Mága Zoltán: Ember van, meg gazember

Elképesztően népszerű újévi koncertjein gyakoriak a zenés show-elemek. Ön az a fajta ember, aki színpadra termett, és már gyerekkorában is a reflektorfényben fürdött?

Hat- vagy hétéves lehetettem, amikor eldöntöttem, bármi áron, de hegedűművész leszek. A szolnoki művelődési ház az Idősek világnapja alkalmából ünnepi műsorához tánccsoportok és kórusprodukciók jelentkezését várta. Jelentkeztem, de a művelődési ház igazgatónője kinevetett, hogy a hegedű, az nem fér bele, de ha annyira akarok szerepelni, akkor a népitánc-csoportban van még hely. Annyira szerettem volna a szüleimnek meglepetést szerezni, meg a nagyapámnak, akitől tanultam, hogy megkötöttem magamban a kompromisszumot és felvettem a kikészített rámás csizmát, beálltam a tánckarba. Hetekig próbáltunk, egy idő után élveztem is. Eljött a nagy nap. Táncunkkal nagy sikert arattunk, a meghajlásnál az első sorban álltam, így feltűnő volt, hogy taps közben hátraszaladtam. A nézők egy része csodálkozott, a másik része megrökönyödött. Nem tudták, hová megyek, mit akarok. Előadás előtt a színfalak mögé dugtam a hegedűmet, azért rohantam ki gyorsan a társaim közül. Amint elkezdtem a nótákat, hatalmas csönd lett a teremben. Amikor befejeztem, ijedten körbenéztem. Láttam a büszkeséget szüleim és nagyszüleim arcán, és ez megnyugtatott. Majd kitört a tapsvihar, felállt a közönség, gratuláltak apukámnak, nagyapámnak.

Azt nyilatkozta korábban, hogy a szülei agyondolgozták magukat, csak hogy taníttassák önt és a testvéreit. Miket dolgoztak?

Egyszerű zenész családból származom. Nem egy híres zenészdinasztia sarja vagyok, és ezt azért is hangsúlyom, mert nekem sokkal többet kellett tanulnom, mint egy híres felmenőktől származó kollégámnak. Az én utam sokkal rögösebb és nehezebb volt. Nagyszüleim mindent megadtak a családnak, de ha kellett, a rendezvények, esküvők muzsikálása mellett komoly fizikai munkát is végeztek az építőiparban.

Édesapám például így teremtette elő a tandíjaimat. Mert tudta, csak tanulással lehet kijutni, kitörni a szegénységből. Hálás vagyok a szüleimnek, hiszen ők megmutatták azt, hogy ha valaki becsületesen, tisztességesen tanul, szorgalmas és kitartó, akkor mindegy, hogy milyen a származása, a bőrszíne. Akkor igenis egyforma eséllyel tud indulni az életben. És édesapámnak mindig ez volt a vágya.

Milyen tandíjat kellett fizetni, tekintve, hogy a közoktatás az ingyenes?

A zeneiskola mellett külön tanártól, egy híres cigányprímástól és zenetanártól is tanultam. A magántanár akkor is költséges volt. Édesapámnak 3-4000 forint volt fizetése, ebből 2000 forint volt a tandíj. Tehát nem kis áldozatot hoztak értem a szüleim.

De hagyták azért gyerekként is élni? Vagy minden idejében gyakorolnia kellett?

Én is szerettem játszani. Pingpongoztam, fociztam, szaladgáltam, és ha több volt a játék, mint a gyakorlás, akkor azt mondta apám, hogy jó, rendben van fiam, nem kötelező zenésznek lenni, tanulhatsz más szakmát. Hamar beláttam, hogy igaza van: 7-8 éves koromtól már egészen másképp gondolkoztam, felelősségérzet volt bennem. Gyermekfejjel döbbentem rá, hogy csak a tanulás nyújt lehetőséget kitörni ebből a körből, hogy elérjem vágyaimat. Ettől fogva szorgalmasan tanultam, és ha kellett, segítettem szüleimnek a ház körül. Soha nem titkoltam, hogy szegény családból származom, szerény körülmények között éltünk, de nagyon boldogan. Amikor a tanárok környezettanulmányt végeztek, mi voltunk a példakép az egész iskolában. A házunkban mindig nagy tisztaság volt, édesanyám tisztán jártatott iskolába bennünket, pedig nem volt sok ruhánk.

Mi vonzotta gyerekként a zenélésben, a szórakozás vagy a szórakoztatás? Amikor a hegedűjére gondolt, mi borzongatta meg leginkább?

Volt rokonom a világhírű Rajkó zenekarban és szerettem volna bekerülni azok közé, akik az előző rendszerben, a '70-es és '80-as években bejárták a világot. Amikor hazajöttek sokat meséltek élményeikről, az utazásról, a fellépésekről, hogy királyoknak játszanak. Kicsit irigykedtem rájuk, és ugyanezekre az élményekre vágytam. Kisgyerekként is szerettem a zenét. Órákig hallgattam, ha szüleim gyakoroltak, vagy a rádióban a Jó ebédhez szól a nóta ment.

12 évesen aztán a tanulmányait Budapesten folytatta.

Szinte már mindent megtanultam, amit a megyében lehetett. A tanáraim azt mondták, magasabb szintre kell lépnem. Édesapám kísért fel a Rajkó zenekar felvételi vizsgájára. A vonatállomástól taxival mentünk a Rottenbiller utcáig, de mivel nem voltunk ismerősök, megkerülték velünk a várost, és a 10-20 forintos viteldíj helyett 180 forintot kértek a fuvarért. Édesapámnak csak egy pár forint maradt a zsebében, hogy szendvicset tudjon nekem venni a büfében, de neki már nem jutott rá. A célt elérte, felhozott, és innen már minden rajtam múlt.

Félt a felvételin?

A mai napig lámpalázas vagyok, de akkor kivételesen nem voltam. A felvételi vizsgán Farkas Gyula bácsi, a Rajkó zenekar volt karmestere beállított a zenekar elé és azt mondta: "na Öcsi, tessék játszani". Kis, klasszikus darabokat először, aztán a népzene, nóták, csárdások. Nem voltam lámpalázas, bizonyítani akartam. Lehet, hogy a karmester látta, hogy kicsit feszülten érzem magamat, és feszültségoldásként mondta, milyen szép ruhám van, milyen szép az ingem.

Miben lépett fel akkor?

Vajszínű öltönyben, kék ingben, kihajtva, vajszínű cipővel. A finom játék mellett nagyon fontos a megjelenés, mert az is a produkció része. Édesapám fél évig gyűjtötte a pénzt az új ruhámra.

Nagyon nehéz volt bekerülni. Akkoriban úgy százan lehettek a zenekarban, és a felvételin ott volt 300 hegedűs gyermek, és abból mindössze ötöt vettek fel! Abban az évben több hangszercsoportból körülbelül ezren felvételiztek. Amikor végeztem, azt mondta nekem a Farkas Gyula bácsi, hogy „Öcsi, szeptemberben találkozunk”. Ez nagyon nagy dolog volt, hiszen soha senkinek nem mondták meg a vizsgán az eredményt, csak 2-3 hét múlva érkezett a hivatalos értesítés. A zenekarvezető is gratulált édesapámnak, aki örömében sírva fakadt, mert azt mondták neki, hogy nem sok esélyem van, nekem nincs protekcióm, én csak játszok.

Ezután otthagyta a szülői házat és Budapesten élt, a Rajkó zenekar kollégiumában lakott, oda is járt általánosba, majd a Kölcseyben érettségizett.

Nagyon nehezek voltak a Rajkóban az első hetek, mert már az első próbán Farkas Gyula karmester kinevezett a növendékzenekar főprímásává. Volt egy klubhelység, büfé, ahol beszélgettünk, étkeztünk és a 18-20 évesek mondták nekem, hogy „gyere ide öcsém, muzsikálj valamit”. Én meg a nagyoknak elkezdtem játszani, pedig korábban figyelmeztettek minket, hogy a klubhelységben szigorúan tilos hegedülni, mert zavarta az irodában dolgozókat. Farkas Gyula bácsi nagyon szigorú tanár volt, kicsit sántított, ezért bottal járt. Amint belépett, és meglátta, hogy hegedülök, nem szólt, csak a fejemre vágott hármat-négyet a botjával, én pedig sírva fakadtam, hiába mondtam, hogy a többiek kértek meg, hogy játsszak. Aztán elkezdődtek a próbák, és a Farkas Gyula bácsi szólt a nevelőtanárnak, hogy hozzák be azt a gyereket, akinek a fejére vágott a büfében. Azt hittem most kidobnak, megszégyenítenek. De bevittek a nagy próbaterembe és azt mondták, játsszam ugyanazt, amit a büfében játszottam. Elkezdtem hegedülni, és akkor a karmester azt mondta: „Öcsi, mától kezdve te vagy a növendékzenekar főprímása!”

Nem utálták meg a többiek emiatt rögtön?

Más gyereknek 5-6 év kellett ahhoz, hogy felálljanak a zenekar élére és levezessenek egy számot, nekem már az első nap ez sikerült. Persze ezért mindenki megutált. Egyedül maradtam, csak egy-két barátom volt, akik mellettem voltak és mondták, ne keseredjek el, gyakoroljak tovább.  Ettől a naptól kezdve nekem tripláját kellett gyakorolnom. Nem voltam én tehetségesebb, mint a többiek, sőt, voltak ott sokkal tehetségesebb gyerekek is. De én általában 6-8 órát gyakoroltam, míg a többiek csak egyet-kettőt. Azért tettem mindezt, hogy bizonyítsak és megálljam a helyem. Mindig a szüleimre gondoltam, tudtam, milyen áldozatok árán jutottam idáig, és a megfelelési vágy volt bennem.

Miért akart a szüleinek ennyire görcsösen megfelelni?

Hogy segítsek nekik. Azért, hogy amit a szüleim megálmodtak, amit elgondoltak, amiért megszenvedtek kőkemény verejtékes munkával, annak eredménye legyen. Hogy az elültetett fájukból egy érett gyümölcs legyen. Mindig ez volt bennem, hogy egyetlen egy út van a szegénységből.

Kilenc évet zenélt a Rajkó zenekarban, aztán elment Németországba. Mit csinált ott?

Vendéglátóiparban dolgoztam, hotelokban, nívós éttermekben zenéltem. Aztán egy idő után jött egy impresszárió, aki felajánlott egy világ körüli turnét, de ehhez alapítanom kellett egy 40 fős cigányzenekart. Ez lett a Budapest Gypsy Band.

Miket játszottak?

Nagyon széleskörű repertoárunk volt. Egy igazi, jó vendéglátósnak sokkal nagyobb feladata van, mint egy hegedűművésznek. A vendéglátó nem szégyen, mondhatjuk, az az élet iskolája. Nekik többet kell tudniuk, mint egy klasszikus zenésznek, hiszen minden műfajban meg kell nyilvánuljanak, meg kell találniuk, mi az, amit hallani akar a közönség, ami az adott pillanatban, helyen szórakoztatja őket. Ha vendéglátósnak nevezzük Járóka Sándort, Boros Lajost és Lakatos Sándor világhírű cigányprímásokat, akkor ezt a bélyeget büszkén vállalom én is.

Ha egy étteremben odamegyek egy vendéghez, és megkérdezem, hogy mit szabad játszani önnek, akkor bármit mondhat: tánczenét, szalonzenét, világslágereket is. Ha egyszer nem tudtam a kért számot, a másik napra tudnom kellett. Meg kellett tanulnom. De ugyanígy kellett játszanom hegedűversenyt, Bachot, és mellette népzenét, dzsesszt, szalonzenét, operettet, musicalt.

Aztán 2000-től a budapesti Moulin Rouge-ban játszott három évig.

A Moulin Rouge-ban egy modern műfajban kellett megnyilvánulni, ezért olyan populáris műfajt kellett teremtenem, ami illik a revüvilágba. Itt jött a crossover. A klasszikus zenét megspékeltük dzsessz, latin, spanyol stílussal, dzsesszvariációkat tettünk bele. Hatalmas sikerünk volt. Egy alkalommal odajött hozzám a marokkói királyi nagykövet, hogy fölkérjen, utazzak ki a VI. Mohamed születésnapjára szervezett esten fellépni, és a legnagyobb természetességgel mondtam, hogy jó, rendben.

Azt hitte, poénkodik?

Persze. De pár nappal később felhívtak a követségről, és a nagykövettel megbeszéltük a konkrétumokat, és kis idő múlva kiutaztam Marokkóba, az első királyi föllépésemre.

Milyen szerepet játszott a sikereiben az, hogy roma származású?

Én, vagyis mi a családban nem éreztük, hogy mi a különbség. Iskolás gyermekként, vagy felnőttként sem ért hátrányos megkülönböztetés.  Az osztálytársaimmal egyenrangúak voltunk. Ha jól tanultam, irigykedtek rám. Osztályelső és rajtitkár voltam, mindig kaptam oklevelet, kitüntetéseket bizonyítványosztáskor, év végén, és a szüleim büszkék voltak rám. Gyerekkoromban, a zenében viszont már előfordult olyan megjegyzés kisebb hegedűversenyek előtt, hogy nem is rossz a második helyezés, ha Mága Zoli is indul, mert neki könnyű, ő vonóval született. Engem nem úgy neveltek a szüleim, hogy azt nézzem, ki a cigány és ki nem.  Ennek szellemében nevelem én is gyermekeimet.  Számomra nincs cigány, meg magyar. Ember van, meg gazember. A feleségem sem roma származású, és boldogan élünk. A származásom semmit nem számított a sikerben. Inkább a szegénység, ami számított. Mindig törekedtem arra, hogy sokkal többet kell tanulnom. Ezt tartom magam előtt, ezért a mai napig tanulok.

Akkor ön szerencsés. Most hogy látja, ma is ilyen pozitív a helyzet romák és nem romák között?

Én zenész vagyok, nem politikus, nem tudom, hogy belemenjünk-e ebbe. De látom, tapasztalom, mi történik, és úgy érzem, most nem állunk jól. Nagyon sok cigányzenész műfajt váltott, újított, hogy kitörjön a cigányzenészek társadalmából. Nemrég egy világhírű, cigány származású hegedűművész azt nyilatkozta, hogy a cigányzenészek ugyanott tartanak, mint 60 évvel ezelőtt, szemléletükben, műfajukban, előadásmódjukban.

De most ön a cigányzenészekről beszél, én pedig arra volnék kíváncsi, hogyan látja, hogy élnek együtt, hogy gondolkoznak egymásról cigányok és nem cigányok ma itthon.

A romák, és most a zenészekről beszélek, ma is meg vannak becsülve. Ebben a tekintetben maximális egyenjogúság van. Nézzük meg csak a tehetségkutató versenyeket. Az mellékes, hogy milyen származása van XY győztesnek, ha megnyerte a versenyt. Szerették, de a tudása miatt, mert szimpatikus volt, tetszett nekik a produkciója, és ezért szavaztak rá. Miért, talán azt nézik, hogy ő cigány és akkor nem szavaznak rá? Dehogy! Ha valaki tanul, akkor mindegy, hogy milyen származású. Legalábbis én ezt érzem. Elképzelhetetlennek tartom, hogy mondjuk, meghirdetem az újévi koncertet, és azért nem jönnek el az emberek, mert hogy Mága Zoltán cigány. Szerintem az embereknek, az intellektuel embereknek ez meg sem fordul a fejében. Amikor felmegyek a színpadra, attól kezdve én szerte a világban, bárhol játszom, én magyar ember vagyok. Magyar emberként képviselem hazámat, a kultúrát, és népszerűsítem országunkat, amelyhez kötődöm, ragaszkodom.

A színpadról teljesen más a viszonya a közönséggel, mintha egy étteremben az asztal mellett, közvetlenül a közönség fülébe húzza. Nem hiányzik önnek ez a személyesebb viszony, amit vendéglátós korában ismert?

Dehogynem. A Moulin Rouge-ban fantasztikus volt játszani. Dicsfény, sok pénz, exkluzív környezet, és pezsgő élet. De előfordult, hogy ebéd közben bekapcsoltam a televíziót, és ha híres cigányzenész játszott, én bementem a szobámba, leültem és elkezdtem zokogni. Bejött a feleségem, kérdezte, mi baj van. Mondtam, hogy mennyire hiányzik ez. Előfordul, hogy nagyon jó társaságban vagyunk, és odaadják a hegedűt, akkor én is elkezdek játszani. Nótákat, csárdásokat. A közelmúltban Párizsban voltam egy világkiállításon, ahol Magyarországot, a magyar kultúrát képviseltem. Fantasztikus megtiszteltetés volt számomra. A programszervező Baldauf László, a CBA elnöke megtudta, hogy aznap van a születésnapom. Meglepetésként elvitt Párizs legszebb, legnívósabb éttermébe a baráti társasággal. Vacsora közben egyszer csak megkérdezte: „Zoli, nincs itt a hegedűd?" Mivel nem volt, pillanatok alatt szereztek egyet, és én a barátaimnak elkezdtem játszani. Persze nem hegedűversenyt, hanem nótákat, népdalokat, a kedvenceiket. Majd az étterem minden vendégének és barátaim tiszteletére eljátszottam a magyar és a székely Himnuszt.

Cigány sztárnak tartja magát?

Nem. Én nem tartom sztárnak magam. Úgy érzem én egy megbecsült ember vagyok.

Akkor ki a sztár ön szerint, ha ön nem az?

Szerintem az egy rossz hírnév, pejoratív jelző, hogy cigány sztár. Ha megkérdezik, hogy mi vagyok, azt mondom, magyar. Ha mégis tovább boncolgatják a kérdést, akkor azt mondom: magyar, cigány, zsidó. Soha nem tagadom meg a származásomat, mindig is büszke vagyok, voltam rá. Büszkének kell lenni, és soha ne tagadjuk meg a múltunkat, gyökereinket, mert azzal csak többek, értékesebbek vagyunk. Sztár meg szerintem nagyon sok van. Túl sok is. Futószalagon gyártják őket hetente. A megbecsült művész viszont nagyon kevés. Én azt érzem, hogy engem szeret az egész ország, szeret a világ, tisztelnek, eljönnek a koncertemre. És nagyon büszke vagyok, hogy tényleg nem kell hosszú időre elmennem külföldre, hanem itthon maradhatok és itthon élek, idehaza szórakoztatom a nagyérdemű közönségemet. Nagyon sok szeretetet kapok tőlük, és ez feltölt, erőt és hitet ad.

Miért szeretik?

Úgy gondolom, elsősorban az emberségemet szeretik. Az emberségemet, meg a zenémet. De szeretek adni is. Tudja, fogadalmat tettem az úrnak, hogyha egyszer valaha kitörök a szegénységből, akkor mindhalálig fogom segíteni a bajba jutott embertársaimat. És hála Istennek, most eljött az az időszak, hogy igenis kötelességemnek érzem azt, hogy segítsek.

Nagyon sokat jótékonykodik. Számszerűsíteni lehet forintban, hogy évente mennyit?

Nem szeretném. Nagyon sok olyan eset, alkalom, vagy rendezvény van, amiről a közvélemény nem is tud. Merthogy nem jelenik meg a sajtóban, és nem is akarom, hogy tudjanak róla. Valós segítséget szeretnék nyújtani azoknak, akik végső elkeseredésükben fordulnak hozzám. Több száz ilyen levelet kapok havonta, a legelképesztőbb és meglepőbb kérésekkel. Akin tudok, segítek, de mindenki problémáját én sem tudom megoldani.

A Száz templomi koncertsorozat bevételei is jótékonysági célokra fordította?

Ez volt a cél. De ennek a sorozatnak a jótékonykodás mellett egy összefogó, hídépítő jellege is volt.

És a jótékonyság mellett ez marketingszempontból is nagyon jó, a Mága Zoltán brandet építve is kiváló programsorozat.

A Guinness rekordokba is bekerült, mert világon senki nem csinált ilyet, hogy két év alatt száz templomi, jótékonysági koncertet ad. Több mint százezer ember jött el a koncertjeimre.

A bevételeket egy szervezetnek adta?

Nem, mindig másnak. Több mint százmillió forint értékben sikerült támogatnunk bajba jutott embereket.

Kiket?

Nagycsaládosokat, közösségeket, iskolákat, kórházakat, beteg gyermekeket, de gyűjtöttünk a vörösiszap-katasztrófa és az árvíz károsultjainak, segítséget nyújtottunk hősi halált halt katonáknak, rendőröknek, de munkahelyteremtésért is megszólalt a hegedűm. Erről a koncertsorozatról könyv is készült dvd-melléklettel, a címe Hangok és harangok. A napokban tervezem bemutatni a fotókkal is gazdagon illusztrált könyvemet.

De azért önnek is volt bevétele ebből a sorozatból?

Nem. Az összegyűjtött adományokat sem én kezeltem. Helybéliek szervezték meg a koncertet, és a jegyárakból vagy az adakozásból befolyt pénzt, amit együtt gyűjtöttünk össze kosárkákba, dobozokba, még a koncert vége előtt megszámolták, és azonnal át is adtam a célközösségnek. Mindig elmondtuk mennyit sikerült összegyűjteni aznap. Az is előfordult, hogy művésztársaim, a szimfonikus zenekarok, énekesek költségeit is nekem kellett kifizetnem.

Roma szervezeteket is támogatott?

Roma szervezeteket nem. Segélyszervezeteket igen. A Máltai Szeretetszolgálatot, Kozma Imre atyát, Ökumenikus Segélyszervezetet, a Vöröskeresztet, a Baptistákat.

A roma szervezeteket miért nem?

Nem nagyon hiszek bennük.

De miért?

Gyerekeket, roma kisgyerekeket, őket nevelő, oktató intézményeket támogatok.

Nem válaszol a kérdésemre.

Soha nem nézem azt, hogy kinek milyen a származása. Nem származás, hanem rászorultság, szükség szerint segítek.

De az előbb azt mondta, hogy a roma szervezeteknek nem szeret adni.

Több szervezetet is felsoroltam, akikkel együtt szoktam dolgozni. Akiket támogattam is az elmúlt években, nem is kis mértékben. Ha arról van szó, hogy van egy mérleg és arra egy kis cigánygyereket, meg egy nem cigány gyereket tesznek, akkor én azt támogatom, akinek jobban kibillen a mérleg. Akinek nagyobb szüksége van rá a jövője építésében, vagy céljai elérésében. És itt számomra nem a származás az elsődleges. Én az embert, és nem a bőrszínt nézem.

Ez valóban így nemes. De azt is mondta, hogy szükség szerint segít, és a cigányoknak elég nagy szükségük van a segítségre. A mélyszegénységben élő, támogatásra szoruló magyarországi embereknek egy jelentős része roma.

Ezt én is látom, tapasztalom az országot járva. Amikor Borsod megyében pusztított az árvíz, kamionokkal vittem élelmet meg a ruhákat. Láttam, hogy ott mennyi kis cigánygyerek volt. Odarohantak hozzám, örültek nekem. Szeretett, tiszteletet éreztem felőlük.

Ezek szerint, bárhol jár, imádják magát. Egyébként a közönsége inkább a nem cigányokból áll?

Igen. Koncertjeimre inkább az elitebb cigányok jönnek el. De ha szabadtéri nagy rendezvényt tartok, vagy azon lépek fel, látom a színpadról, hogy nagyon sok roma van a közönség soraiban, akik tapsolnak, örülnek nekem.

Mire a legbüszkébb a karrierjében?

Az enyém egy igazi, mesebeli történet. A kis szegénylegény elment a nagyvárosba szerencsét próbálni, és akkor eljutott a királyi palotáig. Nagyon sok mesefilmet néztem gyerekkoromban, és mindig nézegettem, hogy milyen jó lenne, ha egyszer én is egy ilyen szerencsés ember lennék. Nagyon hívő ember vagyok, gyerekkoromban is sokat imádkoztam minden elalvás előtt, templomokba, misékre jártam. Meghallgatta az úr az imáimat, segített nekem.

Kinek szeretne ön leginkább példakép lenni?

Úgy tapasztalom, nagyon sok gyermeknek és felnőtteknek már most is példakép vagyok. Azért merem ezt mondani, mert naponta több száz e-mailt, leveleket kapok, hogy mennyire szeretnek, mennyire tisztelnek. Nagyon sokszor írják, hogy szeretnék a gyereküket velem taníttatni. Erre aztán most tényleg nem lenne lehetőség, mert a számtalan feladatom ellátása mellett a kisfiamra is sokkal kevesebb időm jut, amint amit szeretnék. Többet szeretnék vele gyakorolni, tanítani őt. Nemcsak a zenére, hanem az élet értékes és értelmes dolgira; megmutatni, mi teszi az embert erkölcsileg, érzelmileg naggyá és nemessé.

Úgy vélem, pályám, életutam a cigány társadalomnak is pozitív üzenet. Ha bármit teszek az országban, az mindig ad egy plusz pontot a romaság felé is. Igaz, sokan nem örülnek neki.

Miért?

Irigység, rosszindulat, előítélet. Sajnos sokan vannak, akik annak örülnének, ha a cigányok ott maradnának, ahol vannak. A nyomorban, a kilátástalanságban, a megbélyegzettségben. De most úgy látom, a jelenlegi kormány másképp gondolkozik. Most van akarat és kezdeményezés, és bízom benne, hamarosan fordulat történik, amely az egész társadalom javára válik.

A rendszerváltás óta egyik kormány sem jeleskedett igazán abban, hogy a romák helyzetét tényleg hatásosan javítsák. Ön szerint most jobban segítenek, mint korábban?

Inkább ne menjünk bele a politikába. Messzire visz. De én úgy tapasztalom, és azt látom, hogy most sokkal több lehetőséget kapnak a cigányok, mint korábban.

Konkrétan milyen lehetőségekre gondol?

Például az Országos Roma Önkormányzat kezdeményezésére: harmincezer embernek adnak munkát, tartós munkahelyeken foglalkoztattatják őket. Ez harmincezer család, több tízezer gyermek jövőjét teheti jobbá. Levethetik magukról a segélyezettek, eltartottak szégyenbélyegét, és végre értékes embernek tarthatják ők is magukat. A becsületes munka pedig értéket és rangot, kiutat mutat majd számukra is a mélyszegénység ördögi köréből. Mindemellett a gyermekek jövőjére is nagyobb figyelmet fordítanak: különböző iskolákat, roma nemzetiségi iskolákat akarnak létrehozni. Úgy gondolom ez egy fontos tennivaló. Szükség van rájuk.