Utolsó nap a Szigeten: tűz, víz, sár

DMOHA20150816027

A Bizkit félig playbackről énekelt, a Rudimental egész szórakoztató volt. A Nagyszínpadon Martin Garrix húzta le a függönyt, az A38 sátorban volt halálközeli élményünk, képletesen és szó szerint is. A Szigetet záró színes tűzijáték után dörgés-villámlással csapott le a vihar, a fesztiválozók vagy az A38 sátorba menekültek, vagy a sarat élvezték. Vasárnapi koncertek.  

Martin Garrix @ Nagyszínpad

A Sziget az utóbbi pár évben arra ment rá, hogy az utolsó nap utolsó nagyszínpados fellépője egyben hivatalos End Show-t is csinál, ami tűzijátékot, konfettit, zöld lézert és valamilyen borzalmas EDM zenét jelent. 2012-ben David Guetta zárt, utána Calvin Harris, idén pedig a mindössze 19 éves Martin Garrix.

Róla annyit kell tudni, hogy terjedelmes pályafutása alatt csinált összesen egy darab ötszámos EP-t, rajta egy-két olyan számmal, amivel pillanatok alatt a világ összes EDM-fesztiválján a headlinerek között találta magát. Meg most a Szigeten. Ez például az ő híres slágere:

Ez a srác lehet, hogy ügyes producer, és jó érzékkel rakja össze a világ legostobább house veretéseit, de annyira sem tud dj-zni, mint mondjuk Avicii, akinek szintén nem nagyon ment a dolog pár nappal ezelőtt ugyanezen a színpadon. Az egyik kolléga nagyon jó újságírós hasonlattal foglalta össze, hogy olyan az egész, mintha valaki összevissza linkelgetne dolgokra egy cikkben, bármiféle konkrét elképzelés nélkül. Ez a srác pedig többet foglalkozott a szelfizéssel, asztalon ugrálással meg a mikrofonba pofázással, mint mondjuk azzal, hogy legalább az ütemet találja el két egymás után következő szám esetében. Az meg tényleg az abszolút hozzá nem értés csúcsa, hogy mindenféle különösebb koncepció nélkül néha berakott egy deep house számot két veretés közé, vagy egy jó kis Lean Ont, vagy a Rhythm of the Night suttyó remixét.

Persze lehet itt magyarázni, hogy a villogó UV-rudakkal ugráló közönséget ez pont nem érdekli, csak az, hogy mikor lesz már konfetti meg tűzijáték meg zöld lézer. Csak azt nem értem, hogy miért kell nagyjából 100 ezer eurót (ennyi állítólag Martin Garrix fellépési díja) kidobni az ablakon egy olyan munkára, amit DJ Bárány, sőt, még DJ Jeszy is meg tudna csinálni. Igazság szerint halál mindegy, milyen zene megy, néha bele kell szólni valamit a mikrofonba, illetve a végén kell egy kép az Instagramra, hogy „Hungary, I Love You!”.

SZIGET FESTIVAL *: @louisvanbaar

Martin Garrix (@martingarrix) által közzétett fénykép,

A teljes, totális igénytelenség csúcsa volt ez az egész End Show, és előhozott olyan, eddig feldolgozottnak hitt emlékeket a Balaton Sound idei nagyszínpadáról, amiket már azt hittem, rég túl vagyok. Bárcsak megint a Killers zárta volna a Szigetet! 0/10 (sajó)

Rudimental @ Nagyszínpad

Amióta betört a nemzetközi zenei piacra a Rudimental, nem múlik el olyan fesztiválos év itthon, hogy ne férjenek oda valamelyik nyári rendezvényre. Idén ez már a Sziget nagyszínpada volt, ahol a Rudimental képtelen megunni a 2005-ös drum and bass alapokra való éneklést, de legalább tényleg rendkívül szórakoztatóan csinálja. 

Alapból annyian vannak már a színpadon, hogy azt rendesen követni sem lehet. Ha jól figyeltem, összesen hat vagy hét ember is énekelt, de ezek folyamatosan váltották egymást, majd fogtak mondjuk egy szaxofont, és beálltak hátra fújni két éneklés után. Mintha csak egy vándor zenecirkusz lenne, amiben mindenki ért mindenhez, és senki sem szeret egy helyben toporogni. Kivéve a dobost, mert ő meg akkorát játszott a háttérben, hogy más valószínűleg egy ilyen másfél óra után ziháltan esne össze a lépcsőn. Az meg már tényleg csak bónusz, hogy a dalok közé odafért az Original Nuttah, az abszolút brit jungle himnusz, szóval engem megvettek kilóra. 8/10 (sajó)

Limp Bizkit @ Nagyszínpad

Nem kellett túl sokat várni, hogy a 2014 után ismét fellépjen nálunk a Limp Bizkit. Fogalmam sincs, ez kinek és miért érdeke, de talán az idei szigetes koncertjük után végre mindenki észrevette, mekkora kamu az egész produkció, Fred Dursttel az élen. Az egész koncert alatt nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami nem stimmel a frontemberrel. Nem hiszem, hogy a kivetítőn csúszik a kép, mert az elmúlt hat napban egyszer sem volt gond ezzel. Akkor ez csak is valami fél playback lehet, hiszen több alkalommal is jól látszott, hogy az énekes a nagyon kemény vokálos részeknél fel-le rángatja a mikrofont, de az ének mégis annyira tisztán szól, mintha stúdióban vették volna fel. A színpad előtt dolgozó egyik fotós ismerős meg is erősítette, hogy ez bizony akkora kamu volt, mint az annak a rendje.

Ezek után az már csak részletkérdés, hogy miért kell eljátszani a Killing in the Name Ofot, mit keres a világ legenerváltabb trap kiállása a koncerten, és mit csináltak az alatt, ameddig DMX-től nyomták magnóról a Party Upot. Durst arcán semmi érzelem nem volt látható, Wes Borland feketére festett szörny helyett nevetségesre maszkírozott bohócként játszott, és a számok túlnyomó többsége a nagy sikerű Chocolate Starfish... albumról ment, mintha tényleg nem történt volna semmi említésre méltó velük az elmúlt 15 évben. Légyszi, ne gyertek vissza legközelebb!  2/10 (sajó)

José González @ A38

Az egyik legjobb barátom egyszer négyszemközt bevallotta, hogy bármennyire is közhelyes és giccses gondolat, de ő bizony nagyon szívesen meghalna José González színes labdás SonyBravia-reklámból ismert Knife-feldolgozására, a Heartbeatsre. A vallomás óta nagyon szerettem volna élőben is elcsípni a svéd énekes-dalszerzőt, amire remek alkalomnak bizonyult a szigetes koncert, de más aktualitása is volt a zárónapi fellépésnek: González az év elején, hét hosszú év után, új lemezt adott ki Vestiges and Claws címmel.

A gitáros több szempontból is kilógott a Sziget többi fellépője közül: nem egyedül állt ugyan színpadra, hanem komplett zenekarral érkezett, de még a társaival együtt is nagyon halkak voltak (sokszor még a levegőztető alapzúgása is tisztán kivehető volt a dalok közben), és nagyon látványosan nem buliztatni próbáltak az egyébként elég bulis fesztiválon. A Szigeten azért viszonylag kevés olyan koncert van, ami alatt a közönség soraiban közel annyian ülnek, mint ahányan állnak, de Gonzálezék ezt is összehozták. És hát persze, hogy a Heartbeatsszel koronázták meg az egyébként tényleg varázslatosan szép, csodásan hangszerelt dalokkal és templomba illő vokálokkal gazdagított koncertet. Én meg talán nem halnék rá (aztán ki tudja, mit hoz a jövő), de azért még mindig nagyon szívesen hallgatom, pláne így élőben, egy ennyire meghitt hangulatú koncert lezárásaként. 8,5/10 (kovács d.)

Passenger @ A38

Még José Gonzáleznél is merészebbre vállalkozott a Passenger név alatt zenélő Mike Rosenberg, aki este tíztől egyedül, egyetlen gitárral a kezében állt ki, hogy egy szinte dugig tömött sátrat szórakoztasson, miközben nem messze tőle épp a fesztivál záróceremóniája zajlott mindenféle színes lángok, tűzijáték, lézershow és persze Martin Garrix társaságában. A brit énekes-dalszerző mindjárt a koncert elején meg is köszönte az egyébként tényleg szokatlanul népes közönségnek, hogy inkább őt és a szomorú dalait választották, nem pedig azt a kis mitugrász dj-t a szomszédos színpadon. Aztán a folytatásban, miközben épp behallatszott a sátorba a veretés, viccelődve csak annyit tett hozzá: „Ha most a Star Warsban lennénk, akkor ők lennének a Halálcsillag” – és közben a hüvelykujjával a másik színpad irányába bökdösött a levegőben.

Rosenberg (aki Ed Sheeran barátja is egyben) egyébként hibátlan entertainer (erre sajnos nincs jobb magyar szó): a dalait énekelve eszméletlenül érzékeny, kizárólag arra lehet gondolni közben, hogy ennyire reménytelenül romantikus pasasok valójában nem is léteznek, aztán a számok közti átvezetőkben már igazi showmanként bolondítja és spanolja fel a közönségét, ami valósággal megőrül érte. Olyannyira, hogy még Haddaway ‘93-as slágerét, a What Is Love-ot is képes torka szakadtából üvölteni vele – tényleg nem sok előadó képes így kommunikálni a hallgatóival. Aztán amikor az utolsó szám alatt a szomszédos színpadnál beindul a tűzijátékos őrület, a ropogást hallva Rosenberg csak annyival reagál: „A Halálcsillag felrobbant! Győztünk! Isten áldja Luke Skywalkert!” 8/10 (kovács d.)

Milky Chance @ A38

A Milky Chance koncertjén valószínűleg egyébként is rengetegen lettek volna, hiszen a német duó zenéje csak úgy ontja magából a fesztiválfílinget, meg nagyjából mindent, ami ehhez tapad – a multikultizástól kezdve egészen a reggae-s lötyimötyizésig. És persze van egy óriási slágerük is, a Stolen Dance, ami ellen tényleg nem lehet felhozni semmi rosszat, a maga nemében annyira tökéletes kis dalocska, bármennyire is hajlamos tőle az ember olykor agybajt kapni.

Várható volt tehát, hogy sokan lesznek a németeken, aztán még az aznapra jósolt óriásvihar is elérte a fesztivált, és természetesen mindenki az A38 sátrába próbálta meg betuszkolni magát. Voltak, akik kilátástalanságukban nem is a bejáratokat választották, hanem inkább a földre hasaltak, és megpróbáltak alulról bekúszni a fedett koncerthelyszínre. Szóval tényleg rengetegen zsúfolódtak össze a sátorban, de szerencsére nem ismétlődött meg a tavalyi Stromae-incidens, ami akkor vérző testrészeket, tömegnyomort és pánikhangulatot idézett elő. Ezúttal azonban csupán boldog, egymás hegyén-hátán bulizó fiatalokat lehetett látni, akik méltóképpen szerették volna elbúcsúztatni a fesztivált, amíg odakint épp leszakad az ég. Manu Chao, kösd fel a gatyád, mert megérkeztek az ifjú trónkövetelők! Egyelőre még ártalmatlanok, de aztán ki tudja, mivé növik ki magukat?! 5/10 (kovács d.)