A férfi, akit nem sikerült megzabolázni

Jön-megy, nem kérdez, cigarettára gyújt. Sok vele a baj, nehezen kezelhető, úgyszólván kiállhatatlan. Mi legyen? Jezsuiták, mészárszék vagy haditengerészet? Utóbbi tartogatja a legtöbb meglepetést, a legnagyobb kihívást. Mit tehet egy 17 éves srác lecsapolatlan, becsatornázatlan energiákkal? Szerződés három évre, aztán irány Indokína, a háború, de csak egy kicsit.

A katonai arzenál úgy terpeszkedett a Saigon folyó partján, mint egy fehér ruhát öltött méregdrága prostituált, aki csak a megfelelő kuncsaftra vár. Az éjszakai égbolton pipeskedő csillagok megvilágították a lustán ringatózó folyami járműveket. A kaszárnyaudvar nemrég még csupa élet volt, az éjszaka azonban már csak egyvalakit vert ki a négyszögletes kapupilléreken álló lámpák alá. Egy szegény, erős, és veszélyesen szép fiatal férfit. Világos, khaki trópusi egyenruhájában az oszlopnak dőlve úgy festett, mint egy modell, aki pusztán néhány fotó kedvéért ereget füstkarikákat. Kellemes bizsergés járta át, nem volt még álmos. Mindig ilyenkor jön a baj. Hívták a nagy lombú trópusi fák, be az éjszakába, ópiumbarlangokba, kocsmákba, nők ölébe.

Már csaknem kiegyezett az ösztöneivel, amikor halk, hívogató füttyszóra lett figyelmes. Az udvar szélén álló katonai dzsip mögül jelzett valaki. Elpöckölte cigarettáját, majd óvatosan közelebb lépett, ám ekkor hátulról lefogták, a száját betapasztották. A könyöke már megindult hátra, amikor a fülébe röhögtek. A sajátjai voltak, a századból. Hozzá hasonló, nyughatatlan fiatalok. Harmadik társuk már a dzsipben ült, és türelmetlenül dobolt a kormányon.

– Bemegyünk a városba.

Egy másodpercre megjelent előttük az ügyeletes tiszt baltával faragott arca, de fegyelmező alakját hamar elmosta a kalandvágy.

Igazi éjszakai rodeó vette kezdetét: úsztak a szélben, farkasként üvöltötték a holdat. A széles utakon a dzsip ugrált alattuk, néhol felfutott a folyópartot szegélyező park ösvényére, és ha elakadtak, hangosan röhögtek.

Már javában zuhogott a trópusi eső, amikor rátértek a Rue Catinat-ra. Elhaladtak a híres Majestic szálloda előtt. Dudáltak a nőknek, azok meg kacéran intettek az egyenruhásoknak. Az elegáns európai világot maguk mögött hagyva tovább száguldoztak a megfeketedett homlokzatok és lövedéknyomok között. Elhaladtak egy katonai ellenőrzőpont mellett, ahol egy fegyveres vietnámi katona ácsorgott. Itt nem volt kedvük rikoltozni. Csak hajtottak tovább a meleg, párás, zajos városban, megfeledkezve parancsokról, sorakozóról, minden kötelességükről, amit „legszebb napjaikkal trágyáztak”.

Lassan ritkulni kezdett körülöttük a városi forgatag, az út mentén egyre gyakrabban bukkantak fel a Saigont és Cholont keresztül-kasul szabdaló csatornák. Az eső alaposan eláztatta őket, az aszfalt veszélyesen csúszóssá vált.

Talán már soha senki nem rántja le a leplet arról, mi történt pontosan ezután. Egy rosszul vett kanyar, a szédítő sebesség vagy a forró vér hajtotta vakmerőség – ki tudja –, de a dzsip a csatornában landolt.

Amikor később vérben forgó szemmel keresték a felelőst, a füstkarikát eregető, lehetetlenül szép Alain Delon mindent magára vállalt. Azt mondta, ő vezetett. A fülledt gyarmaton ezért három hónap katonai fogda járt.

Alain Delon 1955. november 8-án, húszezer kilométerre a szüleitől, barát és nő nélkül egy saigoni cella priccsén ült. Aznap töltötte be a huszadik életévét. Sírva fakadt. Nem sejthette, hogy alig fél év múlva Franciaországban lesz, miután három év és három hónap után a haditengerészet idő előtt megszabadul tőle. Azt sem tudta, hogy Párizsban néhány nő szerelmének és rajongásának köszönhetően visszavonhatatlanul beírja magát a filmtörténetbe, mi pedig néhány év elteltével már Tom Ripley-ként nézzük a Ragyogó napfényben, amint kamaszos arcával és fagyos tekintetével gyilkol, Roccóként Viscontinál a családját próbálja egyben tartani, Tancrediként A párducban Claudia Cardinale mellett lesz színészóriás, Jef Costellóként pedig A szamurájban ballonkabátban, kalapban és fegyverrel járja Párizst, és szinte egyetlen felesleges mozdulat nélkül teremti meg a modern filmes bérgyilkos archetípusát. Azt pedig végképp nem sejthette, hogy egyszer százhuszas pulzussal figyeljük majd, ahogy egy provence-i villa medencéje mellett Romy Schneiderrel úgy évődnek, gyűlölik és kívánják egymást, hogy nyilvánvaló, abban a színészi játéknál mérhetetlenül több van.

Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!