Ahol még nálunk is rosszabb a köztévé: az olasz példa

A magyar közszolgálat helyzete közmondásosan rossz, mégis van alább. A szokásos nyugat-európai helyzettől erősen eltérő szabályozási környezet és gyakorlat jellemző Olaszországban, ahol az egész televíziózás legalábbis zűrzavaros, de inkább botrányos.. Megkértük az olasz köztévét jól ismerő kommunikációkutatót, Jenei Ágnest, aki a Corvinus Egyetem Közigazgatás-tudományi Karán a Kommunikációs Tanszék adjunktusa, foglalja össze a kellemetlen nyugati példa jellemzőit.

Ezt írta:

A torz olasz televíziós rendszer gyökerei a televíziózás fénykorára vezethetők vissza, amelyet folyamatos belpolitikai válság kísért. Ennek eredményeként a közszolgálati tévét végül a legnagyobb pártok osztották fel egymás között. Míg a tévét kezdetben a kereszténydemokrata párt uralta, később a koalíciós partner, a szocialista párt is kapott egy csatornát, majd - jóval később és jóval alacsonyabb költségvetéssel bár, de – a legnagyobb tömegbázissal rendelkező ellenzéki párt, a kommunista párt is elindíthatott egy csatornát.

Az olasz állam a hetvenes években - a többi nyugat-európai ország gyakorlatával összhangban, egy kicsit talán meg is előzve a többséget - engedett a potenciális hirdetők reklámidőt követelő nyomulásának és a tévéalapításban bizniszt látó vállalkozók nyomásának. Elhatározta, hogy véget vet a monopóliumnak. Az 1975-ös médiareformtörvényen azonban látszik, hogy az állam tartott a piac teljes liberalizációjától, ezért az országos kereskedelmi sugárzást nem engedélyezte, csak a helyit. Érdemes megjegyezni, hogy a tévét ekkor még a többi európai országban is túl hatásos kontroll- és propagandaeszköznek tartották ahhoz, hogy teljesen kiengedjék a kormány ellenőrzése alól, az első kereskedelmi tévék ezért jellemzően nem országos, hanem helyi vagy regionális szolgáltatást végeztek, mintegy kiegészítve az állami műsorszolgáltatást. Később természetesen mindenütt a gazdasági racionalitás győzött; Olaszországban is, bár eléggé rendhagyó módon.

Berlusconi közbelép

Egy eredetileg építésügyi vállalkozó, Silvio Berluscni tévét alapított Milánóban, majd - a legalitás határát erősen súrolva – kisebb-nagyobb televíziók felvásárlásával és összekapcsolásával elkezdte kiépíteni médiabirodalmát. A törvény kijátszásával gyakorlatilag országos műsorszolgáltatást végzett: videókazettára rögzített műsorait minimális időeltolással terjesztette az egész országban. A szükséges politikai támaszt az akkori szocialista miniszterelnök, Bettino Craxi nyújtotta, aki egy törvényerejű rendelettel „átmenetileg” engedélyezte Berlusconi műveleteit. Mire megszületett az a médiatörvény (1990), amely többek között Berlusconi ügyét volt hivatott szabályozni, gyakorlatilag létrejött a „duopólium”: az a túlkoncentrált torz piaci helyzet, amely két főszereplős: a három tévécsatornával rendelkező RAI mellett Berlusconi szintén három tévécsatornával rendelkező birodalma. A szóban forgó törvény – amellett, hogy utólag legitimálta a Berlusconi médiabirodalmát - teljesen feloldotta az országos műsorszolgáltatásra vonatkozó monopóliumot.

E közben, a kilencvenes évek elején egy korrupciós botránysorozat következtében minden korábban hatalmon lévő párt elbukott, így a Szocialista Párt is és vele Bettino Craxi, Berlusconi politikai támasza is. Ekkor döntött Berlusconi úgy, hogy belép a politikába. 1994-ben fél évig, 2001–2006-ig egy teljes ciklus erejéig, öt évig volt kormányon szélsőjobboldali szövetségeseivel együtt. A rendhagyó olasz történetnek ez a legrendhagyóbb szakasza: nincs még egy ország, ahol a miniszterelnök, tehát az a politikus, aki a legnagyobb hatalommal rendelkezik a közszolgálati média fölött, egyben a legnagyobb magán médiabirodalom tulajdonosa is lett volna.

Berlusconi, amint kormányra került, megpróbálta kézbe vette a televíziós piac elkerülhetetlennek látszó digitalizálásának folyamatát, megkísérelve azt, hogy az analóg piac számára kedvező túlkoncentrált erőviszonyait átmentse a digitális érába. Új médiatörvényt fogadott el,majd kormánya támogatást nyújtott az interaktivitásra képes, földfelszíni digitális vételhez szükséges dekóderek vásárlásához. Attól eltekintve, hogy a feltételezések szerint a miniszterelnökhöz kapcsolódó cégek érdekeltek lehettek a dekóder-gyártásban, illetve forgalmazásban, a támogatást az Európai Unió Bizottság azért ítélte el, mert megsértette a verseny technológia-semlegességének elvét; a dekódertámogatás ugyanis csak a földfelszíni vételre alkalmas dekóderek vásárlására terjedt ki, a műholdas vételhez szükséges dekódereket nem érintette. Ezért is tett panaszt az EB-nél az intézkedés ellen a Sky Italia, Rupert Murdoch műholdas szolgáltatást végző vállalkozása, amely időközben a harmadik gazdasági pólussá nőtte ki magát a teljes televíziós piacon.

Az EU versenyhatósági biztosa rendszeresen megfenyegeti Olaszországot és súlyos következményeket helyez kilátásba, ha nem módosítja azt a törvényt, amely a torz analóg földfelszíni műsorszolgáltatási rendszer főszereplői számára lehetővé teszik kiváltságaik átmentését a földfelszíni digitális rendszerbe. A törvény még mindig hatályos, az új törvénytervezet a parlamenti egyeztetés útját járja.

Felbomlik Berlusconi rendszere?

A zűrös olasz televíziós, illetve médiapiaci helyzetet tovább is lehetne ecsetelni, de talán ennyi is elég lehetne ahhoz, hogy felháborodjunk. Az olasz ügy sajátosságát azonban nem az önmagában szinte átláthatatlanul zavaros jogi és médiapolitikai helyzet adja, hanem az, hogy ennek ellenére a duopólium kezd felbomlani. Nem egy alulról jövő, társadalmi kezdeményezésnek, hanem egyrészt épp a kritikai megközelítésekben nem éppen népszerű globális médimogulnak, Rupert Murdoch-nak köszönhetően, aki amint belépett az olasz piacra és felvásárolta a piacon akkor jelenlévő két műholdas televíziós társaságot, lendületet adott a műholdas tematikus csatornák terjedésének; ez legalábbis ellentmondásos.

A duopólium felbomlása másrészt épp Berlusconi dekódertámogatásának köszönhető: a támogatás hatására ugyanis a kereslet megnőtt, a dekóderek elterjedése elérte a kritikus tömeget, a méretgazdaságosság pedig lehetővé tette a dekóderek árának jelentős csökkenését. Az állami támogatáspolitika tehát túllendítette a digitális földfelszíni televíziózást a korai felhasználás szakaszán. Míg tehát Berlusconi a hatalmi pozíciójából tett jogszerűtlen intézkedéssel az analóg piacon szerzett domináns pozícióját kívánta átmenteni a digitális érába, épp a piac pluralizálódását és demokratizálódását gyorsította fel - és hát ez legalábbis ellentmondásos.