A jó techno 50 árnyalata

Az lehet, hogy La Roux-baleset és lemondás miatt a Budapest Essentials fesztivál első napja kicsit döcögősre sikerült, de a második nap elhozta azt a hangulatot, ami hosszú távon is létjogosultságot adhat egy nagyvárosiakat célzó, több helyszínes fesztiválnak. A pénteki programot szinte teljesen kimaxoltuk, végig verettük a Vasúttörténeti Parkban Carl Craig és Solomun buliját, megnéztük Gold Pandát az Akváriumban, illetve a szebb napokat is megélt Vidámparkban próbáltunk meg elvegyülni a javarészt tinédzserekből álló közönségben. Bónuszként másnap levezettünk a Palatinus Strandról a csillebérci gyerektáborba költözött CityMatinén, ahol szívünk szerint vasárnap reggelig maradtunk volna, de az immunrendszerünk közbeszólt.

Pénteken már komoly problémát jelenthetett egy fesztiválozó számára a megfelelő program és menetrend összeállítása, hiszen csak a Vasúttörténeti Parkban olyan fellépők voltak, akik egy nagyobb magyar fesztiválon simán megtöltik a dance/elektronikus/telekommunikációs szponzornév sátrat. Az Indextől Hegyeshalmi Ricsi vállalta a hálátlan feladatot, hogy maratoni techno bulira ment.

Carl Craig, Solomun @ Vasúttörténeti Park

- Acid party?

- kérdezte Miklósi kolléga, mielőtt elindultam a Vasúttörténetibe, és érződött, hogy ezt a szót ő sem gondolja komolyan, de azért bólogattam; igazából mindegy is. A külső szemlélőnek tökmindegy, minek nevezik azt, amikor egy csomó bekábítószerezett fiatal 125-135 BPM-es monoton tánczenére vonaglik, szóval inkább beszélgettünk egy kicsit Wagnerről és Bartókról. Pedig az a sztori is elég jó, ahogy a detroit techno megmutatta a világnak, hogy mi mindent lehet csinálni az analóg szintetizátorokkal, a Roland TR-909-es dobgéppel, két lemezjátszóval, na meg egy csomó amfetaminszármazékkal.

Carl Craig péntek este a Vasúttörténeti Parkban azt mutatta meg, hogy a detroit techno éppúgy fekete zene, mint a dzsessz. Hiába döngöl, hiába gépiesen precíz, mint egy metronóm, sosem fullad unalomba: él. Van egy jól táncolható, egyszerű, mégis fülbemászó groove, amire rátelepszik valami finom szintetizátoros csivitelés, meg egy dallam, plusz néhány effekt. Ennyi. És akkor hirtelen minden önálló életre kel. Néhány ütem erejéig hangnemet vált egy dallam. Megszólal egy vészjelző a dobgép ritmusára. Észrevétlenül eltűnik a basszus; fel se tűnik, hogy elhallgatott, amikor ismét belerobban a levegőbe. A cinek hangja megcsavarodik, és perceken át torzul, majd beindul egy olyan soulos klubzene, amit akár Mike Pickering is írhatott volna húsz éve.

Ezek a ritmusok mindent felszívnak a krautrocktól a dzsesszig, így a monotónia ellenére sosem lehet tudni, mi történik a következő néhány ütemben. A Seven Nation Army ugyan csúnya meglepetés volt - a hangrendszer is visítva tiltakozott a torzított gitárok miatt -, de ezt nyilván nem obligát slágerként dobta be, hanem azért, mert a White Stripes is Detroit egyik büszkesége, mint régen az autógyártás volt. Mára megszűnt a White Stripes, és megszűnt az autógyártás is. A techno szerencsére még megvan - igaz, a második generációs detroiti DJ-k is lassan betöltik az ötvenet.

A Vasúttörténeti Park akusztikája miatt a zene csak a színpad közelében élvezhető, de ott nagyon. Komolyan, tizenöt éve még kiröhögtem volna, ha valaki azt mondja, hogy a magyar közönség Carl Craigtől fog megőrülni, pedig ez történt. És nincs ebben semmi trükk: Craig élőben nyilván nem az At les-féle finomkodásra helyezte a hangsúlyt, hanem az odabaszásra. Kiszámíthatatlan, feszült, de szigorúan monoton zenét tolt, emellett nem félt használni az effektpadot se, és sokat improvizált. A közönség talán észre se vette, milyen agyafúrt zenét nyomtak le a fülükön, dörömbölős technónak álcázva.

Solomun hajnali 3-kor váltotta Craiget. Lendületesebb zenéket játszott; azt lüktető, funkos house-t, amit már húsz éve is játszottak és húsz év múlva is játszani fognak, mert mindig lesz valaki, aki felteszi, és mindig lesz valaki, aki táncol rá. Itt nincs sok mozgástér, csak a remény, hogy a DJ az elmúlt húsz év legjobb lemezeiből válogat, és valamilyen hozzáadott értékkel fogja lejátszani őket. 

Itt megvolt mindkettő. Solomun zseniálisan nyomja a feszültségkeltést: imádta húzni a közönség agyát a hosszú kiállásokkal és a halálpontosan kicentizett, lassan felépülő mixekkel. Craig játéka a kiszámíthatatlansága miatt volt jó, de Solomunnál nem voltak meglepetések: mindenki előre beoszthatta a tartalék libabőrt, és mindenki pontosan tudta, hogy melyik ütemnél jön a bassdrop. 

De pont ezért működött. Évi, a kolléganőm legalább háromszor üvöltötte az arcomba ezerwattos mosollyal, hogy

ez óriási!

- és ezzel a véleményével nem volt egyedül, mert a tömeg zárásig taposta egymást a színpad előtt. Aztán kivilágosodott, a Napszemüveges Madárijesztők világkongresszusa véget ért, és a résztvevők ellepték Angyalföldet. (hegyeshalmi)

Gold Panda @ Akvárium

Gold Pandát évekkel ezelőtt már láttam egyszer a hajón játszani, akkor elég jó bulit csinált. Most viszont az volt az érzésem, hogy a helyszín és a közönség is elválaszotta attól, hogy igazán jó bulit nyomjon, pedig ő most is eléggé odatette magát. Az még hagyján, hogy az Akvárium a fesztivál egyébként iszonyatosan király helyszíneihez képest teljesen kilógott a maga steril és felhajtott galléros módján, de emellé még a hangosítás is viszonylag béna volt. Pedig a szett a megszokott gold pandás okos elektronikás-folkos dalokon túl néha már olyan volt, mintha egy house DJ játszott volna, ilyen esetekben pedig a közönség tízből kilencszer nem ijed meg attól, amit az elektronikus zene ismerői, de még a laikusok is csak táncolásnak szoktak hívni.

Az emberek viszont legfeljebb lötyögtek végig, de úgy tűnt, hogy a többség igazából nem tud mit kezdeni magával. Egy fesztiválon amúgy nem szólok egy szót sem, ha egy fellépővel együtt a közönség is lelép, de azért elég lehangoló volt látni, hogy egy tematikusan összerakott helyszínen egy darab ember sem marad a tánctéren, miközben Gold Panda helyét átvevő DJ tök jól illeszkedett volna ennek a bulinak az ívébe.

Persze lehet, hogy csak az én fejemben van túl erősen benne az a koncepció, hogy egy bulin, ahol DJ-j váltják egymást, az élet nem áll meg, ha az egyik fellépő végez, de abban is egész biztos vagyok, hogy ugyanez a buli más közönséggel, egy másik helyen simán tök jó lett volna, ez viszont így csak a középszer alá volt elég. (stubnya)

Dope D.O.D., Sub Focus @ Vidámpark

A Nagycirkusz után a valaha szebb napokat is látott Vidámpark sem maradhatott ki az összbudapesti buliból. Mivel a szervezők minden különleges helyszínhez igyekeztek valamiféle tematikát alkotni, a Vidámpark lett kvázi a törtütemes színpad azzal, hogy hazai drum and bass DJ-k mellett itt lépett fel a Dope D.O.D. és Sub Focus. Egyikük sem számít rég látott vendégnek itthon, ennek ellenére azért szép számú, javarészt tinédzserekből és késő húszasokból álló közönség gyűlt össze a Vidámpark valószínűleg legszomorúbb részére.

Egészen eddig nem is tudtam róla, hogy Holnemvolt Park lett a Vidámparkból, ami a tegnap estét nézve gyakorlatban annyit jelent, hogy a ki tudja már melyik rendszerből ittmaradt neogiccses körhinták között ugráltak az emberek. Ebből a szempontból kicsit csalódás volt a helyszín, mert ha nem jött volna néha át izomból a szag a szomszédos állatkertből, akkor bármelyik nagyobb vidéki vursli is lehetett volna a helyszín.

Szerencsére a Dope D.O.D. a holland basszusnehéz tánczenére épülő hiphopjával elérte, hogy ez az egész az égegyadta világon senkit sem érdekeljen, még akkor sem, ha alig 40 perces volt a fellépés. Az utánuk következő Sub Focus viszont kente rendesen, az láthatóan már csak engem zavart, hogy nagyon semmi újat nem csinált, mint bármelyik ismertebb drum and bass DJ, aki a 2000-es évekbeli aranykorban megfordult errefelé. Persze be-becsúszott némi trap és egyéb műfaji kilengések is voltak, de hogy 2015-ben még mindig előkerülnek olyan klasszikusok, mint a Bad Company vagy a Ram Trilogy kicsit azt sugallja, hogy nem igazán történt azóta sem semmi forradalmi a műfajon belül, hogy a dubstep felzabálta a magyar dnb szcéna komoly részét. (sajó)

CityMatiné @ Csillebérci gyermektábor

Eredetileg a Palatinuson tartották volna a város legjobb nappali bulisorozatát, de végül az esemény egy jól ismert helyre, a csillebérci gyermektáborba került, ahol aztán tényleg megvolt minden generációnak a maga underground bulisorozata. A CityMatiné azzal tudott már korán kiemelkedni a többi buli közül, hogy egyszerűen fogta, és az alapvetően éjszakai partyhangulatot átültette egy szabadtéri, piknikhangulatú, itthon kifejezetten szokatlan formába.

Az eredeti terv az lett volna, hogy a Vidámpark után átzötyögök a Vassúttörténeti Parkba, majd amolyan tisztességes hajógyárisan kibekkelem reggelig, hogy a végső csapást a kiöregedett és/vagy identitásválságban szenvedő excoronitások és egy rakás külföldi között adjam meg magamnak. Nem sikerült, mert józan ésszel és épp lélekkel nem lehet bírni azt a darálást, amit egy ennyire komplex program megkíván, így végül csak szimpla szombat koradélutáni programként estem be gyermektábor focipályájára, ami inkább hasonlított egy hatalmas, 30 év alattiaknak szóló majálisra, mintsem vad technobulira.

És kb. ennyi elég is volt, hogy leessen miért számít egy ideje a CityMatiné Budapest egyik legfelkapottabb bulisorozatának. Van abban valami nihilista báj, hogy az ember kora délután túlárazott sört vedelve láncdohányzik valahol, miközben körülötte valakik fociznak, valaki csapatják, valakik meg épp próbálnak rájönni, hogy pontosan milyen napszak lehet. Nincs feszkó, nincs kötözködés, nincs sötétben a lépcső leguruló kellemetlen mozdulatsor, cserébe tisztán láthatja mindenki, hogy milyen emberekkel bulizhat alapjáraton, amikor rendesen éjféltől zárásig iszik az ember a Belvárosban.

Legszívesebben fogtam volna egy nyugágyat, és kifekszem aludni a százezredik fodrászszalon house számra a háttérben, mert azt hiszem ez a fajta bulizás jelentheti a tökéletes aranyközéputat a késő tinédzserkori partymaximalizálás és a már harminc körüli energiatakarékos lerészegedés között. (sajó)