Mária
0 °C
3 °C
Index - In English In English Eng

Odalent

odaelnn2
2019.06.29. 14:04

Index tárcák

Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt.

Ki sem kell néznem az ablakon, gondolta a férfi, hogy tudjam, odalent van. Aztán kinézett, és tényleg ott ült. A lakás az első emeleten volt, alatta magasföldszint, elegendő távolság volt köztük, hogy ne kelljen attól tartania, találkozhat a tekintetük. Nem is találkozott, sem most, ahogy a függönyt ujjai közé csippentve félrevonta óvatosan, sem reggel, odalent, amikor lesütött szemmel kikerülte az asszonyt. Biztos volt benne, hogy a másik rászegezte sárgás szemét, és nem is engedte el egészen addig, amíg be nem fordult sietve, menekülve szinte a következő sarkon. Mindez csak gyanú volt persze, feltételezés, hiszen nem nézett oda, nem láthatta, hogy a nő valóban figyeli-e. Mindenesetre úgy érezte, és az épp elég volt.

Az utca egyébként önmagában is kíméletlen látványt nyújtott, két oldalt málló vakolatú bérházak, köztük szűk csapás, fénylő, kopott bazaltkövek, két szélen elhanyagolt aszfaltjárda, átgondolatlan, kényszerű javítások foltjaival tele, a járdaszélen pedig autók zsúfolt sora srégen, két kerékkel az aszfalt szélén, kettővel a macskakövön. Talán sohasem volt szép ez az utca, de mostanra egészen biztosan rondább már az indokoltnál. A kőporos pusztaságban néhol egy-egy nagy növényláda áll, csikkekkel és sörösdobozokkal tele, derékba tört, száraz fa torzójával a közepén. Egy régi, gyorsan elfeledett program, utcazöldítés, környezetrehabilitáció, vagy valami hasonló mementói. Talán egy önkormányzati kampány romjai, egy lerabolt EU-s projekt maradványai, amiket visszavett a városi természet, és a járókelők most már szégyentelenül arra használják, amire tudják: a szemetüket dobálják bele.

A férfi még mindig az ablaknál toporgott, onnan nézett körbe a halmokban álló ócskaságokon odalent. Ez igazán nem hiányzott, gondolta, de mégsem az tűnt a legnyomasztóbbnak, hogy a sok szétvert bútor, szuvas fadarab, penészes matrac és ki tudja még miféle rohadó vacak odalent hever, hanem, hogy eddig hol volt.

A lomtalanítás nem azért elviselhetetlen, gondolta, mert kikerül ez a sok használhatatlan, undorító kacat a házak elé, hanem mert ilyenkor lesz világos, hogy micsoda mocsok van odabent.

Hiszen hol volt eddig ez a sok szar? Bent, a pincékben, a kamrákban, a beépített szekrényekben, az ágyneműtartókban, az alsó fiókokban. Ezek között élnek az emberek, és ahogy ez eszébe jutott, tenyerét a homlokához emelte, és mint egy napellenző alatt, ismét végigfuttatta a tekintetét a romhalmokon.

Az már csak hab a tortán, hogy ráadásul megjelennek ezek a lomisok is, és széttúrják az egészet. A fizika törvényeit meghazudtolva egy adott mennyiségű szemétből a puszta kezükkel annak a többszörösét hajtogatják ki, aztán meg ideültetik ezeket a szerencsétlen vénasszonyokat, hogy vigyázzanak rá. De mire vigyázzanak? A törött lábú székre, a beszakadt heverőre, a spárgával átkötött '95-ös Nők Lapja-gyűjteményre? A férfi önkéntelenül tett egy ideges kézmozdulatot, de rosszul mérte fel a távolságot a homloka és az ablak között, s addig napellenzőként használt tenyere egy nagyot csattant az üvegen. Riadtan lépett hátra, de azt még látnia kellett, ahogy az öregasszony odalent felkapja a fejét és az emelet irányába pislog.

A függöny ideges hullámzása biztosan elárult, gondolta a férfi és nyelt egy nagyot, igazán kínos, motyogta, ez az egész igazán kínos. Kiment a konyhába és töltött magának egy pohár vizet. Olyan szívdobogása támadt, hogy azt hitte, mindjárt elszédül. Mutató és középső ujja begyét a nyakához emelte, és lehunyt szemmel számolni kezdett. Nyirkos volt a bőre és hideg, kellemetlen volt az érintése, de a bőr alatt hullámzó lüktetés, mint mindig, most is néhány pillanaton belül megnyugtatta. Ha valami hirtelen idegesség tört rá, kényszeresen a pulzusát kezdte számolni. Fogalma sem volt, mikor szokott rá erre a marhaságra, de azt nagyon is tudta, hogy nem bír megszabadulni tőle, hiszen az utóbbi időben már olyan helyzetekben is alkalmazta, ahol mások is láthatták. Munkahelyi ártalom, mosolygott össze nemrég az egyik ismerősével a koncertterem mosdójában. Egy gyanakvó félmosoly volt a válasz. Pánikbeteg lennék, futott át rajta, az ilyenkor menetrendszerűen érkező kérdés, amire általában csak valami dünnyögés volt a válasza. Mindenesetre megint elmúlt, mindig elmúlik. Ivott még egy pohár vizet, és mire az utolsó kortyot is lenyelte, már a kedve is jobb lett valamivel. Fintorogva csóválta meg a fejét. Hát mit rémüldözök én ettől a vénasszonytól, semmi félnivalóm nem lehet, gondolta, mit árthat nekem egy ilyen.

Az a levegő, amit eddig, mint egy valódi pánikroham fedezetét, ki tudja melyik szerve titkos rekeszében őrzött, most egy sóhajjal szusszant ki belőle. Nem volt még igazán felszabadult ez a sóhaj, de mint egy vészszelep kinyitása, jelezte, hogy a krízis talán már távolodóban van. Felnézett a konyha falára, és a kakukkos órán akadt meg a tekintete. A hatvanadik születésnapjára kapta ajándékba a kollégáitól, és már akkor sem értette. Ez egy eredeti, antik svájci óra, többször is elismételték neki, miután kibontotta a díszcsomagolásból, talán mert látták rajta, hogy nem tud vele mit kezdeni.

Ezek vagy nem ismernek engem, vagy valamit nagyon félreértenek, ezt kellett megállapítania, ahányszor csak ránézett az órára ezután.

A kis alpesi faház, a fehérre festett díszgerendák és ablakkeretek rajta, a hosszú láncon lógó réztobozok, hogy mindennek örülnöm kéne, gondolta, elkeserítő.

Hirtelen elhatározás volt, de éppen ezért ideje sem maradt a higgadtabb énjének közbeavatkozni. Odahúzta az egyik konyhaszéket, felállt rá, és leakasztotta a surrogva kattogó szerkezetet a falról. Már el is felejtette, milyen súlyos ez a szerencsétlen kalyiba, majdnem elveszítette az egyensúlyát miatta. Mikor végre lekászálódott a székről, beigazította a hóna alá az órát, és határozott léptekkel elindult a gang felé.

Egészen világos volt, hogy most azonnal oda kell adnia, és hogy erre rájött, átjárta valami hihetetlen könnyűség a tagjait. Mintha az előző enyhe pánikhullám ellentéte volna, úgy érezte, oxigén tölti meg a tagjait. Ahogy halad lefelé a lépcsőn, az izmai üdén megfeszültek, az ízületei fegyelmezetten mozogtak, járása ruganyos lett, homlokáról elpárologtak a korábbi verejtékcseppek, arca mosolyra húzódott. Kilépett a kapun, és a táj, amit odafentről még kíméletlennek látott, most már kalandosnak tűnt. A kocsik jólnevelten sorakoztak a járda és a macskaköves úttest határán, a szeméthalmok pedig, mint megannyi apró sziget egy tengeröbölben, a kimeríthetetlen lehetőségek ígéretével csábítottak a vakolatdíszes homlokzatok árnyékában. Persze ő semmi pénzért le nem állt volna turkálni bennük, de érteni vélte már, hogy mások miért tesznek annyi erőfeszítést ezekért a kidobált, leharcolt holmikért.

Amint az öregasszony mellé ért, lassított léptein, aztán határozottan a nőre nézett, és kimért hangon ráköszönt. Választ nem kapott, igaz, nem is várt. Egy pillanatra megtorpant, színpadias mozdulattal körülkémlelt, megfelelő helyet keresett. Az asszonytól néhány lépésnyire egy tűzcsap meredezett ki a köré halmozott papírhulladékból. A férfi odalépett, félrerúgott néhány banánosládát, és a helyükön nyílt tisztásra óvatosan lehelyezte a nehéz szerkezetet. Karórájára pillantott, hogy leellenőrizze, jól jár-e a másik, és elégedetten vette tudomásul, hogy abszolút pontosan méri az időt az öreg werk. Még egyszer előrehajolt, hogy a láncot és a réztobozokat is eligazítsa a faház körül, amikor egy kellemetlen, reszelős hang csapott le rá a válla fölött.

– Segíthetek, doktor úr?

A férfi riadtan fordult hátra, erre a megszólításra nem számított. Az egyik szomszédja állt ott, az, amelyik biztonsági őrként dolgozott a közeli postán. Hatalmas, kopott bevásárlószatyrot tartott a kezében, amiből itt-ott ideges zöldségszárak meredeztek elő.

– Hogy mondja? – kérdezett vissza a doktor.

– Hát, hogy segítsek-e felcipelni?

– Ugyan kérem, hiszen most hoztam le. – Érezte a doktor, hogy a hangja egyszerre sértett és magyarázkodó, és szeretett is volna még valamit hozzátenni, de semmi nem jutott az eszébe hirtelen, amivel a méltóságát megmenthette volna. Ügyetlenül tett hátra egy lépést, mintha ezzel visszavonhatná addigi gondos mozdulatait az óra körül.

– Ha mégis kéne valamit mozgatni, csak kopogjon be – vonta meg a vállát a biztonsági őr, aztán csoszogva eltűnt a kapualjban.

Még hogy mozgatni, gondolta a doktor, mit képzel ez, de mielőtt tovább méltatlankodhatott volna, megint ránézett az öregasszonyra. Őt bámulta, kifejezéstelen, kopott arccal, mint valami ódon vízköpő figura, amit épp csak az imént támasztott fel egy célt tévesztett varázssuhintás, és még maga sem tudja, mit kezdjen azzal, hogy megelevenedett. A doktor testéből, mit egy leleplezett illúzió, egy csapásra eltűnt a könnyűség. Kényszerítette magát, hogy az első lépéseket lassítva tegye meg, de ahogy a ház kapuján belülre ért, szinte rohanni kezdett felfelé. A konyhában ugyanaz az émelygés fogta el, mint kicsivel korábban, megint töltött egy pohár vizet magának, de nem bírta lenyelni az első kortyot sem. Bevizezte a tenyerét, és a homlokát meg a nyakszirtjét kezdte masszírozni vele. Valamit segített, de nem volt az igazi, a dobhártyáján érezte a hajszálereken felszivárgó ideges dörömbölést. Összeszedte minden erejét és a könyvespolcba kapaszkodva odabotorkált megint az ablakhoz. Félrehúzta a függönyt és kinézett, tökéletesen rálátott az öregasszonyra meg az órára odalent. A nő moccanatlanul ült, maga elé bámult, mintha ügyet se vetne a hibátlan kis faházra, amit a férfi letett elé. Valaminek történnie kell, gondolta a doktor, aztán ismét felemelte a kezét, és ujjbegyeit a nyakára szorította. De ezúttal nem hunyta le a szemét.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)