabátot, annyira vigyázott rá, hogy hetente bekente babakrémmel, ez egy szertartás volt nála, és az egész kabátnak kék tubusos babaillata volt. Később tudtam meg, hogy ez olyan kabát volt, mint az ávósoké, de szegények voltunk, hát hordta, ha már kapta, nem volt más, micsoda kontraszt egy babaillatú ijesztő bőrkabát, ugye.

Igen, nekem is volt egy haverom, aki ralizott a Trabantjával, nagyon vicces volt, kiszerelte az üléseket, körbe vasrudakat hegesztett, és az anyósülés helyén egy sámli volt, de ha bulizni mentünk, gond nélkül befértünk így tizen. Azt akartam még mesélni, hogy Dombegyházán nagyapám háromszobás lakhelyet építtetett a vályogvető cigányokkal a disznajainak, ott tapostam velük a töreket mezítláb, közben a falu férfijai könyököltek a kerítésen, szívták nagyapám csavart dohányát, hogy bolond ez a Gyuri, palotát épít a disznóknak. Ő viszont óriási türelemmel betanította a malacokat, hogy ne ott egyenek, ahol piszkítanak, vagy később ellenek, ilyen ember volt.

Igen, észrevettem, hogy folyamatosan nagyapámról beszélek, miközben te retro-Trabantokat nézegetsz, de azért teszem, mert nem akarok arra gondolni, amikor jött egy Trabant azzal a hírrel, hogy nagyapám infarktussal a Jánosba került. Kinn voltunk a Szentendrei-szigeten, ott is azért lett anyuéknak telke, mert nagyapám legjobb barátjának is ott volt telke, nem volt nemhogy mobil, de telefon sem, épp betonoztak, amikor megérkezett a szomszédunk, hogy baj van. Anyuval beültünk a Trabantba, ő sírt végig az úton, én pedig szólni sem tudtam a rémülettől, mert két nappal előtte még nagyapám vállán aludtam el délután, és csak az járt a fejemben, hogy biztos én nyomtam meg, ezért kapott infarktust.

Gyerekkoromban Dombegyházán minden délután a mellére vett minket, kis unokákat, és a kánikulát átaludtuk a hűvös szobában, én feküdtem a bal oldalán, unokaöcsém a jobbon. Forró augusztus volt ekkor is, nem sokkal korábban töltöttem be a 18-at, meglátogattam Mamiékat, felköszöntöttek, ettünk savanyú krumplilevest és barackos fánkot, de annyit, hogy én jóllakottan odabújtam nagyapámhoz, és mint egy kisgyerek, elaludtam. Mire a Jánosba értünk, nagyapám meghalt, évekig vádoltam magam, majd egyszer elsírtam Maminak, aki megölelt, és azt mondta, te buta, a legnagyobb örömet adtad nagyapádnak, két napig dicsekedett mindenkinek, hogy ez a lakli lány a szívén aludt.

Szóval, ne beszélgessünk Trabantokról, oké?