Kölyök a hóban

Lábnyom az olvadó hóban. Vova egyszerűen gondolkozott az életről, és azon a reggelen, amikor úgy érezte, hogy szétszálazott sorsának fonala végleg elszakad, ezt a négy szót írta naplójába. Tűz lobogott a kályhában, tetején kopott edényben tea főtt, odakint elállt a hóesés. A férfi kockacukrot tett szájába, a teát azon átszűrve itta, majd száraz kenyérhéjat rágcsált. Azon töprengett, hogy utolsónak szánt szavainak nincsen értelme. Minél többször olvasta azokat, annál kevésbé értette, miért írta.

Faszomba, sóhajtotta. Kinyitotta a kályha ajtaját. A naplót becsukta, végigsimított rajta, majd a tűzbe dobta. Nem várta meg, amíg a lapok lángra kapnak. Beöltözött a kinti világhoz, puskát vett magához, és elindult, hogy valahol a fák között, a folyó partján, a hegytetőn átlépjen az örök élet kapuján. Végül is mindegy, hol.

Évek óta egyedül élt. Ahhoz túlságosan régóta, hogy elképzelje, lehetne másként. Mindenki, akit családtagnak gondolt, az vagy meghalt, vagy ajtót sem nyitott rá. A fia egy ideig még hívogatta, aztán az is lelépett egy baskír lánnyal. Pedig mondta a gyereknek, hogy vigyázzon, mert minden nőben két boszorkány él, egy fehér és egy fekete, és csakis a hangulatukon múlik, melyik énjükkel bájolnak. A baskír asszonyokban azonban mintha démonok laknának. A fia tudta, hogy apjából csak a keserűség beszél vodkahangon, mert neki soha semmi nem jött össze igazán. Bármije volt, tisztes munka, ház, feleség, örökség, mindent elveszített. A fia egy ideig úgy tett, mintha megfogadná az intelmeket, ám egy napon találkozott egy ufai hajadonnal, akiről még az újságok is úgy írtak, hogy tíz szépségversenyből tizenegyet biztosan megnyerne. Mindketten tudták, apa és fia, hogy ez olyan helyzet, amire a szakirodalom azt mondaná, vis maior, s amitől még egy eunuch esze is öv alá ereszkedne.

Így öregedett meg Vova, napról napra, egyedül. Pedig mondták neki, hogy a magány nem jó társ, unalmas szerető. Vova rideg emberré vált, olyanná, aki megszokta némaságát. Ha megszólalt, tőmondatokban beszélt, akkor is káromkodott. Naplót vezetett, de nem tudta, miért, soha egyetlen sorát nem olvasta vissza. Kivéve most, ezt a négy szót. Talán mert azt hitte, ezek az utolsók.

Vova körbenézett rönkházának szobáján, fegyverét megmarkolta, és elindult a vadonba. Nem nézett maga mögé, nem érdekelte, milyen nyomot hagy maga után. A hótakaró teteje keményre fagyott, vékony jégpáncélként roppant lépéseinek súlya alatt.

A nap korongja átbillent a zeniten, amikor Vova megállt. Szemben vele, a tájra ereszkedő felhőben egy hegy kontúrja derengett. Szürkésfehér, kontúr nélküli maszat. Odalent a völgyben pézsmaszarvasok rohantak. Vova üres tekintettel bámulta suhanásukat. Hamar eltűntek, mintha nem is jártak volna errefelé. A férfi azon tűnődött, menjen-e tovább, vagy jól lesz itt is. Végül is mindegy, sóhajtotta.

Igazából csak szépre vágyott, a szem és a lélek számára befogadhatót. Ha már életének nem lett sok értelme ezen a bolygón, legalább az utolsó kép legyen emlékezetes, amit magával visz. Leült egy sziklára, állát megtöltött fegyverének csövére helyezte.

A hideg fém érintése egy régi ima foszlányait hozta elő a múltból. Még gyerekként hallotta, az apja azt mondta, ez megvédi őt minden gonosztól. Ám Vovát a szavak soha semmitől nem védték meg, így most, élete alkonyán elmosolyodott gyarlóságán. Az is szórakoztatta, hogy az imából csak töredékmondatok jutottak az eszébe.

Vova egy ideig a tájat nézte, próbált minél többet befogadni a körülötte lévő látványból, aztán behunyta szemét, és érezte, lelkébe végtelen nyugalom költözött.

Ekkor zajt hallott. Motorzúgást. Hogy dögölnél szájba, jegyezte meg Vova. Nem tervezte, hogy ezt mondja, így jött. Felpillantott. Egy városi Jeep járt a völgyben. Eltévedhetett, a legközelebbi település kétnapi járásra van innen. Az autó megállt, sofőrje kitett valamit a hóra, és továbbhajtott.

Föntről is látszott, hogy az a valami mozog. Vova résre húzta szemét. Bassza meg, mondta. Felállt, leereszkedett a völgybe. Odalent keréknyomon haladt, aztán meglátta, hogy a hóban egy kölyökkutya fekszik. Egy husky. Hátán feketésre hintett bundával, a szeme ritka gyémántként ragyogott. Nem sírt, nem nyöszörgött. A hóban feküdt, nyelvével a fehérséget nyaldosta. Amint meglátta Vovát, ásítani kezdett. Hosszan, mintha el akarná nyelni a világot.

Vova megállt a kölyök előtt. A husky feltápászkodott, a férfi lábához bukdácsolt, majd felnézett. Így csak az tud nézni, aki kér vagy akar valamit, és Vova tudta, hogy életének legfontosabb napján, amikor mindennek másként kellene lennie, valami megváltozott. Faszomba, mondta a kölyöknek, mire az ráfeküdt Vova bakancsára. Apró mancsával próbálta átölelni a férfi bokáját. Vova megint káromkodott. Erősen cifrázta, és addig mondta, amíg ki nem beszélte magából a bánatát, ami nagyjából úgy szólt, hogy neki és Istennek elszámolnivalója van, de ezek szerint még nem itt és nem most.

Megyünk, mondta a huskynak, de a kölyök addigra már aludt. Vova lehajolt, felemelte, és azon tűnődött, mi legyen a neve. 

Elindult hazafelé. Szitkozódva taposta a havat. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, amit ma, ott, fent a dombtetőn elveszített, s amire a völgyben rátalált. Gyűlölte ezt a napot, de amikor a karján alvó kölyökre pillantott, a sírás fojtogatta. Mire hazaért, potyogtak a könnyei. A kályhában tüzet rakott, teát főzött, majd a székben ülve, ölében az kölyökkel elaludt. Hosszú évek óta először álmodott.