Szembejött velünk a gyermek Kossuth Lajos

Helyes szőke kisfiú néz vissza rám a vászonról, hatéves forma lehet, egy gesztenyefa ágvillájában ül, és töpreng valamin. „Ez kicsoda?”, kérdem a kolozsvári festőtől, Betuker Istvántól, aki a világ legtermészetesebb hangsúlyával válaszolja: „A gyermek Kossuth Lajos.”

Hosszú másodpercekig kattognak a fogaskerekek az agyamban, végiggondolom, hogy Kossuth 1802-ben született, még hatéves korában is csak 1808-at írtunk, az első igazi fényképet pedig csak 1826-ban készítette el Joseph Nicéphore Niépce.

Segít a mesterséges intelligencia

Nyilván látszik az arcomon a döbbenet, István el is mosolyodik, végül csak-csak ki tudom nyögni:

• No de miből gondolja, hogy a kis Kossuth így nézett ki?
• Megterveztettem a mesterséges intelligenciával.
• Ja, hacsak úgy nem…

Az idő szélvész gyorsan repül, Kossuth gyermekkorában még a fényképezés technikáját sem ismerték, manapság pedig már a mesterséges intelligencia segítségével műalkotásokat is lehet tervezni, olyan történelmi alakokat is felidézhetünk, akikről nincs fotó vagy festmény, mert ott az A. I., ami (aki?) bármire képes. No azért bármire nem, legalábbis nem olyan minőségben, ahogy azt szeretnénk.

Amúgy Kossuth nem véletlenül témája ennek a festménynek, Tállyán vagyunk, az Artistaille Art Residency elnevezésű művésztelepen. Az első felelős magyar kormány pénzügyminiszterét nem szülőhelyén, Monokon keresztelték meg, hanem a szomszédos Tállyán, mert itt volt a legközelebbi evangélikus templom.

Goya és a háború borzalmai

Persze a tállyai művésztelep fő tevékenységi köre nem a Kossuth-portrék készítése. Az Oroszlános Borhotel 400 éves épületében és a szomszédos alkotóházban valamilyen szinten a hosszú éveken keresztül működő és neves művészeknek is lehetőséget nyújtó Közép-európai Művésztelep folytatása ez. A tábornak van egy háborúra vonatkozó mottója – „Legyen vége már!” –, amelynek még javában tart a második turnusa, a művészek totális témaszabadságot élveznek.

Betüker István, ugye, a gyerek Kossuthot festi meg, a hely szelleme által ihletve és némi A. I.-s segítséggel, Simon-Mazula Tibor viszont tényleg a háború borzalmai hatása alá került, ezért festette meg Francisco Goya talán leghíresebb alkotásának, pontosabban 82 rézkarcból álló sorozatának parafrázisát. Goyát sokan az expresszionizmus előfutárának tartják, és hogy ez mennyire helyes stílusértékelés, az kiviláglik Tibor három festményéből. Goyát – és Simon-Mazulát – nézni megrendítő élmény.

Egy szobával arrébb Csurka Eszterrel találkozunk, és Vilmával, a mosolygós szemű festőnő elválaszthatatlan törpeuszkárjával. Eszter a lányát festi meg éppen, légies ecsetvonásokkal.

Aztán vannak, akik még csak a tervezés fázisánál tartanak, de hát ez így is van rendjén. Az Artistaille egyik rendeltetése éppen ez, hogy az idilli környezet, a természet közelsége, a szőlőtőkékkel borított domboldalak inspirálják a művészeket. No és hogy megbeszéljék az elképzeléseiket a tábor kurátorával, Gulyás Gáborral. Ahogy éppen Göncz Dalma, a folyton új utakat kereső, a közelmúltban már a hongkongi piacot is meghódító és a napokban ösztöndíjjal az andorrai UNESCO-művésztelepre utazó betonfestő művésznő teszi az Oroszlános Borhotel tornácán.

Szól a szaxofon

DrMáriás, a honi képzőművészeti, zenei és irodalmi szcéna talán legeredetibb, Munkácsy Mihály-díjas figurája a tábor motorja, a Munkácsy Mihály-díjas polihisztor megjegyzéseire, monológjaira oda kell figyelni, és ha majd a festménye is elkészül – amelyet természetesen a többi alkotással együtt kifüggesztenek a házigazdák a borhotel falára. Ahogy azt már az első turnus idején elkészült Verebics Ági, Nagy Kriszta festményeivel is tették. Akkor majd kiderül, milyen gondolatokat ébresztett az újvidéki zseni fejében ez a néhány tállyai nap. Addig is kénytelenek vagyunk hallgatni, ahogy a Gesamtkunstwerk jegyében szaxofonján gyakorol a közelgő Tudósok-koncertre, amivel a Fishing on Orfű fesztivál hallgatóságát örvendezteti meg.

Hát, így zajlik az élet az Artistaille-ban, némi délutáni pincelátogatással és hajnali „tetejezéssel” fűszerezve. (Ha valaki nem tudná, a tetejezés szőlészeti szakszó, azt a műveletet jelenti, amikor a szőlőtőkék tetejéről metszőollóval lenyesegetjük a fölösleges, az energiát értelmetlenül elszívó hajtásokat.)

Tavaly újraéledt a Közép-európai Művésztelep, amely 1990-ben jött létre Kerékgyártó István alapításával, és amely a kilencvenes-kétezres évek egyik meghatározóbb művészeti helyszíne volt, ahol több neves alkotó is megfordult

– mondja Berger Anna, az Artistaille motorja, egyben a működtető-irányító-szervező triumvirátus hölgytagja, aki élettársával, Márton Péterrel, a borhotel és a szőlőbirtok tulajdonosával és Gulyás Gábor kurátorral jegyzi a művésztelepet. – „Tavaly Péter indította be a kezdeményezést, az első évben pécsi művészek alkottak itt, idén pedig kiterjesztettük a meghívottak körét. Az idei első, májusi turnusban Kusovszky Bea, Töttös Kata, Végh Júlia, a már említett Nagy Kriszta is alkotott nálunk, utóbbi festményének a modellje a lányom volt.”

A korszellem nyomában

Mindezt büszkén említi Berger Anna, és a büszkeségnek nem csupán az az oka, hogy a festmény alapján a lánya igazi szépség, hanem az is, amit itt létrehoztak egy év leforgása alatt.

A kiállított műalkotások nem csak festmények, Rabóczky Judit drótból hajtogatott angyalai megkapó látványt nyújtanak. Persze a festmények dominálnak, Verebics Ági régi jó szokása szerint önmagáról készített fotókat, amelyek negatívjait felnagyítva, egymásra montírozva alkotta meg azokat a kis méretű képeket, amelyeket feszületként installálva prezentált. Az étterem falát díszítő műalkotáson szenvedő, sebzett arcok, tövisekkel, töltényszerű elemekkel kiegészített portrék szerepelnek.

Gulyás Gábort, a Műcsarnok korábbi igazgatóját, a jelenleg is futó, Nemzeti Múzeum-beli Sam Havadtoy-kiállítás és az azt megelőző Yoko Ono-tárlat kurátorát Márton Péter kereste meg:

Péter elhívott a belvárosi irodájába, mesélt nekem Tállyáról, amely izgalmas hely, nem csupán azért, mert Európa mértani közepe. Történelmi helyszín, a gyerek Rákóczi FerencZrínyi Ilonával is járt itt, sőt a nagymama, Lorántffy Zsuzsanna építette azt a házat, amit Rákóczi kúriának neveznek. Megvan még az az evangélikus templom is, ahol Kossuth Lajost megkeresztelték.

Gulyás ötlete volt, hogy Kossuth a bejárati rész falán secco formájában megjelenjen, Zrínyi Ilona is látható lesz az alkotáson, amint kézen fogja a kis Rákóczi Ferencet, továbbá IV. Pius pápa, aki konkrétan beszélt a tállyai borokról, ahogy az a vatikáni iratokban is szerepel. No és megjelenik majd a seccón Károli Gáspár, a bibliafordító is, aki 1584-ben a falu református lelkészeként szolgált .

„Érdemes feleleveníteni az itteni történelmi emlékeket, 250 éve Tállya volt a Tokaji borvidék központja. De már előtte XIV. Lajos is innen vásároltatott bort, Tállya volt a térség üzleti központja. A helyi zsidónegyednek is megvannak még az emlékei, az egyik kereskedőház még áll, a tállyai zsidókat azonban a második világháborúban elhurcolták Auschwitzba. És hát a közeli Bodrogkeresztúron élt csodarabbi temetésére 1925-ben harmincezren zarándokoltak el (nem csak haszid zsidók), és manapság is tízezrével érkeznek ide főleg New Yorkból, de a világ minden tájáról.”

Gulyás Gábor arról is beszél, hogy manapság Magyarországon mintegy húszezer művész él és dolgozik, akinek – úgymond – erről papírja is van, de ezeknek alig egy százaléka olyan, aki nemzetközi mércével mérve is számottevő. Ezek jobbára festők, szobrászok.

„Érdekes, mifelénk ebben a két kategóriában gondolkodnak, amikor a képző művészet mint tevékenység szóba kerül – mondja a kurátor. – Pedig ha elmegyünk egy külföldi seregszemlére, mondjuk, végigjárjuk a Velencei Biennálé tárlatait, ott azt tapasztaljuk, hogy a kiállított alkotásoknak legfeljebb egy százaléka tartozik a festmény vagy a szobor kategóriájába, a többi nagyrészt konceptualista mű. Hogy ez mit is jelent? Nos, nem attól jó egy műalkotás, hogy hasonlít valakire vagy valamire, hanem megteremt egy olyan világot, olyan kérdéseket tesz fel, amelyekkel képes szembesülni az ember, és eljuthat egy olyan állapotba, amelyet Arisztotelész katarzisnak nevezett. Mármost mi, magyarok egy kicsit beleragadtunk a művészetnek abba az értelmezésébe, amely csak festményekben, grafikákban, szobrokban gondolkodik, egy kicsit lemaradtunk a progresszív korszellemtől.”

Ahol a galeristák diktálnak

Gulyás beszélt a honi galériák világáról is.

„Nyugaton több mint egy évszázada a galerista világ diktál, ők megmondják, hogy te értékes vagy, te meg nem, te fess ilyet, és akkor értékes leszel. Jól látható közelről, miképpen tudják a kánont alakítani. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy Magyarországon nincs túl sok komoly galéria. Olyanok, mint például Párizsban, ahol a galéria először is biztosít egy műtermet a művésznek, kiadja a könyveit, albumjait, újra és újra gondozza azokat, ez az alap. Persze nagyon jelentős haszna is van, mert olyan áron adja el a műveit. Magyarországon ilyen galéria nincs. Olyan meg végképp nincs, akinek annyi pénze lenne, hogy be tudna vezetni a nemzetközi kánonba egy művészt. Természetesen a magyar galériások is tudják, hogy ez miképpen működik Párizsban, New Yorkban, Londonban, csak nem tudják megcsinálni, mert nincs hozzá forrásuk.”

De a tállyai művésztelepnek nem az a szerepe, hogy egyes művészeket bevezessen a kánonba. Az viszont tény, hogy érdemes tematikus tárlatokat rendezni, ami az Artistaille-nek is a célja.

„Erre törekedtem az óbudai Godot Intézetben még mindig látogatható Bukta Imre-kiállításon is, ami a vidéki élethez történő viszonyulásról szól – folytatta Gulyás Gábor. – Az egy klasszikus kiállítás, mindegyik mű a tárlatra készült, két évig dolgoztunk a projekten Imrével. És nem az a legnagyobb dolog, hogy fest rengeteg képet, mert az viszonylag gyorsan megy, hanem a fantasztikus installációk megalkotása, megépítése. Támogatások nélkül, kizárólag a saját bevételekre alapozva valósult meg a tárlat, a belépőjegyek árából lehetett fedezni a költségeket.

Pacifista, akárcsak Yoko Ono

„Nézze, én pacifista vagyok, ami nem egy népszerű álláspont, általában a vesztesek álláspontja, a történelmi tapasztalatok is ezt mutatják – folytatta Gulyás. – Nagyon leegyszerűsítve én úgy gondolom, senkinek sincs erkölcsi alapja arra, hogy embereket öljön, leromboljon házakat, emberek által létrehozott infrastruktúrát. Nem tudom elfogadni a harcot, még akkor sem, ha ez békeharc. Az én álláspontomat a mai nyugati világ sem tolerálja, mert ha én azt mondom, hogy pacifista vagyok, akkor rám sütik, hogy oroszbarát. Szóval egy ilyen álláspontot ma sem könnyű érvényesíteni.

Azért működhet majd, mert a műalkotások sokkal árnyaltabban tudnak beszélni, mint ahogy azt a közbeszédben megszokhattuk. A művészetben nincs leegyszerűsített, primitív megfogalmazás, nincs szájbarágás. Természetesen itt nem lesznek illusztratív művek. Az ideológia lehet a művészet szolgálólánya, csak abból nem lesznek műalkotások. Itt autonóm műveket mutatunk be, amelyek erre a kiállításra készülnek. Többek között egy új Yoko Ono-alkotás is ki lesz állítva.”

Márpedig ha autonóm alkotásokról beszélünk, akkor azok konkrétan erre a kiállításra készülnek. „Sokkal egyszerűbb lett volna bemutatni a legendás művész egy régebbi alkotását, de itt egy új műve lesz látható. Nem festményről beszélünk, hanem konceptualista alkotásról, amiről még nem tudom pontosan, hogy milyen lesz, mivel még nem készült el.”

Yoko Ono már elmúlt kilencvenéves, New Yorkban él, nagyon nehezen mozog, az fel sem merült, hogy ő eljöjjön Tállyára. De a műalkotása ide fog érni a nyáron.

„Yoko is pacifista, mindig is az volt. Gazdag arisztokrata család sarja, egy középiskolába járt a japán császárral. Már nem volt annyira kicsi, amikor az amerikaiak bombázták Tokiót, valószínűleg ennek a bombázásnak a borzalmai alakították ki benne a pacifizmust. 1970-ben az akkori férjével, John Lennonnal elindítottak egy projektet advent első vasárnapján. Azt gondolták, be lehet kapcsolni a keresztényeket, akik akkor New Yorkban még kifejezetten sokan voltak. A háborúnak vége, ha akarod – ez volt a projekt címe. Kinyomtattak kétmillió példányban egy szórólapot, plakátokat ragasztottak ki mindenfelé. Megtámadták őket, mondván, hogy az éppen folyó vietnámi háború ellen tiltakoznak, de ez nem volt igaz, ők minden háborút elítéltek. Ezért sem szeretik különösebben Yoko Onót sem a demokraták, sem a republikánusok…”

Yoko Ono budapesti kiállítását is Gulyás rendezte, a művésznő tiltakozni akart az ukrajnai háború ellen, amit sem Ukrajnában, sem Oroszországban nem tehetett meg.

Kiállítás Tállya utcáin

Yoko Ono konceptualista alkotása augusztus végén érkezik meg Tállyára. Ahová egy orosz művész alkotása is bekerül, bizonyos Dmitrij Kavarga a művész, neki Gulyás régebben Szentendrén és Kolozsvárt is rendezett kiállítást, s ő most egy installációt hoz Tállyára. De jelen lesz az ukrán Victor Sydorenko műve is. A szeptember nyolcadikán nyíló kiállítás központi tere a helyi evangélikus templomban lesz, ahol 1802-ben Kossuthot megkeresztelték. Bukta Imre jövő héten érkezik, és hozzákezd egy helyspecifikus installáció készítéséhez. Két hónapra megkapják az evangélikus gyülekezettől a templomot. A tállyai borpincéket is megkapják, osztrák, román, cseh, szlovák, lengyel, sőt finn művészek is kiállítanak, szóval, nemzetközi lesz, továbbá a megnyitó napján lesz egy úgynevezett pop-up kiállítás is, amelynek a község utcái, a házfalak lesznek a színterei, eső esetén pedig a pincék. Rendhagyó megnyitó lesz, kísérleti jelleggel, bár a szabadtéri tárlatoknak van hagyománya.

A művészek ott állnak majd a saját alkotásuk mellett, amivel egyszersmind biztosítják azok épségben maradását is…

(Borítókép: Ch. Gáll András / Index)