Fiúknak is szabad bugyit dobálni?

Kedden az Indexen bemutattuk az Ivan & The Parazol második nagylemezét, csütörtökön viszont már arra voltunk kíváncsiak, hogyan szól élőben a Mode Bizarre a már napokkal a koncert előtt teltházas A38-as koncerten. Szólni ugyan pont kicsit gyengén szólt, de végre megbizonyosodtunk róla, miért tudnak alig huszonévesen ekkora tömeget megmozgatni.

Fotó: Huszti István

Az Ivan & The Parazol azon kevés magyar produkciók egyike, akiknél pont minden klappol. A kor aktuális gitártrendjeinek megfelelő vintage rock, helyes fiatal fiúk a színpadon, akik nagyon tudatosan építenek az ifjú rocksztár imidzsre. Ehhez hasonló koncepciója az utóbbi években talán csak a Moognak volt, akik a 2000-es évek indie rock hullámát lovagolták meg és próbáltak betörni a nemzetközi piacra - ugyanúgy SXSW-s fellépéssel, ahogyan az Ivan & The Parazol.

Ennek ellenére így is egészen megdöbbentő, hogy egy ilyen fiatal zenekar képes csütörtök este 1400-1800 forintos jegyárral teltházat csinálni az A38 hajón. Az első 5-8 sorban visongó tinilányokkal, hátrébb pedig őszülő 40-es, 50-esekkel, akik a fiatalságuk gitárzenéjét élik újra. A színpadon pedig a múlt ikonjainak a magyar másai.

Mert az teljesen egyértelmű, hogy az Ivan & The Parazol nem csak zenében, de a színpadon is a '60-as, '70-es éveket éli. Vitáris Iván frontember betűrt színes ingben hol magyarul, hol angolul beszél a közönséghez, utóbbi mondjuk inkább showelem, mintsem valódi párbeszéd a rajongókkal. Annál a résznél mondjuk kicsit felszisszentem, amikor a classic rock műsorokhoz hasonlóan angolul konferálta fel a szám közepén a gitáros szólóját (még a teljes nevét is megfordította keresztnév, majd vezetéknévre), de a helyzetet megmentette, hogy az a bizonyos szóló tényleg állati menőn szólt.

Nem úgy, mint a hangosítás. Rohadt halk volt az egész, bár én tényleg hátul álltam, a frontember éneke pedig mintha kicsit rátelepedett volna az összhangzásra, néhol kiemelve azt a pici akcentust, ami egyébként az első lemezen nem volt hallható, de másodikon néhol előbukkan. Az új dalok egyébként tökéletesen illeszkedtek az eddigi repertoárhoz, az énekes pedig pont olyan kaliberű frontember, ami bántóan hiányzik a hazai piacról. Táncol, kiabál, poénkodik, együtt él a közönséggel és pont annyira ripacs, amennyire az még belefér a szerepébe.

Az nem kifejezés, hogy buli volt a hajón. Egészen leghátul is folyamatosan tapsoltak az emberek, a csajok sikítottak, mi pedig a saját társaságunkkal azon tanakodtunk, hogy a gitárosnak vagy a dobosnak dobjuk-e fel a boxeralsónkat. Viszont kétségtelenül eszébe jut az embernek legalább 4-5 másik zenekar, ha meghallja őket. A koncert alatt a következőket gyűjtöttem össze:

• "ez egy Jack White-szám"
• "van egy Doors-dal, ami ehte ugyanez"
• "Arctic Monkeys, méghozzá az új lemez (ezt még azelőtt mondták, mielőtt tényleg elnyomtak volna egy Arctic Monkeys-dalt)"
• "Stones, ez az egész Stones, de amúgy nem rossz"

És való igaz, tényleg nehéz ezektől a hasonlatoktól megszabadulni. Azonban hiába játszik vintage rockot a Parazol, nem egy nosztalgiazenekarról beszélünk, hanem a szó klasszikus értelmében vett classic rockzenekarról, akik imádnak menőn kinézni, nagyokat ugrálni gitározás közben és elhinni arra az egy órára, hogy ők a világ királyai. Ha ezt valaki jól csinálja, azt nem igazán lehet hol megfogni. Márpedig ők ezt kurva jól csinálják, és ezt több bőven harminc fölötti embertől is hallottam a helyszínen, sőt, a kedvenc mondatom magasan ez volt:

"Az a durva, hogy még az előítéleteimmel együtt is azt kell mondanom, hogy ez kurva jó.

Ráadásul ezt egy olyan zenekar gitárosától hallottam, ami a magyar fesztiválok 95 százalékán nagyszínpadosnak számít.

Fotó: Huszti István

Szóval nagyon úgy néz ki, hogy Magyarországnak lassan tényleg lesz egy olyan zenekara, akiknél a rock szóról nem a boroskóla, az acélbetétes bakancs és Depresszió-póló jut majd eszünkbe, hanem a műfajnak az aranykora, amikor loboncos hajú drogfüggőket kergetett minden harmadik tinilány.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!