Maradjunk a '80-as évek jobbik felénél

DSC 1240
2015.03.13. 14:07

Fluor sztoriját mindenki ismeri: az underground rapból egyszer csak berobbant a hazai mainstream popzenébe, és csinált egy olyan dalt, aminek népszerűségéhez semmi sem fogható, mióta a Youtube-on és a Facebookon dőlnek el a fontos népszerűségi kérdések. A Mizu most tart 17 millió megtekintésnél. Az azóta eltelt négy évben kiderült, hogy Fluor nemcsak egy múló fellángolás, hanem egy olyan előadó, aki nagyon okosan kidolgozott koncepcióval képes folyamatosan az új generációs pophullám tetején lovagolni. Erre a legjobb bizonyíték a Diazzal alapított Wellhello, amivel még konkrét album sem kellett, hogy fenntartsa ugyanazt érdeklődést, mint Fluor szólókarrierje. Vagy még nagyobbat.

Amikor tavaly – szinte napra pontosan – ilyenkor leültem interjúzni Fluorral, képtelen voltam szabadulni attól a gondolattól, hogy a partiszemüvegben falunapokon is fellépő vagy részegen épp Kiszel Tündén röhögő rapper mintha szabadulni akarna a hülyegyerek-imidzstől. Ez egy huszonéves embernél abszolút érthető, a magyar könnyűzene azonban nem arról híres, hogy szívesen szakít egy jól bejáratott, anyagilag is kifizetődő formulával. Fluor azonban a Wellhello megalapításával egyértelműen üzent:

Ugyan tényleg baromi vicces káposzta-szépségverseny és szalonnasütés között fellépni egy kelet-magyarországi falunapon, de azért ennél jóval többre képes.

B.O.S.S. #SWAG

A Wellhello egyáltalán nem Fluor egyszemélyes produkciója, a duó másik tagja, Diaz nélkül biztosan nem jöhetett volna össze az említett váltás. Diaz sikere kevésbé látványos mondjuk Fluorhoz képest, pedig szép lassan a magyar rádiós pop egyik meghatározó dalszerzője és producere lett. Ő is a hiphopközegből nőtte ki magát, és nagy szerepe volt abban, hogy a hosszú évekig undergroundként kezelt előadók olyan dalokkal rukkoljanak elő, amikre már egy zenei szerkesztő sem mondhat nemet. Talán csak keveseknek tűnt fel, de nem volt az utóbbi 1-2 évben olyan rapközeli popdal, amihez Diaznak ne lett volna köze. Halott Pénz: Hello lányok? Csekk. Hősök: Enyém? Csekk. Wellhello: Rakpart? Csekk.

Ezért egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy hazai könnyűzenei viszonyokhoz mérve Diaz és Fluor párosa egy igazi power couple. Hiába próbálkozott hasonlóval Halott Pénz és Felcser Máté vagy szintén Felcser és Fehér Balázs a Carbonfoolsból, sokkal több kell annál, mint hogy ismert frontemberek, rapperek, előadók összeállnak egy-egy dalra, aztán majd a rajongók katapulttal hordják a színpadra az alsóneműket. Fárasztónak vagy akár erőltetettnek tűnhet az állandó hashtagezés, instázás és yolózás a Wellhello dalszövegeiben, vagy a cheesy '80-as évek hangulat, de hosszú távon pont egy ilyen koncepcióval lehet alátámasztani a produkció létjogosultságát.

B.O.S.S. #YOLO

Még így is egészen szokatlan, hogy a mai koncertlátogatási viszonyokat ismerve a Wellhello első budapesti bulijára már napokkal korábban elfogyott az összes jegy, konkrétan tömve volt az Akvárium nagyterme, én a falhoz nyomódva kapaszkodtam a sörömbe, miközben próbáltam megállapítani, hogy pontosan milyen közeget szólít is meg a Wellhello.

Szinte bármilyet.

Oké, az állandó instázást meg yolózást 40 fölött talán kevésbé értékelik, de az alatt iszonyatosan könnyű lehet azonosulni Fluorék zenéjével. Az egyik irányban öt-hat fős fiúcsapatok egymást átölelve, a drága italukat szétlocsolva énekeltek fejhangon a teremnek annak a részén, ahol nem is lehet látni a koncertet, a másik irányban öt-hat fős lánycsapatok egymást átölelve, drága italukat a ridiküljük mellé helyezve énekelnek fejhangon a teremnek annak a részén, ahol nem is látni a koncertet. 

#Elnöki ügy

Fluor és Diaz pedig már bőven eltöltött annyi időt az itthoni szórakoztatóiparban, hogy tökéletesen átlássák, hogyan lehet lekötni egy ennyire alacsony figyelemkorláttal rendelkező közönséget.

Van most egy nagyon erős '80-as évek mánia a hazai popzenészek között, elég csak a Wellhello klipjei mellett megnézni például a Bieberst, akik hasonló koncepciót építettek maguk köré a neon színekkel, VHS-kazetták képminőségét idéző effektekkel, na meg persze a korszak zenéjének újraértelmezésével. A Wellhello ezt a formulát lassan tökélyre fejlesztette, a két rapper összetrombitált maga mögé egy zenekart, és kész is a nagyszínpados produkció, a falunapok meg maradjanak a következő X-Faktor-győztesnek.

Hiába van még viszonylag kevés saját dala a Wellhellónak (pont a koncertet megelőző napon jelent meg az első EP-jük), Fluor és Diaz eddigi munkássága pont megfelel a számlista felpumpálásához. Belefért a Felébredni máshol, a Hello lányok (Halott Pénz-beugróval), de még a Képkockák is, ezeket a közönség pont annyira fújta, mint az alig két hete felkerült Sokszor volt már így című számot. Fluor és Diaz a számok között próbálta szóval tartani a népet, előbbi kicsit több sikerrel az utóbbinál. A hátuk mögött futó, a '80-as évek hangulatát idéző vetítés legalább annyira szórakoztató volt, mint amikor a koncertet a Knight Rider főcímzenéjével vezették fel úgy, hogy a stáblistát felolvasó, eredeti magyar szinkronhangot is sikerült rávenniük, hogy konferálja fel a produkciót felvételről.

A közönségnek valószínűleg egy unalmasabb momentuma nem akadt a koncert alatt, de egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy a Wellhello élő felállása hibátlan lenne. Hiába zseniális dal az Apuveddmeg, vagy imádják rengetegen a Rakpartot, kezd már nagyon unalmas lenni a Get Lucky-gitártéma. Nemcsak a Wellhellónál, hanem mindenkinél. El kell ezt lassan felejteni, mert akkor az történik, mint velem, és nem tudom megkülönböztetni egymástól a kevésbé ismert Wellhello-számokat. Ennél viszont sokkal nagyobb baj a szaxofon. Elképzelésem sincs, hogy mi ez az új keletű szaxofonfétis itthon (Bieberstől a Mary Popkidsig), de gyorsan szögezzünk le valamit:

elképesztően kreatív dalszerzőnek kell lenni ahhoz, hogy a szaxofont egynél több popszámhoz használjuk kínos felhang nélkül.

A szaxofon tényleg szexi, fülledt, már-már erotikus hangulatot árasztó hangszer, de állati könnyű túladagolni. Ebbe a Wellhello is belefutott néha, a mélypontot pedig kétségtelenül a Careless Whisper jelentette, ami persze vicces és ironikus, de könyörgöm, ne adjunk ötleteket az embereknek, hogy felfedezzék a popzene egyik legsötétebb időszakát. De lehet, hogy csak én vagyok az, aki a Careless Whispert hallva képtelen elvonatkoztatni a Sexy Sax Man-videóktól

Nem tudok visszaadni negyvenhétezresből

Ezek viszont csak apróságok, amik egy frissen színpadképessé vált produkció esetében lazán javíthatók. Kell is, mert a Wellhello annyira jól pörög, hogy nemcsak Budapesten, de szinte az összes vidéki városban előre telt házasak a bulijaik. És itt nem 200 fős kocsmákról van szó.

Azt viszont sikerült megállapítani egy meglepetésemre a helyszínen nézelődő kollégával, hogy

a Wellhello egyáltalán nem ciki.

Hiába szokás azonnal médiakurvázni, fröcsögő pofával üvölteni, hogy eladtad magad, Tomi, igazából tök felemelő látni, hogy akadnak itthon olyan előadók, akik a tehetségkutatók seggmeleg akolja nélkül, teljesen alulról építkezve értek el ekkora népszerűséget. És ezt a népszerűséget modern nyugati mintára sikerült kihasználniuk, aprólékosan kitalálva a dizájnt, az öltözéket, a dalszövegre reflektáló díszletet (nyomtatott negyvenhétezresek!!) és úgy alapvetően a produkció hangulatát. Az sem árt persze, hogy magyarul szólnak a számok, amivel már is egy sokkal szélesebb közönséget lehet lefedni, és hiába tűnhetnek kívülről gáznak az olyan dalszövegrészletek, amiben közösségi oldalakat emlegetnek, szóban hashtegelnek, miközben #elnök feliratú pólóban feszítenek, az igazat megvallva: kurva jól csinálják.



  • Hírek
  • Csok