A gép morog, a zongora repül

130979602
2014.10.03. 23:29
13 év után megjelent az első Aphex Twin-album, a Syro. Nem csak meghallgatni, megfejteni is érdemes. Húszéves sablonok kerülnek elő, de a túlhaladottság észbe sem jut. Első hallásra könnyen emészthetőnek tűnik, mégis hihetetlenül komplex. Nem mond semmit, de mélyen elgondolkodtat. Például azon, hogy mi is a zene.

Az egész a hangokról szól, de az emberek mintha ezt elfelejtenék. Arra gondolnak: hú, de meghallgatnék egy jó számot! De ezzel valójában azt mondod, hogy olyan hangfrekvenciákat akarsz hallani, amitől egy adott módon fogod érezni magad. A legizgalmasabb ezeknek a felfedezése.

– Richard D. James a Pitchforknak

Richard D. James (a továbbiakban: Richard [és ez nem tiszteletlenség, nem is bennfenteskedés; ez csak egy név, az enyém is ugyanaz, csak zöngétlen céhával; különben is, figyelembe véve, hogy egy közmunkás havi bérét költöttem a lemezeire, igazából neki kéne előre köszönnie, mint az udvarias boltosoknak]), szóval Richard, ismertebb nevén Aphex Twin 13 év szünet után ismét kiadott egy nagylemezt. Syro a címe, és akkor is érdemes megvenni, ha az udvariatlan lemezboltos közben pofátlanul letegez.

The Complicated Rebirth of the Cool

Miles Davis úgy írt az önéletrajzában a Birth of the Coolról, mint a szokásos ötvenes évekbeli dzsessz-sztenderdek gyűjteményéről, amit kicsit lassabb, szellősebb formában tálaltak, hogy a fehérek is felfogják a lényegét.

A Syro ugyanezt a trükköt tudja, csak nem egy dzsesszbanda szólaltatja meg, hanem 138 elektromos hangszer, és nem egy legendás trombitás, hanem egy negyvenhárom éves cornwalli troll áll mögötte. Hogy miért és mikor készült, azt nem tudni; az Aphex Twin-lemezeken éppúgy vannak hét-nyolc éves számok, mint vadonatújak, az albumok mégis koherensnek hatnak. Azt viszont semmi nem indokolta, hogy Richard épp most adjon ki egy lemezt.

Két okot lehet elképzelni: az egyik, hogy már nem fértek el a szekrényben a kiadatlan felvételek. Mert Richard folyton komponál, de csak a zenéinek alig kimutatható százalékát adja ki – most, hogy túlcsordult a tárolókapacitás, kiszórta a javát, hogy végre másra koncentrálhasson. (Ez egyébként részben igaz: a Pitchforknak adott interjúban azt mondta, azért adta ki a Syrót, hogy pontot tehessen egy korszak végére, és másba foghasson.)

ΔMi−1 = −αΣn=1NDi[n][Σj∈C[i]Fji[n − 1] + Fexti[n−1]]

Richardnak csupán 6 nagylemeze jelent meg Aphex Twin néven, de mivel más neveken is alkot – AFX, Blue Calx, Bradley Strider, Caustic Window, Dice Man, GAK, Polygon Window, hogy csak néhányat említsünk –, a komplett diszkográfia ismertetése hosszabb lenne, mint a cikk. Szorítkozzunk a lényegre; ha fejest ugrana Aphex Twin művészetébe, ezekkel kezdje.

Digeridoo (EP, 1992)

A cím és a hangzás egyértelmű utalás az ausztrál bennszülöttek törzsi hangszerére, de Richard nem használt eredeti didzseridut a felvételhez, mindent egy dobgépen tekert ki. Az eredmény: a '90-es évek rave-jeinek egyik emblematikus slágere.

Selected Ambient Works 85-92 (LP, 1992)

Sokan ezt tartják Richard legjobb munkájának, ami pont annyira igaz, mint hogy a Syd Barrett utáni Pink Floyd már csak árnyéka volt régi önmagának. A mesterszalag egy leharcolt kazetta volt, ebből rekonstruálták a végleges kiadást. Bár a felvétel zajos, már itt is feltűntek az Aphex Twin-lemezekre jellemző stílusjegyek: a csodálatos, lebegő, éteri dallamok, az azokat széttördelő ritmusok és a fülsüketítő tónusok. A lemezt a belga Renaat Vandepapeliere adta ki; csak a Selected Ambient Works kedvéért alapította meg az Apollo lemezkiadót.

Selected Ambient Works Volume 2 (2LP, 1994)

A folytatás a sheffieldi Warp Recordsnál jelent meg, már két lemezen, kiváló minőségben. „Mintha bebélyegezve állnánk egy erőműben” – summázta Richard a lemez hangulatát. És tényleg. Hogy tényleg a tudatos álmaiban hallott élményeket próbálta rekonstruálni, már sosem fog kiderülni, de ez is az Aphex-kánon része.

Donkey Rhubarb (EP, 1995)

Viccet ilyen komolyan még sosem vettek. A címadó szám videoklipje az ugráló macikkal és gyerekekkel garantálják a kényszeredett röhögőgörcsöt, az MTV mégis a Pure Morning szignáljának választotta. Ráadásul ezen van az Icct Hedral egyik remixe, amit maga Philip Glass dolgozott fel egy szimfonikus zenekarral.

I Care Because You Do (LP, 1995)

Sokkal több atonális elem (elég a Ventolin magas frekvenciás sivítására gondolni), még gömbölyűbb basszusok (mi az a nyitány az Acrid Avid Jem Shreden?!), egyre bátrabb merítés a klasszikus zenéből, és egy súlyos, önarcképes borító. Komolyzene, dub, ambient, melankólia, csipetnyi gúny és kontrollált zaj – kétségkívül az egyik legjobb Aphex Twin-album.

The Richard D. James Album (LP, 1996)

A kritikusok kedvence, legalábbis ez tűnik fel leggyakrabban a mindenidők-listáikon. Nagyon rövid, nagyon tömör, nagyon intenzív, így nagyon nehezen emészthető, viszont ezen a lemezen érték el a csúcspontjukat az észbontó felpörgések, a szokatlan ütemstruktúrák és a kifacsart dallamok. És ezen van a Girl/Boy Song is, ami a halott ikertestvérnek állít emléket.

Come To Daddy (EP, 1997)

Az egyik legismertebb Aphex Twin-számhoz minden idők legfelkavaróbb videoklipje társul, amit Chris Cunningham rendezett. Death metál, elektronika, torzítások, üvöltés; hát, ezek nem egy rádióbarát sláger kritériumai. Mégis felkúszott a kislemez-eladási lista 36. helyére, és senki nem érti, hogy miért.

Windowlicker (EP, 1999)

Ki mondta, hogy egy férfiról nem lehet csöcsös borítóképet készíteni? Richard pop-újraértelmezése a Warp Records máig legnépszerűbb száma; nemcsak a rajongók, hanem a lemezvásárlók szerint is. A videoklip erre nyilván jobban rásegített, mint a kislemez második száma, aminek már a címe is emészthetetlen: ΔMi−1 = −αΣn=1NDi[n][Σj∈C[i]Fji[n − 1] + Fexti[n−1]].

Drukqs (2LP, 2001)

Kétlemezes válogatás nyolc év terméséből. A domináns hangszer a zongora, amin Richard a francia zeneszerző, Erik Satie stílusában játszik, de a hangszereket úgy preparálta, mint John Cage. A zongoradarabok hajmeresztő, mégis működő zenei megoldásai jól tagolják a csúcssebességre pörgetett jungle-ritmusokat. Az egyik legkiérleltebb Aphex Twin-lemez, még akkor is, ha a fanyalgók szerint nem sikerült meghaladnia a Richard D. James Albumot.

26 Mixes for Cash (2LP, 2003)

Richard sosem csinált titkot abból, hogy a pénz az egyetlen ok, amiért zenét ad ki, úgyhogy most a lemezborítóra is ráírta. Ezek remixek, nem saját szerzemények, mégis: akár Philip Glasst, akár a Nine Inch Nailst, akár Gavin Bryarst értelmezi újra, a végeredmény sokkal inkább Richard korábbi szerzeményeit idézi, mint bármi mást. Mivel a legenda szerint úgy nyert meg egy Lemonheads-remixversenyt, hogy meg sem hallgatta az eredeti számot, csak átadta a futárnak a leadás napján az első DAT kazettát, ami a keze ügyébe került, ez nem igazán meglepő.

Másrészt Richard ezzel a lemezzel mindenkinek az orrára koppinthat, aki az elmúlt évtizedben elektronikus zenével próbálkozott. A hipergyors, basszusgazdag, torzított formákat ezalatt úgyis mindenki ezerszer elhasználta, kicsavarta és tönkretette; most, hogy már csak füstölgő roncsok maradtak belőlük, látható, hogy nincs értelme belemenni a gyorsasági versenybe. De a versenybe igen.

Reklámkampány nem volt, csak egy szűkszavú közlemény a deep weben, illetve a távolban egy neonzöld léghajó.

BvJ7Fo0IgAArgGB
Fotó: Twitter / @heyjackcooper

Lakossági magaskultúra

A Syro a legkönnyebben emészthető, de talán a legnehezebben megfejthető Aphex Twin-album. Richard elektronikuszene-közhelyekkel, középtempós acid techno számokkal dolgozik, és ezekből a generikus ütemekből hoz ki valami teljesen eredetit. A Syrón nincsenek szélsőséges trancsírozások (Come to Daddy), észbontó tempójú, centinként felépített eksztatikus túlpörgések (Mt Saint Michel + Saint Michaels Mount) vagy groteszk popparódiák (Windowlicker); inkább a korai évek útkeresése, illetve az Analord-lemezek hangzása jellemző rá.

Akkor a Syro ilyen retro-futurista elektromos izé? Dehogy. Az, hogy Richard épp az acid technót választotta demonstrációs eszköznek, jelentéktelen mellékkörülmény. A lényeg úgyis az, hogy mit tesz meg a hangokkal; hogy mit tesz a hangok közé; hogy mihez képest micsoda egy hang; és hogy a hang hiánya miért ugyanolyan fontos, mint a jelenléte. Az alapritmus könnyen követhető, és az ütemek között van elég hely arra, hogy bármi megtörténjen.

A Syro erről a bármi-megtörténésről szól, pedig szokatlanul homogén; Aphex Twin-lemez talán még sosem volt ilyen egységes. A hirtelen váltások és a kontrasztok inkább mikrotörténésekként vannak jelen: ahogy a pattogó, csodálkozó, hamis kis dallamok együtt röpködnek, rátelepszenek a struktúrára, váratlanul kicsavarodnak, bevesznek egy kanyart, vagy megpattannak egy szemből érkező felharmonikuson. Ezektől a finomságoktól lesz magaskultúra a lakossági technó.

Csak a kiszámíthatatlanság állandó

A könnyedség ellenére az agy elsőre ellenáll a zenének. Az egész túl szokatlan, túl megfoghatatlan, még akkor is, ha a gúnydalba torzuló templomi kórus és a primitív komputerhangok sosem látott egységet alkotnak. Nincs más, amibe kapaszkodhatnánk, csak az ütemmutató, a konstans, pulzáló alap; Aphex Twinnek senki nem parancsol, csak egy metronóm. De kell is ez a stabil keret, az állandó ritmus, ez a szimbolikus váz, amire és ami közé minden felfűzhető. Kellenek ezek a krahácsoló, befurakodó, tépő-maró-szaggató hangok, ritmusok és struktúrák, hogy utat vájjanak a hallókéregbe, és kivajazzák az utat a Lényegnek.

Például a disszonánsnak ható dallamoknak. Hogy a Syrót más nem írhatta volna más, csakis Richard, arról már a dallamvezetés is árulkodik. Ilyet más nem csinál; ő viszont a  Selected Ambient Works 85–92 óta mást se csinál. A kitartott dallamok lebegtetése hol felerősödik, hol visszahalkul, aztán kihat a ritmusszekcióra, rezgésbe hozza, majd olyan irányba tereli a zenét, amire a legkevésbé sem számítottunk.

És ez csak egy ász a kabátujjban; azt is meg kell szokni, hogy semmi nem úgy, ott és akkor történik meg, ahogy elvárnánk. A számok furcsán kezdődnek és váratlanul érnek véget; a produk 29 [101] például túl hirtelen indul be, akár egy futó, aki túlfeszített idegekkel várja a startpisztoly dörrenését, de még előtte rohanni kezd. A számok ütemét már az elején elkaphatjuk (a DJ-k örülhetnek, könnyebb lesz a számok illesztése; nem mintha a tempón és a felhasznált gépparkon kívül bármi indokolná, hogy a Syróból partizene legyen), de hogy húsz másodperc múlva mi fog történni, az megjósolhatatlan.

A zenei szerkezetek ismerősek, de a Syro számai nem valahová tartanak, és nem is épülnek fel. A konstans ütemek és a vibráló hangkavalkád inkább azt sugallja, hogy ezek folyamatok, amikből kapunk egy hol szűkebb, hol szélesebb keresztmetszetet. Ezen át láthatjuk, hogy viselkednek a hangok természetes környezetükben, illetve hogy mit csinálnak, ha láthatatlan falakkal terelgetik vagy csapdába ejtik őket.

A hamis az új pontos

Hifibuzik tudják, hogy az analóg torzításokat az agy sokkal könnyebben megemészti, mint a digitálisat, sőt, vannak, akik ezeket kimondottan szeretik. Talán ez az oka, hogy a Syro disszonanciája nemcsak megbocsátható, hanem szerethető is. Hiába, hogy a hangszerpark egyes darabjait szándékosan félrehangolták: ezek analóg disszonanciák. (És a frászt hozzák arra, aki a tónushibás zongoraszóló hallatán a lemezjátszó tányércsapágya miatt kezd aggódni.) De ennek is helye van a többi hang között; sőt, a többi hang ettől a disszonáns tónustól kapja meg az új értelmét.

Még az imént említett produk 29 [101] monoton, funkos ütemei mögött is állandóan történik valami: egy kánonszerű lecsengés, a gumilabdaként pattogó magas hangok keveredése vagy egy váratlanul kisiklatott zörej, ami rezegve áll bele egy basszusba. Vagy ahogy a dögös szövegbetét után melankolikus úsztatás jön, ismét, és amikor már várnánk a végét, kiderül, hogy ez nem a lezárás volt, csak felkészülés egy újabb alakváltásra.

Ha van a Syrónak gyenge pontja, akkor az az ötödik szám, a 180db_ [130], a lemez legnagyobb talánya; ez inkább rendszer, mint őrült beszéd. Kalapálós technó, nagyon régimódi, nagyon tankönyvszagú, legfeljebb a kísérteties dallamok (horrorgona) szokatlanok; de amúgy tipikus C oldal első szám, 130 BPM-es kalapálás, tessék 180 decibel hangnyomással tálalni. Nincs trükk, legfeljebb az, ahogy a dallamszőnyegeket kicsavarja, megtépi, rázza, torzítja; nesze, rohadék, vegyél fejhallgatót, hadd okozzon legalább a sztereóeffekt egy kisebb hangsokkot.

Mások nem így bánnak a hangokkal. Mások nem bánnak így a hangokkal. A syro u473t8+e [141.98]" (piezoluminescence mix) hiába hangzik úgy, mint ezer másik hasonló szám, nem lehet rá felkészülni, mert pont így még nem hallottuk. Ki gondolta volna, hogy a csörömpölésből kibújó videojáték-zene némi dobgépes betét után egy olyan dallamba fog torkollni, amit csak 13 évente egyszer írnak? Ez a Syro egyik csúcspontja: úgy éteri, hogy nem giccses, úgy kiszámíthatatlan, hogy nagyon is tudatosan az, és még a felpofozással fenyegetett Mozart se tudná elsőre hiba nélkül lekottázni.

Ez sem új zenei megoldás, de Richard az egyetlen, aki így tud bánni vele.

Imbolygó szerenád

Mit akar ez üzenni? Mi a Syro mondanivalója, koncepciója, jelentése? Semmit és semmi; a Syro vegytiszta csak-zene. Hangokról szól, meg azoknak a szerkezetéről; olyan hangokról, amiknek meg kellett hallódniuk, kontextusba helyeződniük, viszonyulniuk egy másik hanghoz.

Ezt a viszonyítást, ezt a meghallatást, ezt a kemény melót senki más nem végezte el. Pedig megtehette volna más is: a Syróban épp úgy visszatükröződik John Cage zeneelmélete, mint a kilencvenes évek acid house és jungle-zenéinek hatása. Ezek évtizedek óta elérhető inspirációs források, de más nem nyúlt hozzájuk – vagy ha igen, akkor nem így.

Ismerős, ismerős, de a Syro mégsem hat múltidézésnek. Meg úgy általában semminek: csak úgy van, önmagáért, önmagának. Nem reformál, csak kereteket feszeget, újraértelmez, miközben röptet és kikacag. Nem rág szájba semmit, legfeljebb gondolkozásra késztet.

Ugyan milyen konkrét üzenete lenne egy strapabíró ingán lengetett Yamaha gépzongorának? Legfeljebb az, hogy a maximalista nem éri be a keverőpulton torzított Doppler-effektussal. Mert neki mindenből az igazi kell.

Aisatsana - Aphex Twin - Barbican, London (2012.10.10.)
15%
4990 Ft
4242 Ft
15%
4299 Ft
3655 Ft