Dalok az örökkévalóságnak

Csodálatos univerzumban él. Boldog és gondtalan. Ha mosolyog, tudják, jó helyen van. Bárcsak az egész világ ilyen volna.

Minden azzal kezdődött, hogy megkérdezték tőle, minek tartja magát. Ha szívére teszi kezét, mit válaszol: abbaista vagy boniemista. Habozás nélkül felelt. Olyan nincs, hogy boniemista, csak olyan, hogy boneymista. Kimondva tök mindegy, vihogták a fiúk, ő pedig érezte, hogy bajban van. Tudta, az utcában csak ő abbaista. Ha bevallja, megverik. Ha hazudik, önmagát csapja be. Próbált időt nyerni, hátha talál innen kiutat. De ha valami, legkevésbé az idő húzható. Ott van mindenhol, nincs is sehol, mégis múlik. Furmányos fejtörő.

Fontos ez, kérdezte, és látta, hogy az. Hat nyurga srác állt vele szemben. Az egyik az ujját tördelte, a másik arcára örök vigyor tapadt, a többiek meg úgy néztek ki, mint akik fél perc múlva megverik. A legmagasabb fiú fehér színű pólójára Bobby Farrell nevét írták vastag filccel, öccse Boney M. pecsétgyűrűt viselt. Vurstliban lőtte, négypálcás kincs.

Ebből nincs menekvés, nézte a feléje gyűlő vadakat. Úgy érezte, mintha a világ összes falát mögé húzták volna, a téglasor felfelé az égig ért, oldalt meg a végtelenbe. Pedig az utca, ahol álltak, üresen kongott, töredezett aszfaltja a folyóig nyújtózott.

Mi lesz, öcsi, az idő lejárt. A fiúk közelebb léptek, érezte testük párolgását. Az erőszak szaga édes, állapította meg, és elámult, hogy az élet milyen egyszerű. Minden csupa kémia. A félelem szúrós és friss, akár a hegyi levegő, a szájban viszont vasas ízű.

De az is lehet, csak a vér miatt érezte így, amit a földre köpött. Ekkor már az oldalán feküdt. Nem tudta, hogyan került le. Minden gyorsan történt. Összehúzta magát, magzatpózban várta az újabb rúgást. Egy idő után az sem fájt.

A csönd jázminillatú, gondolta, az idő meg óceán. Sosem járt ott, még a tengert se látta, de tudta, másként nem lehet.

Aztán a fehér pólós sörillatú leheletét érezte arcán, közel hajolva kérdezte, hogy mondja meg, hogy abbaista-e vagy boniemista. Így, a földön fekve talán könnyebb már a válasz.

Már csak suttogni tudott, talán ki sem mondta, odabent formálta a hangokat: Agnetha, Björn, Benny, Anni-Frid.

Jázmin és óceán. Egyre erősebben ölelte egy álom, húzta magához. A születés előtti pillanat lehet ilyen. Méz illata villant tudatába, majd jázmin és óceán, és lényének alakja, legkevésbé emberforma, egy pillanatra felizzott az univerzum szövetén.

Évek teltek el. Most is fekszik. Mozdulatlan. Ágyneműje friss, gépek figyelik pulzusát, minden lélegzetvételét. Ha mosolyog, tudják, jó helyen van. A hangfalakból halk zene szól. Soha véget nem érő válogatás. Néhány fiatalember hozta, öt éve már. Egyikük ujján régi, megfakult vurstlis gyűrű remegett. Azt mondták, nem barátok, csak..., s hogy ez a zene gyógyítja. Ez a kedvence. Abba. Dalok az örökkévalóságnak.