Judge Dread, a betiltott dalok királya

Alexander Minto Hughes 1945. május másodikán született az angliai Kent megye Snodland nevű kisvárosában, ugyanazon a napon, amikor a második világháború során a Vörös Hadsereg elfoglalta Berlint. Hughes tinédzserként esett szerelembe a reggae-vel, amikor London kétes hírű negyedében, a Clash együttes által is megénekelt Brixtonban együtt lakott egy jamaicai bevándorlócsaláddal.

Ha Brixtonon hajtottál át, talán még az autórádiód is magától átállt reggae-re

– írta a Riot magazin is.

A műfaj ifjú rajongójaként a városrész különböző szórakozóhelyein kezdett el kidobófiúként dolgozni – például a legendás Ram Jam klubban, ahol Jimi Hendrixtől, a Creamen át, a Fleetwood Macig számos nagy zenész megfordult. Az adottságai megvoltak hozzá, hiszen Hughes nem volt éppen kicsi, súlya meghaladta még a mázsát is. Ennek ismeretében már nem is olyan meglepő, hogy egy sztriptízbár ajtónállójaként és testőrként is dolgozott, például olyanok testi épségéért felelve, mint a modok körében igen népszerű The Who vagy épp a legendás Rolling Stones.

Később profi birkózó vált belőle, akit állítólag csak A Maszkos Hóhérként emlegettek, majd rövidesen ő lehetett a szkinhedek körében megkerülhetetlen Trojan Records egyik behajtója is. Munkái során olyan jamaicai zenészlegendákkal is megismerkedett, mint Derrick Morgan és Prince Buster, aminek később még nagy jelentősége lesz az életében. Ahogy egyre több lemezt szerzett be és egyre több reggae-buliban fordult meg, idővel ő maga is a lemezjátszók mögé merészkedett, igaz inkább egy helyi rádióban.

A lemezeit is egész sajátos módon szerezte be: havonta egyszer ellátogatott a közeli Sheerness városába, ahová a Jamaicából érkező banánszállítmány is befutott, így a kikötőben seftelve jutott hozzá a legfrissebb jamaicai megjelenésekhez is akár, amelyek egyébként csak jóval később kerültek volna forgalomba a szigetországban.

Punci minden színben

A már említett Prince Buster 1969-es slágere, a marihuána és a női nemi szervek bűvkörében íródott Big 5 akkora hatással volt a nagydarab óriásra, hogy három évvel később Big Six címmel saját dalt szerzett – pontosabban csak kölcsönvette a Verne & Son Little Boy Blue című számának alapját, és ráénekelte a saját maga kis disznóságait. Ugyan a felvétel mindösszesen hat fontjába került (ez már akkor is nevetségesen kevés összeg volt), a Big Six a brit eladási lista 11. helyéig jutott, több mint 300 ezer példányban kelt el, és csaknem fél éven át szerepelt a listán. Mindezt úgy sikerült elérnie, hogy a számot ízléstelen dalszövege miatt nem sugározták a rádiók.

A Big Six alatt még ma is majd' összepisálom magam a nevetéstől

– írják róla még mostanság is a rajongók a különböző fórumokon.

A szám egyébként már Judge Dread név alatt jelent meg, amit Hughes szintén Prince Buster egyik számából kölcsönzött. A szexmániás szekrénycsávóról viszonylag kevés értékelhető mozgókép maradt fenn, de a Big Six egyik előadását szerencsére megőrizte a német Musikladen archívuma. A felvételen a csípőjét riszáló Judge Dread néhány monokinis háttértáncossal együtt szerepel. (A Musikladenben egyébként olyan zenekarok is szerepeltek, mint a Ramones, az ABBA, a Roxy Music, a Queen, valamint a nemrégiben Budapesten koncertező Blondie és Bad Manners is.)

Bár megjelenése talán nem erről árulkodott, Dread egyáltalán nem volt hülye: ha már ilyen jól indult a karrierje, még ugyanebben az évben elkészítette a Big Sevent, majd a rá következő esztendőben a Big Eight és Big One című számokat, majd jött a Big Nine és a Big Ten is, és azt már ezek után talán mondanom sem kell, hogy ezek csak úgy hemzsegtek a szexualitástól. A Big Seven még a Big Six sikereit is felülmúlta, egészen a brit eladási lista nyolcadik helyéig jutott, sőt, úgy tört fel a top10-be, hogy a Big Six még mindig versenyben volt.

Jamaika, verd ki!

Természetesen ezek után sem állt meg, és tovább ontotta magából a szexuálisan jócskán túlfűtött slágereket. 1975-ben például feldolgozta Serge Gainsbourg és Jane Birkin egyébként is nagyon fülledt, Je t'aime… moi non plus című dalát. Az eredmény ismét a legjobb tízben landolt, pedig Hughes dalai továbbra is tiltólistásak voltak.

Sőt, a Guinness Rekordok Könyve szerint máig ő büszkélkedhet a legtöbb betiltott dallal, egész pontosan tizenegy számát tiltotta be a BBC. Dread erről a nyolcvanas évek elején azt mondta az egyik fanzinnak:

A punkról papoltok, miközben én már tíz évvel ezelőtt is az voltam! A társadalom ellen követtem el dolgokat, mielőtt még bárki más ezt tette volna. Éveken át sokkoltam az embereket. A zene történetében nekem van a legtöbb betiltott dalom.

Néhány lap ekkoriban arról cikkezve keltett pánikhangulatot, hogy néhány képregényolvasó kisfiú majd talán Judge Dread-lemezeket vásárol, mert összekeveri a disznódalok királyát Dredd bíróval, akit angolul ugyebár Judge Dreddnek írunk. Még belegondolni is vicces micsoda félreértések adódhattak ebből – már ha egyáltalán adódtak.

Legelőször a Jamaica Jerk (Off) című számát hallottam, és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy tényleg azt énekli, amit

– meséli az első találkozásról egy kanadai Danzig-rajongó. A szóbanforgó dal egyébként egy ismert Elton John-dal meglehetősen sajátos továbbgondolása.

A zenémnek semmi köze a politikához és az erőszakhoz, csak nevettetni szeretne egy jót. Korábban már megvádoltak azzal, hogy rasszista vagyok, de mégis hogy lehetnék az, amikor hat fekete manus is zenél a bandámban?! Amikor megláttam a koncertemen a sieg-heilezést, arra gondoltam, már tíz éve dolgozom a popszakmában, nem dobhatom épp most el magamtól ezt az egészet, ezért inkább egy darabig leálltam a koncertezéssel

– mondta egyszer Dread, akit viccesen olykor a ska-zene Jack Blackjeként is emlegetnek.

Amikor a Maszkos Hóhért akasztják

Az egykori kidobófiú végül több mint két évtizeden át zenélt, ami alatt több reggae-számot tudott feltornázni a brit eladási listákra, mint bárki más. És igen, ezzel még a reggae királyát, Bob Marley-t is lekörözte! Dread zenéjét még Jamaicában is imádták, ő volt az első fehér reggae-előadó, akiért megőrült az ország. Csak éppen azt nem tudták róla, hogy fehér, mint a patyolat. Hát képzelhetik, hogy meglepődtek a jamaicaiak, amikor Dread először lépett fel a fővárosukban, Kingstonban!

A színpad körül sertepertélő zenészről a helyiek kezdetben azt gondolták, hogy a nagy Judge Dread testőre vagy menedzsere, aztán amikor a mikrofon mögé állt szinte valamennyiük álla leesett a teremben. Egyikük sem gondolta volna, hogy ezt a zenét fehér ember énekli.

Dread élete végéig aktívan zenélt, noha soha nem tudott igazán sikeressé válni. Közönsége többnyire kicsi volt, de annál lelkesebb.

Rettenetesen tehetséges volt

– mondta róla a Moon Ska Records szóvivője, Steve Shafer is.

A zenész közben így vélekedett:

Az emberek azt gondolják, könnyű megírni ezeket a dalszövegeket. Szerintem könnyű megkreálni egy szerelmes számot, de nehéz egy egész albumot megtölteni mocskos dalokkal! Van egy határa annak, hogy mennyire lehetsz felháborító egy lemezen, és én ezt tolom ki egészen a végsőkig.

Rá  és munkamoráljára egyaránt jellemző módon Dread végül a saját koncertje közben, 52 éves korában halt meg, 1998. március 13-án. Épp Canterbury városában játszott, amikor az előadása végén szívrohamot kapott. Épp el szerette volna hagyni a színpadot, amikor rosszul lett. A közönség egy része persze azt gondolta, hogy a nagy mókamester ezúttal is csak tréfálkozik. Dread ezúttal azonban tényleg nem viccelt.