A hét lemeze: Method Man

Klassz időket élnek azok a raprajongók, akik képtelenek elengedni a '90-es éveket. Először Dr. Dre hoz ki új nagylemezt 16 év után, most meg Method Man rakott össze végre egy friss szólót úgy, hogy utoljára ilyenre 2006-ban volt példa. Az már egészen más kérdés, hogy a két album között sok szempontból ég és föld a különbség, ezért is választottuk A hét lemezének a Meth Labet. A Sziget miatt egy hetet csúsztunk, így egy rengeteg más albumon is túl vagyunk, többek között meghallgattuk az új Fratellist, visszamentünk az ezredfordló legsötétebb sarkaiba a P.O.D.-vel és a Disturbeddel, de írunk még Bon Joviról, az ex-Gallowsos Frank Carter új bandájáról, sőt, még a Kárpátiáról is!

A Wu-Tang Clanban mindig is az volt az egyik legjobb, hogy kicsit olyan, mint az X-Men vagy az Avengers a hiphopban. Egy allstar csapat, tele különleges figurákkal, akik között mindenki megtalálta a maga kedvencét a vaskezű RZA-tól kezdve a félőrült, azóta elhunyt ODB-n át a leginkább celebközeli Method Manig. Nekem mindig is az utóbbi volt a kedvencem és nem csak azért, mert a Fűre tépni szabad a kedvenc bűnös élvezetem, ha filmezésről van szó, hanem mert nem angol anyanyelvűként mindig az ő hangja és flów-ja volt a legkönnyebben kivehető a dalokban. Ráadásul élőben is elképesztően nagyot produkál általában.

Method Mannel azonban az a helyzet, hogy már jó ideje inkább a színészkedés érdekli, nem is adott ki szólólemezt 2006 óta, és legutoljára akkor sikerült valami emlékezetest csinálnia a hiphopon belül, amikor beszállt az A$AP Mob mellé a zseniális Trillmatic c. számba, ahol jobban tolja, mint a mostani The Meth Lab album nagy részén.

Az állandóan cinkosan vigyorgó Method Manről hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy már 44 éves, vagyis a hiphopon belül már bőven abban a korban van, amikor már valakit simán lehet raplegendának hívni. A híres kortársaival szemben azonban Meth nem halt meg, nem lett belőle dollármilliomos vállalkozó, de nem is ragasztotta magát örök életére az undeground legaljára. Kvázi celeb lett belőle, akit a középosztálybeli fehérek már inkább a Drót vagy a Helyszínelők miatt ismernek fel, mintsem a Wu-Tanges pályafutása miatt.

Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen a Meth is abba a keleti parti brigádba tartozik, aki nem igazán érezte szükségességét a korral való haladásnak. Mind a 2006-os szólója és azóta kiadott anyagai is bőven az New York-i old schoolt hozzák, még a fentebb említett A$AP Mobbal is csak egy olyan dalban kollaborált, ami inkább nosztalgikus, mintsem annyira előremutató lenne. Ettől még persze lehetne kiváló a Meth Lab, de inkább csak egy tisztességes sorlemez, semmi több annál.

Még a közreműködőkön is látszik, hogy hiába heverne Meth lába előtt az egész New York-i újhullám, ő inkább marad az ismerős arcoknál. Itt van persze a legnagyobb haverja, Redman, a Wu-Tangből Inspectah Deck, Raekwon és Masta Killa (vele egyszer még interjúztam is), de rajtuk kívül minden más közreműködő kevésbé ismert harmadik ligás arc és/vagy sokadik külsős Wu-Tanges span. Ez még nem is lenne gond, ha nem szerepelnének annyit Method Man helyett, aki mindössze egy olyan dalt hozott össze (2 Minutes of Your Time), amiben nincs senki más rajta kívül. És ezek az arcok annyira azért nem izgalmasak, hogy 9 (Streetlife) vagy akár 10 (Hanz On) dalhoz is feltétlenül szükséges legyen a jelenlétük.

Method Man nem egy Raekwon, pláne nem egy Aesop Rock, soha nem volt a szövegírás (a címadó dalban felhalmazott Breaking Bad-utalások az első fél percig szórakoztatóak, utána már inkább izzadságszagúak) és a társadalomkritika az erőssége. De rakj alá egy bomba alapot és ha Meth elkapja a fonalat, akkor az elejétől a végéig tátva marad a szád. Hiába dolgozott olyan már bejáratott producerekkel, mint 4th Disciple vagy Mathematics, 2015-ben kicsit unalmas megint ugyanazokat a koszos, karcos beateket hallgatni, még ha akad is köztük egy-egy ötletesebb darab (The Purple Tape, Another Winter).

A gond leginkább az, hogy Method Man felvállaltan szarik a jelenre. Mindössze a Soundcheck egy olyan szám, ami mintha próbálkozna valami aktuálissal, de annyira kellemetlen a beleerőszakolt rockgitáros téma, hogy alig győzőm dabbingeléssel eltakarni az arcomat kínomban. Több olyan alkalom is van, amikor Method Man konkrétan kijelenti, hogy nincs kedve felpattanni az újhullámra, inkább adják neki vissza 2Pac-et és Biggie-t. Ilyet mondanak a mai suhancok is, de Meth ismerte ezeket a figurákat, egy generációba tartoznak, és valahol kicsit szomorú, hogy egy ilyen karakter még mindig 20 évvel a múltban akar élni. Az külön kicsit szomorú, hogy nem csak ő, de két Wu-társa, Inspectah Deck és Raekwon is azon panaszkodnak, hogy

ezek a mai rapperek már nem elég kemények, nem edzette meg őket az élet eléggé.

De még így sem mondanám, hogy a Meth Lab rossz. Inkább csak egy másik korszaknak szól, amikor még nem akart senki fehér gyerekeknek imponálni, nem írtak atlantai rapperek klubslágereket és emberek képesek voltak komplett lemezeket megtölteni azzal, hogy én vagyok a legnagyobb király anélkül, hogy pénzt dobáltak volna a kamerába fizetett escortlányok seggrázásával a háttérben.

A ríl meg a trú rapfanok hajlamosak a múltban élni és csak elborzadva figyelik mi történik a szeretett műfajukkal. Nekik a Meth Lab tökéletes nosztalgialemez, hiszen simán készülhetett volna 1995-ben is, kicsit persze rosszabb minőségben. Baromira értékelem, hogy Method Man nem hajlandó kiárusítani magát (köhömm, Snoop Dogg, köhömm) a régi kortársakhoz képest, de az ilyen albumok után jön csak rá igazán a mezei rapzenefogyasztó, hogy Meth inkább jelenségként és karakterként izgalmas 2015-ben, mintsem kurrens előadóként. (sajó)

Ezek voltak még a héten

Frank Carter & The Rattlesnakes: Blossom 6,5/10

Talán már kár azon rágódni, hogy a Carter testvérek hiánya miatt lemezen és élőben sem az igazi már a Gallows, vagy azon, hogy Frank Carter rövid életet élt Pure Love nevű projektje két egész klassz számon kívül kiábrándítóan közepes volt, és ideje tovább lépni. Egész Nagy-Britannia talán legdühösebb frontembere végre rájött arra, hogy túl erős karakter ahhoz, hogy ne kezdjen valamiféle szóló projektbe, ennek lett az eredménye ezt a mostani album a Rattlesnakesszel. Carter végre megint baromira pipa, a zene végre megint baromi kemény, de egy icipicit izzadságszaga van a dolognal. Szó se róla, a Blossom egyáltalán nem rossz lemez, a Juggernaut például már kezdésnél leszakította az arcomat, ahogy rendkívül szórakoztató az albumot záró anti-szerelmesdal, az I Hate You is, de mintha Carter hardcore punkjából a punk eltűnt volna. Alapvetően még ez sem zavarna, de a legtöbb számon érezni, hogy ha nem ez a széttetovált idegbeteg állat ordítozna torka szakadtából minden dalban, bizony ez a világ minden táján csak egy feledhető alkotás lenne. Így viszont nem az, Carter olyan dolgokat is művel a hangjával, amiket eddig nem, csak óriási kár, hogy az első két Gallows-album kreativitását a zene meg sem közelíti. Azért lehet még visszatérek a lemezhez, ha nagyon fel akarom húzni magam, mert Frank Carternél csak nagyon kevés hitelesen hardcore arc zenéjét kedvelem. (sajó)

Deradoorian: The Expanding Flower Planet (8/10)

Angel Deradooriant egyrészt tényleg így hívják, másrészt a Dirty Projectors egyik tagja volt, harmadrészt meg olyan előadók számain is vokálozott, mint a U2, a Vampire Weekend, Brandon Flowers, a The Roots, a Flying Lotus, és így tovább még jó sokáig, és mondjuk érhető is, mert Deradooriannak ilyen rögtön felismerhető, tekergős hangja van, ami lehet, hogy egy csomó embert idegesít, de engem nem (ez mondjuk a Dirty Projectorsról nem mondható el). És most egy EP után itt az első szólóalbuma, amiben van krautrock, meg keleti miszticizmus, meg egy jó adag kábószag, amitől simán be lehet készülni. Kicsit olyan, mint Florence sokkal jobb fej húga, aki nem áriázni kezdett el, hanem jó zenéket hallgatni kiskorában. Mondjuk a Szigetre sose fog eljutni. (klág)

Disturbed: Immortalized 2/10

Valamikor első gimiben találkoztam először a Disturbeddel (akkori kiejtéssel disztörbid), talán pont ezzel a számmal, amit egy osztálytársam mutatott valami Counter Strike-videóból. Nem mondom, hogy nem tetszett, de akkor még piálás helyett LAN-ozás ment, bulizás helyett IRC, na meg ugye ekkoriban pörgött sajnos nagyon a nu metal is. Azóta fogalmam sincs mi történt velük és a metálzenei érdeklődésem is egészen minimálisra csökkent. Na, most meghallgattam ezt az új lemezt, amit állítólag négy év szünet után raktak össze, és nem csak az van, hogy összes szám ugyanolyan (kivéve egy lassú balladát és egy dalt, amiben van üzenetrögzítő-hang), hanem az összes szám ugyanolyan, mint az az egy szám, amire emlékszem 12 évvel ezelőttről. Rém unalmas, tök ugyanolyan riffekre épülő, álhősies Tesco-metál, feleslegesen hosszú számokkal. Ja, és a cikk végére arra is rájöttem, hogy valójában ez volt az első szám, amit hallottam tőlük, ennyire nem lehet megkülönböztetni a zenéjüket egymástól. (sajó)

P.O.D.: The Awakening 3/10

Esküszöm felüdülés volt pár pillanatig olyan ezredfordulós béna metált is hallani, amiben legalább a számok különböznek egymástól. De ennyi az összes pozitívum, amit a 2000-es évek elején a Limp Bizkit és a Linkin Park népszerűségének hátán felmászó P.O.D.-ről el lehet mondani. Valaha valakik valamiért elhitték, hogy ez a produkció tényleg értékes, pedig csak ugyanazok az alsó-középosztálybeli háromnegyedes gatyás, rasztás, baseballsapkás arcok csinálták, akik az egész rapmetal förtelem elterjesztéséről tehetnek. Egészen megdöbbentő, hogy az egyetlen sikeres lemezüknek tekinthető 2001-es Satellite óta mintha tényleg nem történt volna semmi a világon, a P.O.D. még most is abból áll, hogy vannak "elszállós" gitártémák meg "elszállós" refrének, aztán a keményebb zúzásra megérkezik egy kamu patois nindzsa, aki a rímelést letudja annyival, hogy nation, station, generation. Annyira, de annyira ezredfordulós az egész lemez, hogy még amolyan hiphopos skitek is vannak a számok végén/elején, hol megölnek valakit vagy fuldokolnak vagy éppen hánynak felvezetésképpen, hiszen ettől lesz komoly, történetszerű a zene, nemde? Nekem nem nagyon tűnt fel, mármint azon kívül, hogy néha lehet a számokban új világrendről, gyilkosságokról és az amerikai munkaerőhiányról hallani, de tényleg csak annyira érintőlegesen, ahogyan egy keresztény alternatív metál banda képes ezzel foglalkozni. Isten nevében valaki kérjen miattuk elnézést. (sajó)

DRINKS: Hermits on Holiday (!!!/10)

A kaliforniai Tim Presley épp két éve nyáron koncertezett nálunk a White Fence nevű projektjével, és már előtte, sőt, még utána is olyan nevekkel dolgozott együtt, mint Mark E. Smith legendásan gonosz zenekara, a Fall, vagy az új garázsrockistenként emlegetett Ty Segall. Ezúttal egy Cate Le Bon nevű, Gruff Rhys (Super Furry Animals) által felkarolt walesi énekesnőt pécézett ki magának, aki hazájából Los Angelesbe, mi több, egyenesen Presley szomszédságába költözött. Már a pocsék névválasztásuk is sokat sejtet: az ötletet az adta, hogy ha már  egy csomó olyan zenekar létezik, aminek tök jó a neve, cserébe viszont borzasztó zenét játszanak, akkor ők inkább megpróbálnak szembemenni a tendenciával. Ez egyébként egész jól sikerült, a Stereogum nagyon találóan úgy fogalmaz, hogy a DRINKS olyan, mintha a Stereolab egy nagyon lo-fi posztpunk zenekar lenne, amit közvetlenül azután alapítottak, hogy valaki életében először meghallgatott egy Raincoats-albumot. Ennél érzékletesebben tényleg nem nagyon lehetne leírni a páros zenéjét. Kicsit fárasztó, hát persze, és talán inkább érdekes, mint könnyed hallgatnivaló (anyámnak például biztosan megfájdulna tőle a feje), de közben – a maga rendkívül szerethető módján – iszonyatosan szórakoztató is. Meg különben is, Presley és Le Bon külön-külön is megbízhatóan király dolgokat ad ki a kezei közül, miért pont akkor hibáznának, amikor kéz a kézben írnak számokat?! (kovács d.)

Bon Jovi: Burning Bridges 2/10

Ha mindössze két szóval kéne jellemeznem a '80-as rockzenéjének minden rákfenéjét, akkor azonnal rávágnám, hogy Bon Jovi. Ez az évtized egyébként is egy rakás meglehetősen necces (vagy neccharisnyás, haha) zenekart produkált, de az összes nyávogó, egomán, gitárt leginkább a könnyű dugásért fogó arc közül talán Bon Jovi legkellemetlenebb jelenség. Nem is nagyon vártam mást tőle, mint 40-esek szívét megmelengető  lassú rockdalokat, annyi manírral, hogy azért már börtönbüntetés járna. És pontosan ezt kaptam, csak kicsit modernesítve, innen-onnan összelopkodott kortárs stadionrock elemekkel és valami olyan mértékű gejl cukormázzal, amire tényleg nincsenek szavak. Az egészről mindent elmond, hogy az album címét adó dal az egyetlen, ami valamivel kiemelkedik a végtelen fostengerből, az is csak azért, mert az öreg Jon Bon Jovinak countryzenélni támadt kedve. Azt is szarul. (sajó)

Carly Rae Jepsen: EMOTION 4/10

Szegény Carly Rae Jepsen, valószínűleg soha az életémben nem fog még csak hasonló sikerű dalt sem kapni, mint anno a Call Me Maybe, amiről ország-világ előtt vállalom, hogy imádom. A Ganxsta Zolee-életművön és a Vengaboyson kívül nem szeretek semmit sem guilty pleasure-ként hallgatni, de a Call Me Maybe egyszerűen tökéletes. Ez az album viszont pont olyan semmilyen, mint amikor az ezredik amerikai cukipofának összeraknak egy poszt-Britney Spears nagylemezt. Szó sincs itt új Lorde-ról vagy akár Lady Gagáról, az EMOTION csak színtiszta rádiós csajpop pont annyi tartalommal, mint egy saláta a McDonald's-ban. Mégis, ki akar salátát enni a mekiben? De ha valaki mégis salátát akar enni, akkor meg miért pont a mekibe megy? Na, pont ilyen ez a lemez a mai mainstream pophoz viszonyítva. (sajó)

The Fratellis: Eyes Wide, Tongue Tide 3,5/10

Ilyenkor abszolút megértem azokat a minden évben előbukkanó fanyalgókat a szigetes cikkek alatt, akiket bántja, hogy valami jó keményzene helyett C meg D listás brit indie zenekarokat hívnak fellépni. Pont ilyen a Fratellis is, aminek mindössze egyetlen egy igazán sikeres száma volt valaha, azon kívül semmi sem indokolja a létezésüket, így ezt a lemezt sem. Az külön vicces, hogy két egymást követő számnál is azon kaptam fel a fejem, hogy héj, ez nem a Szellemirtók zenéje (Thief), illetve héj, ez nem a Come Together a Beatlestől (Dogtown). Mennyire ciki már egy 10 éves zenekarnak ezekből a témákból dolgozni? Szerintem baromira, mégha az albummal alapvetően semmi baj sincs azon kívül, hogy tényleg a 2000-es évek brit indie-jének harmadosztályát idézi. (sajó)

Kárpátia: Tartsd szárazon a puskaport (1015/10)

Életemben először eljutottam oda, hogy Kárpátiát hallgattam. Rendesen, tisztességesen, igaz magyar emberként végignyomtam az összes számot, de még mindig nehezen térek magamhoz. Mert hát mi a Kárpátia? 30 éve lejárt heavy metal gitárszólók, förtelmesen hangzó punk basszus, itt-ott felszólaló furulyázás és egy olyan frontember, aki nem is énekel, hanem inkább hadüzeneteket mormog kackiás bajsza alatt. Ha ilyen zenéért bárkit is kitüntetnek egy civilizált országban, az mindent elmond annak a kultúrájáról és szakpolitikusairól.

Komolyan mondom Csurka Zoltán prológusa volt még a legvállalhatóbb, hiszen ezzel a hanggal valószínűleg egy mosóporreklámot is élvezhetővé lehetne tenni. A többi dalt viszont egy nyolcéves gyerek is írhatta volna az iskolai énektankönyvéből. Daloknak csúfolt mondókák ezek, amik alá kényszeresen alátették a magyar rockhagyományok legsötétebb pillanatait. De ez ugye senkit sem érdekel, mert ugye magyarok vagyunk, búslakodunk, megvédjük a földünket és lobogtatjuk a zászlót.

Nekem ne magyarázza senki, hogy nem elképesztő igénytelenség nemzeti rockosítani a Csínom Palkót, egy olyan dalt, amit kisgyerekeknek tanítanak az iskolában. Vagy ott van a legnevetségesebb dedóra emlékeztető Palócok c. szám, ami egész egyszerűen agresszív és iszákos népnek mutatja be a palócokat, akik egyébként jó emberek, de ha kötözködsz velük, fejbe vernek. Ha nem, akkor meg isszák Mátra borát.

A lemez végighallgatása után tényleg csak arra tudok jutni, hogy ilyen ócska, hatásvadász, a nemzeti öntudatot álnok módon kihasználó borzalmat soha az életben nem akarok még egyszer hallani. De minden elismerésem, hogy a Kárpátia nem pöcsölt holmi new age digitális PR-kampánnyal, egyszerűen fogták az összes új dalt, és úgy töltötték fel egyenként a Youtube-ra, hogy külön-külön kis szöveges videókat is gyártottak hozzájuk, más és más háttérrel, színekkel és templomot mintázó betűkkel. Komolyan, a palócos szám lyric videója annyira parádés, hogy ugyan a szavakat nem igazán lehet követni, de legalább összeáll belőlük egy templom! (sajó)