Szipuzás, holokauszt és a tánciskola

Tulajdonképpen nem értek egyet kollégámmal, az Index Metafizikai és celeb-szürreál bizottságának vezetőjével, aki szerint a magyar filmek valamilyen "szerencsétlen emberről szólnak, aki valamiért próbálkozik valamivel, de sajnos nem jönnek össze a dolgok (bonyodalom), ezért nem sikerül neki."

Elméletével ezúttal mégsem vitatkoznék, egyrészt, mert túl sok mindent kellene felsorolnom, másrészt pedig, mert a Filmszemle dokumentumfilmjeiből random vett minta véletlenül pont alátámasztja kijelentését.

A dokumentumfilm-készítők úgy látszik, előszeretettel ereszkednek alá a nyomor és/vagy az elkeseredettség bugyraiba, aminek részben evolúciós magyarázata lehet. A háttérben valamilyen felderítetlen szelekciós tényező állhat, amelynek révén az emberek szociálisan érzékeny részéből, kiválasztódás útján, dokumentumfilmes lesz.

A témaválasztást ugyanakkor - a racionalitás mezején maradva -befolyásolja az is, hogy az élet problémásabb részei készen tálalják a sztorit. A szipus, és tanulásmániás lány története filmért kiált, míg egy falusi társastánc tanfolyamnak csak kevesek fedezik fel a dokumentálásra érdemes oldalát.

Mielőtt közelebbről is szemügyre vennénk a szipusok, a feltáratlan holkoauszt és a pitvarosi cha-cha-cha dokumentumait, közelítsünk rá szociológiailag magukra az alkotókra: akik minden bizonnyal azért is találják érdekesnek, feltárásra érdemesnek a társadalom peremén élők, az elesettek világát, mert maguk jórészt nem ilyen környezetből származnak. A dokumentumfilmek egyaránt beszélnek a kamera mindkét oldalán állókról.

Vodka és hígító

Surányi Judit Tiszta románcának nyilvánvalóan nem az volt a célja, hogy közönsége a nyomor képein szórakozzon. De hogy a fiatal szipusok története alatt időnként halk nevetés morajlott a teremben, mégis a rendező sikerét bizonyítja. Az önpusztítás ugyanis nem csak tragikum: abszurditás is.

A psziché biztosítéka kicsap, mikor kiderül, hogyan kell macskaeledelből melegszendvicset készíteni, mikor elhangzik a szívbemarkoló szerelmes vallomás: a hígítónál is fontosabb vagy nekem, vagy mikor intelligens embereket lát percek alatt értelmi fogyatékossá szedálódni. Ilyenkor kell nevetni, mert a sírás már kevés lenne.

A kamera mégsem ítélkezik: csak kíséri a huszonévest párt aluljáróba, elvonóra, a szülők küszöbére, lépcsőfordulókba. Surányi elkerüli a moralizálást, a családi körösködés gesztusait. Dokumentál. Néha olyan élesen, hogy az már fáj.

A rendező, aki egyébként szociológusként is foglalkozik drogosokkal, igyekezete ellenére is homályban hagyott néhány kérdést. Megismerjük a hányattatott sorsú pár életének kalandos részét, az utcai csavargásokat, a híd alatt alvást, ugyanakkor csak sejtjük életmódjuk mozgatórugóit.

Mellékesen kerül szóba a lány másik szenvedélye, a tanulás is, noha időközben például felvették a Külkereskedelmi Főiskolára. Az abszurditás mélységeibe kaptunk volna betekintést, ha megtudjuk, mennyire fogad be "egy szipust" az a másik, jólfésült világ. Vagy, hogy miként békíthetők ki a szellemi épülés és a leépülés párhuzamos útjai.

Abszurditásnak persze ott van magának a filmnek a kilátástalan sorsa. Bár a Duna tv érdeklődne a Tiszta románc iránt, tudtuk meg a producertől, mégsem biztos, hogy megvásárolják. A tévések ugyanis tartanak tőle, hogy a "film fésületlen szövege" kivívhatja az ORTT rosszallását. Van tehát remény arra, hogy a testület munkája révén továbbra is csak a legszínvonalasabb valóságsók kerülnek a közönség elé.

Holokauszt és exodus

A Feketelista: Cigány munkaszolgálat interjúalanyai, a cigány holokauszt túlélői nem egyszerűen a brutális történelmi eseményről mesélnek. A film annak a ténynek ismeretében, hogy Magyarországon 1998-ban kezdtek először tudományos igénnyel foglalkozni a cigányság kiirtására tett kísérlettel, mélyebb társadalmi kérdéseket vet fel.

Varga Ágota, a témának szentelt második filmjét is az egyszerű szavak erejére alapozza. A rendező, a kínálkozó lehetőség ellenére háttérben marad, teret enged az idős, a múlt eseményei előtt gyakran még most is értetlenül álló embereknek.

A képekbe komponált sparheltek, aranysújtások, házi áldások, tapéták, faliképek, virágcsokrok pedig felvázolják a jelen viszonyait is. A történet ugyanis nem zárult le 1945-ben.

Almási Tamás, a tavalyi szemle legjobb dokumentumfilmese Vargáénál koncepciózusabb filmet forgatott. Az út vége két, jó érzékkel kiválasztott kelet-magyarországi család sorsán keresztül az elmaradott vidékeinken uralkodó viszonyokról, családok kényszerű szétszakadásáról, a paraszti életforma levetkezhetetlenségéről tanúskodik.

A nagyvárosban szerencsét próbáló, gyermekeiktől szükségből elváló pár, és a helyben maradó, kétségbeesett életvidámsággal túlélő család története szinte játékfilmes dramaturgiával bomlik ki.

Bár a film irányát az élet jelölte ki, Almási a vágással, zenével, végszavakkal tudatos, inkább rá, mintsem sodródó szereplőire jellemző véleményt formál nagyüzemről, városi és vidéki életformáról.

Lambada és krumpli

Ha a NASA egyszer majd mégis úgy gondolja, hogy az idegen lények informálása végett a magyar dokumentumfilmes archívumot lövi ki a világűrbe, már csak a kiegyensúlyozott tájékoztatás miatt is szerencsés lesz, hogy olyan filmek is készültek nálunk, mint Gyarmathy Lívia Táncrendje.

Az Európai Filmakadémia díjával kitüntetett rendezőnő számára ugyanis nem csak a felkavaró helyzetek, padlóra került életek érdemesek dokumentálásra. A Táncrend egy falusi tánciskola apropóján a mindenki számára ismert világról, hétköznapokról mesél úgy, hogy a néző egy ufó érdeklődésével figyeli az amúgy unalomig ismert szituációkat.

A Hukkléhoz hasonlóan jobbára zörejekkel vagy zenével kísért jelenetek a művelődési ház édeskés latin ritmusokkal tapétázott próbaterméből indulnak. A megkapóan esetlen, vagy tétován bravúros mozdulatok végén a kamera a táncosok nyomába ered. Akikből odakinn mobilfüggő, falusi postás, esténként krumpliföldön kapálgató vegyesbolti eladó, számtan tanítónő, harmadik gyereke születését váró szerelő lesz.

Nincs szenzáció, mégis lenyűgözve nézzük a vásznon feltáruló világot. A közhelyes történeteinkből kirajzolódó, varázslatos hálózatot. Nem jövünk sehonnan, nem tartunk sehová, nincsenek nagy célok, nincs lehetőség nagy tettekre. Az egész mégis egyedinek és értékesnek tűnik. Az ufók meg maradjanak, ahol vannak.