Aki 2000 évvel megelőzte a Monty Pythont: a világ legrégebbi gyászzenéje vidám dalocska

Ugye mindenki ismeri az Always look on the bright side of life-ot, a Monty Python híres slágerét, mely jelenleg a legnépszerűbb temetési kísérőzene Angliában. Aki azt hiszi, hogy csak korunk posztmodern izéje, hogy fütyülünk a halálra, az téved. A világ legöregebb siratódala pont ugyanerről szól – ráadásul épp akoriban született, mint amikor a Brian élete játszódik, valamikor i.e 200 és i.sz 100 között.

Persze nem csak ettől érdekes, hanem mert ez

És ez nagy szám, még akkor is, ha csak egy nyúlfarknyi dalocskáról van szó.

Kezdjük a történetet látszólag messziről, Koppenhágából. Ez a nem túl izgalmasnak tűnő tárló ugyanis a dán Nemzeti Múzeumban van.

A kép bal oldalán, a sarokban van elrejtve az a kőoszlop, amiről mesélni szeretnék. Szerintem mondjuk nem ott kéne lennie, hanem jóval kiemeltebb helyen (és esetleg élvezhető méretű képeket is közzé tehetne róla a múzeum, na de mindegy). 

Mert hát szó szerint a zenetörténet egyik mérföldkövéről van szó! Igaz, történtek vele rosszabb dolgok is már, mint hogy egy múzeumterem sarkába került, meg béna fotókat adtak ki róla.

A sírkövet egy vasútépítésnél találták meg a mai Törökország nyugati részén fekvő Aydın város közelében. Innen került állítólag a vasúti cég igazgatójához, aki

Merthogy szöveg is van a sírkövön. Eszerint egy Szeikilosz nevű ember állíttatta Euterpének, aki a felesége lehetett. A hozzá tartozó sírvers így szól Devecseri Gábor fordításában:

Amíg élsz, derűsen élj,

Búnak szíved ne add soha.

Rövid az élet, nem tart soká,

Eljön az óra, és itt van a vég.

Röviden: mindig nézd az élet derűs oldalát!

Ami azonban igazán izgalmas, az az, hogy megmaradt a dalocska dallama is! Ott vannak a zenei jelzések a szöveg felett.

A görögök zenei rendszerét ugyanis elég jól ismerjük, szomorú, hogy ennek ellenére alig maradt mára valami lejegyzett zene. Teljes terjedelmében csak ez az egy, és ugye ez is már csak a római hódoltság idejéből. 

Na de ne húzzuk tovább az időt, hallgassuk meg, milyen volt. Ilyen:

Egy tök jól befogadható, fütyörészhető, kellemes dalocska.

A fenti playeren hallható, az eredetihez (valószínűleg közel álló) hangszerelésű felvétel csak egyetlen a számtalan neten keringő feldolgozás közül. Vannak zongorára, furulyára, zenekarra és gitárra írt verziók is. Legtöbbjük (mint mondjuk ez) az unalmasan búbánatos és a kétségbeejtően tragikus hangulatok között egyensúlyoz.

Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy mindenki azt gondolja, hogy ez mégiscsak egy sírfelirat, amivel nem illik viccelődni, másrészt pedig ez egy nagyon-nagyon régi dolog,

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én nagyon szerettem ezt a dalt az iskolában, és bennem mindig is valami vidám dologként élt. Pedig biztos emlékeztek rá, a Szőlőssy András féle változatot tanultuk ("A napfény felvidít, mikor az égre felragyog"), amiben csak a harmadik versszak vége lesz derűs ("Hiába izen a zord halál"), de még így is jókedvűnek maradt meg bennem.

Sajnos ilyen életigenlős verziókat hiába kerestem, talán Hank Green gitárpopos átirata tetszik nekem a legjobban. Lehet, hogy azért mert ő nem tisztelettudó zenészként dolgozta fel:

Van még pár meglepő adaptáció, például a Corvus Coraxszé. Ha nem ismernétek, ők amúgy középkori metálban utaznak és egyszer-kétszer Magyarországon is megfordultak már a 2000-es években. Egész visszafogott feldolgozást csináltak Szeikiloszból, főleg ahhoz képest, hogy mégiscsak németek és ez az imidzsük:

De született a dalból ska és jazzverzió is (az utóbbiból magyar is: itt a Bachstage felvétele Munkácsy Eszterrel). Na de mielőtt hosszú és unalmas felsorolásba fulladna a cikk (aki szeretne a sokszáz feldolgozás közt bogarászni, itt megteheti) emlékezzünk meg inkább egy másik magyar átiratról, amely viszont világhírű lett. Mármint nem Magyarországon világhírű, hanem tényleg: ezért a zenéért Oscar-díjra is jelölték a zeneszerzőt.

Ez persze nem jelent sokat, hiszen Rózsa Miklóst összesen 12 évben jelölték Oscar-díjra (volt olyan év, hogy két filmzenével is) és háromszor el is hozta a szobrot.

Minket most az 1951-ben forgatott Quo Vadis érdekel, ebben fakad dalra ugyanis Néró császár szerepében Peter Ustinov, akinek Rózsa egy olyan dallamot dolgozott fel neki, ami valóban abban a korban született:

Bár az 50-es években még fontosabb volt egy lírai középrész beleillesztése a dalba, mint a színész kézjátékára ügyelni, mégis nagyon tetszik ez a feldolgozás. Arról nem is beszélve, hogy imádom ezeknek a filmeknek a hangulatát, na de ez már végképp messze vezet minket klasszikus ókortól.

Sebaj, lassan mi is továbbutazunk, de előtte még végigvesszük az ókor legérdekesebb hangszereit. Először egy különleges líra következik, melynek tulajdonosa épp játszott rajta, amikor 4500 évvel ezelőtt meghalt.Tartsatok velünk a jövő héten is!