Kiherélt East 17 tikkadozott a Rióban

A Café del Rio és célközönsége számomra kissé idegen, de ott jártamkor kulturált hely benyomását keltette. A híresztelések ellenére színes bőrű vendégeket is beengedtek, és a kidobók meglepően segítőkészek, kedvesek voltak. Ezt csak azért írom le, mert megígértem az egyiküknek, hogy csak szépet fogok írni. A szép rész eddig tartott.

Már a Petőfi hídi villamosmegállóban könnyű volt eldönteni, hogy a leszállók közül ki fog balra, East 17-re vagy jobbra, a ZP-be Akkezdet Phiaira menni. A nagy műgonddal kicsinosított, átlagos, szerény, jóravaló harmincas-negyvenes nők balra mentek. Jöttek fiúk is, viszonylag sokan, háromnegyedes gatyában, kockás ingben, kigyúrva, úgy éreztem magam, mint a Balaton Soundon. Fotóst nem vittem magammal, mert egyik kollégámnak sem akartam pokoli órákat szerezni azzal, hogy egy várhatóan rettenet fellépést végigszenvedjen az izzasztó melegben.

„Take That for men” – írta az East 17-ről találóan Benei Péter a tumblren, amivel egyet kell értsek. Én is az E17-et szerettem kiskoromban az MTV előtt, mert kicsit keményebbet nyomtak, mint a rivális. Ebből mára semmi sem maradt, a negyvenperces hakni tábortűz mellett dalolászós hangulatú volt, egyik barátnőmet kareoke klubbra emlékeztette, engem herélt kanokra.

Csak hárman jöttek el a négyből, a vagány, kalandos sorsú Brian Harveyt 2005-ben krónikus depresszióval diagnosztizálták, öngyilkossági kísérletet követett el. A csapatból azért rakták ki, mert egy rádióműsorban azzal dicsekedett, hogy 12 exet tud megenni egy éjszaka alatt.

A pocakos, kopaszodó Tony Mortimer, a lányok egykori kedvence folyton úgy csinált, mintha tudna énekelni, nagyon erőltette a dolgot, nem kellett volna. Nem tudom, a hangosításnak volt-e köszönhető, hogy nagyon sokszor hamis volt. A szopottgombóc-fejű tag, John Hendy valahogy kinézett legalább, lazábban adta, mint a többiek, és volt a harmadik tag, a nagyon alacsony Terry Coldwell, aki csak ide-oda tipegett mély átéléssel. Az átélésükkel egyébként nem volt baj, inkább csak nem volt indokolt. Mit élnek át? Hol? Mikor? Nem akarom tudni.

Repertoár

A Steammel kezdtek, már feltűnt egy-két fals hang. A House of Love-ot béna alapokkal adták elő. A Do U still után jött végre a Deep, aztán a Slow it down, pedig már addig is elég lassúak voltak. A Thunder nagy sikert aratott, csakúgy, mint a Stay another day, aztán a Love, let it rain kicsit felpörgette a népet a technósabb alapjaival.

„Madörfakör!” – kiabálta az együttes hirtelen távozását követően a ráadást követelő kopasz fickó, aki elől arrébb kellett állnunk, mert benyúlt a csajoknak. „Icc-oll-rájt, icc-oll-rájt!” – skandálta ritmikusan a tömeg percekig, mire újra előjöttek az Eastek. Legnagyobb meglepetésünkre nem a felháborító módon kihagyott It's all rightot adták le, hanem egy fél szám erejéig folytatták a Love, let it raint. Pedig az It's all right nekem is a kedvencem tőlük. Ekkor már megjelent DJ Dominique a pultban, végül ő játszotta le az It's all rightot pár kilencvenes sláger után. Így ő lett az est sztárja, learatta az East 17 babérjait.

Ez az együttes inkább volt Észt 17, ahogy az előttük warm-upozó DJ találóan ejtette a nevüket, de a közönség nagy része természetesen elégedett volt a szánalommal, és vidáman maradt ott rázni egyet olyan számokat, amit DJ Rabbi Williams kb 5 éve játszott utoljára (Haddaway, C&C Music Factory is társaik). A kilencvenes évek retrója elérkezett az undorító korszakába, amikor már olyanokat hoz csak lázba, akik ezeket a slágereket régen tényleg szerették.

Az egész koncertet a legjobban Fresh Andi élvezte, akiről sajnos csak csúnya, szemcsés képet tudtam csinálni. A VIP-ben roséfröccsözve hozta magát lázba annyira, hogy végig csápolta, táncolta, énekelte a számokat, mintha még mindig a Fresh együttesben lenne. „Ennél még a Doktor Albán is sokkal jobb volt” – szomorkodott egy jobb ízlésű lány hazafelé menet. Ennél remélhetőleg minden jobb lesz.