Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Az egyik kedvenc részeges társalgási témám, amikor különböző nagyokosokkal próbáljuk megfejteni, hogy akkor most mi a punk. Meg sem próbálom leírni a saját véleményemet erről, csak azért hozom fel ezt a példát, mert a mai is aktív és releváns punkzenekarok közül talán az egyik legjobb, a Black Lips három év szünet után új nagylemezt jelentetett meg.
Az atlantai négyes nem a jó kis magyarosan ejtett pank vonalt képviseli sem zeneileg, sem szövegileg. Nincs tolvajtempó meg szélsőbalos politizálás, a tagok sem hordanak 'Ploited-felvarrós leszart bőrdzsekit, hogy aztán próbák után a Deák téren köpködjenek az üres boros flakonra. A Black Lips inkább ilyen.
A punknak azt a csodálatos vonalát képviselik, amitől olyan gyönyörű volt a '70-es évek New York-i gitárzenéje.
Halál mindegy, hogy elvont avantgárdzenét játszol, lassú balladákat a heroinról vagy béna bluesriffeket nőnek öltözve, kizárólag egy a fontos, hogy anyádéknak ne tetsszen. Meg a tanárodnak. Meg a főnöködnek. Meg a szomszédodnak és a kövér rendőrnek a sarki kavézóban.
A Black Lipsnek ezt sikerült visszahoznia a punkzenébe 2000-es évek elején, amikor a punk még súlyos sérültként feküdt az intenzív osztályon a Blink-182-k, Offspringek és NOFX-ek miatt. A 2003-as bemutatkozásuk óta hat nagylemezt jelentettek meg, az Underneath the Rainbow pedig már a hetedik (vagy a nyolcadik, ki honnan nézi).
Pedig semmi egetrengetőt nem csináltak, csak amit elődeik a rock and roll hőskorában. A társadalom perifériájára szorult problémás suhancok rockzenével akartak csajozni, és azt játszották, amin felnőttek. Egy kis country, egy kis blues, néhol doo-wap vagy gospel, de semmi extra, hiszen egyikük sem egy zenei virtuóz.
A harmadik lemez magasságában kezdte őket felkapni a zenei sajtó, de nem kizárólag a sufnihangzású garázspunk miatt, hanem a színpadi akciók miatt. GG Allint és a bécsi akcionizmust szokták emlegetni legerősebb hatásként, de szerintem a Black Lips tagok egyszerűen buliból vizeltek a tömegre, kergettek csirkét a színpadon, smárolták le egymást vagy gyújtották fel a hangszereiket.
Gyorsan szerződtette is őket az extravagáns előadókat kifejezetten kedvelő Vice Records, a körbeimádott Vice médiabirodalom lemezkiadója. Egészen a tévészereplésekig jutott a Black Lips és egyre többet kezdtek beszélni az indie rock lassú kipukkanásával nagyobb figyelmet kapó garázsrock-garázspunk színtérről, aminek a zenekar lett az egyik kirakatcsapata. Onnantól kezdve tényleg azt csinálhatták, amit csak akartak.
Az extrém koncertek és a punk attiűd csak arra volna elég, hogy a Black Lips egy szubkultúra hőse legyen. 2011-ig kellett várni arra, hogy a Black Lips végre összehozzon egy olyan albumot, amit első hallásra nem úgy tűnik, mintha huszonéves alkoholisták játszották volna fel a sarki fűdíler pincéjében. A Vice-nál pedig nem aprózták el, és azt a Mark Ronsont kérték fel producernek, aki a saját zenei karrierje mellett olyan előadók albumain dolgozott, mint Paul McCartney, Adele, Robbie Williams, Lilly Allen vagy a Duran Duran. Vagyis semmi köze nincs a Black Lips szakadt garázspunkjához.
Közös együttműködésük, az Arabia Mountain a zenekar legletisztultabb és legkreatívabb anyaga lett. Ronson remekül ráérzett arra, hogy a Black Lips jó érzékkel tudna könnyen megjegyezhető, kifejezetten bulizós számokat írni, csak szarnak bele. Minden dalba pont annyira nyúlt bele, amennyire kellett.
Három évet vártak az Underneath the Rainbow-val, Mark Ronson már nem volt benne, a helyére jött Patrick Carney, a Black Keys a dobosa. Nem is nyúlt bele olyan drasztikusan a hangzásba, mint Ronson, így az Underneath the Rainbow sokkal közelebb áll a zenekar gyökereihez, mint a vintage hangulatú Arabia Mountain.
Koszos, sötét és pont annyira amerikai, mint a spagettiwesternek. Az egész album akár egy nagy vadnyugatparódia is lehetne a megfelelő szövegekkel. Az album fele maga a mocsokwestern, amiben a rablóbanda teljesen alkalmatlan tisztességes bűncselekmények elkövetésére és csak fekszenek az erdőben található búvóhelyükön moonshine-t vedelve. Ezek a countrys, jangle popos megoldások a Lips punkos tempójában előadva emlékeztetnek a zenekar kezdeti időszakára, csak ezek már normális dalok. Néha dereng csak fel az Arabia Mountain emléke, de meglepően jól átgondolt dalokkal pakolták tele az albumot.
A Funny refrénjéhez használt gagyi szintetizátor is mutatja, hogy komoly ének- és gitártudás nélkül is képesek pofátlanul popos dalokat írni. A Dandelion Dust akár egy Black Keys szám is lehetne, de abból az olcsóbbik fajta, amit egy túlbuzgó marketinges írt a sokadik megújulására készülő poprock előadónak, aki egy autóreklámban hallott egy tök rakenrol számot. A zárásnak szánt Dog Days meg pont olyan, amilyennek a zárásnak lennie kell: elnyújtott, lassú és a vége felé örülünk, hogy túl vagyunk rajta.
Az Underneath the Rainbow ugyanolyan szórakoztató, mint a korábbi Black Lips lemezek, de kezd elfogyni a hat lemezen át kitartó háromakkordos gitárvarázs. De éppen ezért annyira jó olyan számokat hallani tőlük, amikben tökéletesen egyesül a Black Lips teli torokból, rekedten üvöltözős garázsrockja a valamiféle tudatosságot sejtető amerikai gitárhagyományokra épülő törénetmeséléssel.
Aztán majd kiderül az egész élőben, hiszen augusztus másodikán a budapesti Akváriumban lépnek fel a Számot megnyerő Middlemist Red koncertje után.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon