Az én utam, vagy az autópálya

DSC 3892
2014.06.17. 18:14
Hétfő este ismét Magyarországon koncertezett a Limp Bizkit, nekünk pedig sikerült beszélgetnünk kicsit Fred Durst frontemberrel, illetve megfejtettük a zenekar titkát egy a Walesi bárdoknak köszönhetően.

A Limp Bizkit pont annyira aktuális, mint a pár kerülettel arrébb zenélő Scorpions, ugyanazt a nosztaligahullámot lovagolják meg, az egyikre az Omegások emlékeznek szívesen, a másikra pedig a koncertre járó huszonévesek. 

Minifesztivál a kitaszítottaknak

Magyarországon idén először tartották meg az Aerodrome Fesztivált, ami többek között Csehországban is működik. Az alapvetően metálra és keményebb gitárzenékre fókuszáló egynapos rendezvényen nálunk a Powerman 5000, a Battlecross és Rob Zombie lépett fel a Limp Bizkit előtt. Eredetileg a Megadeath is lett volna, de sajnos ők a rajongók bánatára végül az egész turnéjukat lemondták. Az Aerodrome pótolhatja azt a hiányt, hogy a nagyon hazai fesztiválokról teljesen hiányzik a metálzene. Majd az időzítésen kell még dolgozni: idén sikerült a Crowbar sludge metal banda A38-as koncertjét és az Aerodrome fesztivált egy napra rakni, márpedig közönségük valamilyen szinten fedi egymást.

Fred Durstnek és a Limp Bizkitnek a Significant Other album hozta meg 1999-ben: ekkoriban a metál meglepően nagy figyelmet kapott a mainstream médiában, a kőmetálos közeg nagy bánatára. A korszak meghatározó zenekarai a Limp Bizkit, a Linkin Park, a Static-X és a Papa Roach volt, akikhez oda-odacsapódott a Korn vagy néha a System of a Down is. Utóbbi kettő azért csak csapódott, mert bármiféle színtérmeghatározás nélkül is sikeresnek számítottak, de gyakran nu metalként definiálták. A Limp Bizkit Aerodrome Fesztiválon adott koncertje előtt pár percet (szigorúan csak pár percet, mert Fred hangszálai nem voltak jó állapotban) még az énekes Fred Dursttel is beszélgettünk.

Amikor még ment a nu metal, mi akkor is kicsit kívülállónak számítottunk. Rengetegen gyűlöltek minket, mind a metál, mind a hiphop oldalról. De nem is tartom magunkat nu metal együttesnek, mi raprockot játszottunk akkor is és most is.

A Limp Bizkitnek tényleg az volt a nagy húzása, hogy keverték a rapet a rockkal, amiben nincs semmi újdonság, ha a nemrég pont új lemezt megjelentető Body Countra, vagy a Cypress Hill Skull & Bones duplalemezére gondolunk. De a Limp Bizkit és a Linkin Park tökéletesre fejlesztették a nu metal dropot, vagyis a halk, lassan építkező, majd kiállásban végződő rész utáni akkora odaverést, hogy a szomszéd is leboruljon a budiról. Ez a jól ismert formula bőségesen elég volt, hogy a Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water lemezük abszolút siker legyen, tele olyan dalokkal, mint a My Generation, My Way, Rollin' vagy a Take A Look Around, ezek mai is simán megállják a helyüket bármelyik csütörtöki rocktogonos diszkóban. Ezt a rövid sikert viszont az érdektelenség követte, a velük egy lapon említett zenekarok nagy részével együtt, így a nu metal nyugovóra tért a metál közösség legnagyobb örömére.

Viszont 2014-et írunk, független filmes kalandjai után Fred Durst is összeszedte Wes Borlandet meg a haverokat, hogy elmondja megint, mi az a nookie: az én utam vagy az autópálya, és harmadjára is fellépjenek Magyarországon.

A filmezés szerelem, a zene pedig szenvedély, bár ez lehet kicsit bénán hangzik így. Érzem, hogy ennyi idő után vannak, akik újra felfedeztek minket, én pedig mindig is próbáltam tempót tartani a korral. Most sem vágom el magam új zenéktől, ugyanúgy hallgatok old school hiphopot, mint újsulis rapet, legyen szó Tyler, The Creatorről, a Death Gripsről vagy Kendrick Lamarról, de külön ki kell emelnem Kanye Westet, aki olyasmit csinál, amire minden generációból csak pár ember képes. A legutóbbi lemezét abszolút a legnagyobbak közé kell sorolni.

A feltűnően megöregedett, szakállas-melegítős Fred Durst és társai egészen megdöbbentő módon pontosan 21:30-kor (na jó, volt kemény két perc csúszás) bele is kezdtek. A színpadi látvány semmi extra, korábbi énjéhez képest 4-5 fokkal szolidabb Fred Durst járkál fel-alá, egyik kezében a mikrofon, másik kezében az ágyéka, előtte pedig olyan 1500-2000 ember örjöng, sört locsol, cípőt dobál, spontán orgazmust él át.

Nem is volt pöcsölés, viszonylag hamar belekezdtek a lényegbe, hogy aztán egymásután lenyomjanak mindent, ami kötelező, a Break Stufftól, a Mission Impossible zenéjén át az Eat You Alive-ig, egyedül a The Who-feldolgozás maradt ki, de hallhatóan hanggondokkal küszködő énekes miatt talán nem is baj.

Ugyan a mi zenénk hiphopból építkezik, ezért nem is szeretem, ha nu metálnak titulálják, annak ellenére, hogy kifejezetten érdekel és kedvelem a dance és elektronikus zenéket. Viszont a Limp Bizkit soha sem ment el olyan irányba, mint a Linkin Park vagy a Static-X, de akár említhetném a Kornt is. Rapper gyerek vagyok, ezen nőttem fel, ehhez ragaszkodom, ha zenélni akarok.

Nagyon elnyújtották a dalokat: rengeteg interlude volt a számok között, hol trap (?!), hol valami old school hiphop szólt átvezetésként, hogy a koncert végén konkrétan Bee Geesre vonuljanak le (??!?!?!). Fred Durst próbált lelkendezni, de a rengeteg koncertezésben biztos elfáradt a hangszálaival együtt, de arra tényleg nincs mentség, hogy a végén - jobb híján - elnyomták a Welcome to the Jungle-t és a Smells Like Teen Spiritet, amitől hirtelen egy DJ Paplan buliban éreztük magunkat.

Nem is tudnám elképzelni, hogy olyat csináljunk, mint mondjuk a Korn. Ismerem, sőt, szeretem a dubstepet a műfaj kezdete óta, és a nu metállal való kapcsolódást sem érzem egyáltalán tájidegennek. Ez kell a kölyköknek, ha már a gitárokból nagyjából mindent kihoztak már, amit ki lehetett. Ezért sem kell elítélni a Kornt, amiért Skrillexel dolgozott együtt, aki egyébként metálabb arc, mint én, te vagy bárki más, aki megnyilvánul a témában.

Azt viszont fontos elismerni, hogy a Limp Bizkit nu metal formulája elképesztően jól működik. Megy a rap valami egyszerűbb basszus témára meg prüntyögős gitárra, aztán Fred Durst nagy levegőt vesz, Wes Borland rálép a pedálra, jön a drop, kezdődik a zúzás. Minden. Átkozott. Dalban. Mégis az ember akarva-akaratkanul bólogat, mert egyszerűen jól működik az, amit minden számban csinálnak, fizikai kihívás nem mozogni erre az egészre. Pont úgy működik, ahogy a modern dubstep (brostep, mindegy), ami szintén képes ezreket megmozgatni úgy, hogy közben buli képlete ugyanaz

(felvezetés+kiállás) x MEGADROP = katarzis

A Limp Bizkit tényleg évekkel előzte meg Skrillexet és társait: fogtuk A walesi bárdokat Latinovits Zoltán felolvasásával, és készítettünk belőle egy-egy félperces Limp Bizkit- illetve dubstep remixet.

Walesi "Jump Da Fuck Up" Bárdok (Limp Bizkit - Nookie)

Walesi "Drop That Bassline" Bárdok (Feed Me - Blood Red)

  

A felvázolt szisztéma mindkét esetben működik, Latinovits bármilyen feldolgozáshoz tökéletesen alkalmazható hangja pedig bizonyítja, hogy a Limp Bizkit már akkor is dubstep volt, amikor Skrillex még Sonny Moore-ként visítozott valami emo bandában.

A hétfői Limp Bizkit sem volt több egy tisztességesség határát épp, hogy súroló nosztalgiabulinál. Viszont a közönség 99 százaléka pontosan ezért jött, szóval mindenki elégedetten távozhatott haza, hogy aztán az összes Volt-Sziget-Sound bejelentés alá odakommentelhesse Facebookon, hogy

Linkin Park mikor lesz?

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!