A hét lemeze: Foals

Nem véletlenül lépett fel az idei Szigeten a Foals, hiszen - többek között - azt a negyedik albumát turnéztatta, ami most ezen a héten jelent meg mindenhol, így nálunk is ez lett A hét lemeze. Ebből kiderül, hogy a már rég óta zajló átalakulásban hol áll a zenekar és lehet-e egyáltalán brit indie-nek egyszerűsíteni. A Foals mellett lesz szó a 22. Motörhead-albumról, a Beach House-ról, ausztrál garázspunkról (Royal Headache), amerikai death metalról (Nile), illetve a Destroyerről és a Knowing You Projectről az eheti hét lemezében.

Idén lett 10 éves a Foals, amit azért is nagyon furcsa leírni, mert személy szerint ők voltak az utolsó zenekar, akiket még a tévén keresztül, pontosabban az MTV-n fedeztem fel magamnak, amikor valami késő esti műsorsávban leadták a Balloons videoklipjét. 2007-et írtunk ekkor, dübörgött a brit indie és a hamarosan kimúló new rave is. Egy évvel később kihozta a Foals az Antidotes nagylemezüket, amivel kibérelték a helyüket az Arctic Monkeys, a Bloc Party vagy a Franz Ferdinand mellett.

Most 2015 írunk, és a brit indie stagnál, az Arctic Monkeys beleőrült Josh Homme sivatagi világába, a Bloc Party párszor feloszlott, a Muse stadionokra optimalizálta magát, a B ligás együttesek pedig megmaradtak a fesztiválok kora délutáni sávjának. A Foals azonban már a második albumával (Total Life Forever) jelezte, hogy távol áll tőlük a cicagatyás, kétperces slágergyártás. Még én is azon panaszkodtam, hogy mi ez a művészkedés, mi ez a megfelezett tempó, mik ezek a hosszú, elnyújtott számok egy Hummerhöz vagy egy Two Stepshez képest. A harmadik, Holy Fire című albumukról már egyenesen azt írtam, hogy csak egy monumentális önkielégítés az egész.

Aztán láttam őket a Volton, majd a Szigeten, és mindkét koncert az adott fesztiválszezon legkimagaslóbb teljesítménye volt, és rádöbbentett arra, hogy a lemezen unalmasnak ható 4-5 perces prüttyögések élőben mennyire elképesztően jól működnek, és hogy a Foals az egyik legkreatívabb együttes a 2000-es évek brit indie zenekarai közül. Szóval a What Went Down a Total Life Forever óta az első Foals-album, amit érdeklődve vártam, mert az az élő fellépésekből kiderült, hogy prüntyögés ide vagy oda, a színpadon keményebben szólnak, mint egy tisztességes rockzenekar.

A What Went Down csak félig hozta az elvárásaimat. A címadó nyitódal elég hamar abba a hitbe ringatja a hallgatót, hogy ez most tényleg az a széttorzított album lesz, amit a zenekar olyan régóta ígérget. Hatalmas átverés, csak szólok. A Mountain At My Gates és a Birch Tree a második és harmadik album ötletesebb számait idézi, tökéletesre csiszolja azt a már védjeggyé váló hangzást, ami a Foalsra jellemző. Kicsit matekos gitártémák, szintipopos dob és Yannis Phillippakis (akivel két éve sikerült interjúzni a Volton) sajátos énekstílusa ebben a két dalban sokkal erősebb, mint eddig valaha, és talán az eddigi koncertélmények hatására abszolút előttem van, hogy még mindig mennyire állati jó zenészekből áll ez a zenekar.

Nem tudom mennyire tudatos, de a Foals-lemezek dallistája mindig úgy volt összeállítva, hogy könnyen el lehet különíteni különböző markáns részeket. A Give It All és az Albatross ketten együtt kerek 10 percet tesznek ki, és az igazat megvallva pont ez a 10 perc részemről kihagyható. Lassan építkező, monumentálisnak szánt dalok, amik felvételen egyszerűen nem ütnek akkorát, mint amikor élőben dobják le a gitárok az ékszíjat. Aztán ezeket gyorsan elfeledteti a Snake Oil, ami megint egy keményebb, groove-os dal olyannyira, hogy az első egy perc egészen a kezdeti dancepunk korszakukat idézi. Ennél azonban már jóval komplexebb a Foals, egyszerűen már nem tudnak, vagy akarnak slágereket írni, így a végére ez is átalakul teljes hangzavarrá.

Az ezt követő Night Swimmers megint egy matekos-elszállós dal, szerencsére ez is jobbak közül, hogy aztán a London Thunder és a Lonely Hunter megint leültesse a hangulatot. Az ilyen dalok miatt leszek valószínűleg örökre szkeptikus a Foalsszal kapcsolatban, mert ugyan ezeken is érezni, hogy mennyire egyedi hangzásvilágra törekszik a zenekar, és egyáltalán nem szimpla lassú ömlengésekről van szó, csak egyszerűen Phillippakis magányos éneke ezekben a számokban olyan ürességet, kilátástalanságot áraszt, amire nekem nincs szükségem egy boldog szombat délután. Tökéletes megértem azokat, akik hátast vágnak a Foals érzékenysége és aprólékos dalstruktúrája miatt, de felvételen ezek a számok nem képesek lekötni olyan hosszú ideig, ameddig kellene. Érdekes módon az albumot záró, majdnem hétperces A Knife In The Ocean mégis, mert valahogyan itt sokkal jobban kiemelik azokat az elemeket, amik izgalmassá teszik a zenekart.

Most már teljesen nyilvánvaló, hogy a Foals olyan, mint a Horrors. Mindkét zenekart csinált egy remek, egyedi bemutatkozó albumot, majd másodjára radikálisan eltérek a jól megismert hangzásuktól, hogy valami egészen más irányba haladjanak tovább. Ennek köszönhetően a Horrors és a Foals egy súlyosabb produkcióvá vált abban az értelemben, hogy a dalszerzést feláldozva egyszerűen csak jobb zenekarokká kezdtek válni. A What Went Downon egy olyan dal nincs, amit két Punnany Massif sláger között lejátszhatna a Petőfi Rádió, és ez igazából a hallgatónak tesz jót, mert sokkal hosszabb életűvé teszi a zenekart. Az ember örömmel ugrál valami buliban a Hummerre, Two Stepsre vagy Cassiusra, de otthoni zenehallgatáshoz ezerszer izgalmasabb a Foals, mert tényleg figyelmet, átélést és eggyé válást igényel ahhoz, hogy az ember képes legyen 100 százalékig feldolgozni a hallottakat. Egy átlagos zenehallgatóknak fárasztó lehet a Foals, de aki szeret teljesen elmerülni egy lemezben, kizárólag az élményre fókuszálva, annak a What Went Down első osztályú szórakozás lesz.

Ezek voltak még a héten

Beach House: Depression Cherry 7/10

Ha valaki még sose hallott tőlük semmit, akkor elég csak egy Beach House-számot meghallgatni, hogy eldöntse az ember, szeretne-e még többet. Azért, mert mind ugyanolyan. Na jó, ez kicsit túlzás, mert az első, 2006-os, címnélküli albumuk óta fejlődtek bőven, főleg a hangminőséget tekintve, de a nagy vonalak nem változtak semmit: teátrális, felemelő dream pop, ami reklámzenének meg iskolai évzáróhoz levonulós zenének is tökéletes, és borzalmas zsurnalista fordulattal élve, ez a Depression Cherry-n sincsen másképpen, én az utóbbi napokban többször is nekiálltam, de jelentős változást nem láttam mondjuk az előző Bloomhoz képest. Mondjuk ha elkezdenek lehullani az elsárgult levelek, akkor biztosan jobban itt lesz az ideje, mint az augusztus végi hőségriadóban. (klág)

Motörhead: Bad Magic 10/10

Lemmy 40 éve írt egy gyorsabb és es lassabb számot, a zenekar feljátszotta őket, majd visszahallgatták mindkettőt, és megállapították, hogy ez így maga a tökély, ezeken nem lehet változtatni, alakítani, mert minek, úgy faszák, ahogy vannak. 40 évvel, 21 sor- és 10 koncertlemezzel és megszámlálhatatlan kalózfelvétellel később Lemmy, Phil és Mikkey elkészítette a Bad Magic című albumot, amin van két szám, egy gyors és egy nem olyan gyors, és mindkettő pontosan olyan fasza, mint az eddigi lemezek összes nótája, ezért felvették őket más szöveggel és kicsit megbolondítva is, de tulajdonképpen megint minden pontosan ugyanolyan, mint eddig, és ez így tökéletes. (sixx)

Nile: What Should Not Be Unearthed (10/10)

Van az a mondás, hogy ha szeretnél zenészként vagy zenekarként sikeres maradni, akkor ne kisérletezz, ne változtass, egyszerűen maradj ugyanannál a formulánál, ami egyszer már bevált és csak gyártsd az újabb lemezeket. A Motörhead ugye pont ezt csinálja, és semmit sem veszített a sikeréből a kiszámíthatóságÁnak köszönhetően, ellenben megannyi zenekar belebukott a kísérletezésbe. A death metalban ha van zenekar, amelyIK patikusmérleggel kirakva ugyanazt a magas színvonalat képviseli és szinte megkülönböztethetetlenek a lemezei, akkor az a Nile, és ezzel az ég egy adta világon semmi baj nincs. Kevés zenekar képes ennyire magabiztos és magasszintű, precíz pusztításra, mint Karl Sanders és csapata, akik mint nevükből is számcímeikből kitalálható, zenéjükben és témájukban is sokat merítenek az egyitpomi mitológiából illetve az egyiptomi zenékből, ami a zenekar egyéniségét adja.

Egy teljesen szubjektív problémám van csupán: a túlpolírozott hangzás kicsit kiheréli a zenéjüket. Lemezgyűjteményem egyik becses darabja egy Nile kislemez, aminek B-oldalán egy próbatermi felvétel található, amin éppen az látszik, hogy egy kevésbé polírozott és kevésbé tökéletes hangzás mennyire szélsőségesebbé tudja tenni ezt az amúgy is radikális zenét.  Ennek a lemeznek is csak akkor hoznám ezt fel, ha nagyon kötekedni szeretnék, úgyhogy inkább nem kötekedek, hanem adok egy megérdemelt tizest, és türelmetlenül várom, hogy letépjék az arcomat az őszi, Suffocationnel közös budapesti koncerten. (pándi)

Royal Headache: High (8,5/10)

Egyszer azt mondta egy barátom, hogy szakítás után nagyon sok punkot kell hallgatni, mert kellően erőssé és könyörtelenné teszi a lelket ahhoz, hogy aztán az ember ne zokogva és arcát a párnába temetve végezze esténként. Amikor körülöttem is forrósodni kezdett a helyzet, én is kipróbáltam a módszert, és bár nem volt rossz, annyira azért nem jött be: hiába dobogtam a lábammal szüntelenül, az agyam továbbra is ugyanazokon a dolgokon kattogott folyamatosan. Aztán egy nap felfedeztem az ausztrál Royal Headache debütlemezét, és tökéletes társra találtam a nehéz időkben. A zenekarra jellemző garázspunkos lendület egyszerűen nem engedi elkalandozni a figyelmet, és akkora erővel tölti fel a vele érintkezőt, hogy egyáltalán nem csoda, hogy szét lehet kapni rá még a Sidney-i Operaház színpadát is – ez volt a zenekar idei legnagyobb botránya ugyanis. Ám a számok mindeközben olyan témákat vetnek fel, amelyek az ilyen válságos időkben a leginkább foglalkoztatják az embert. A Shogun nevű, energiatúltengéses frontember ráadásul mindezt azzal spékeli meg, hogy ezeket a szövegeket, gondolom, magát szíveket facsaró négernek képzelve, soulosan énekli el. Fehér emberként persze esélye sincs arra, hogy ő legyen az új Otis Redding, de ez annyira szórakoztatóvá és egyedivé teszi az együttes zenéjét, hogy szinte lehetetlen nem rajongani érte. Új lemezük sem tér el a jól bevált recepttől, továbbra is kiemelten ajánlatos feléjük fordulni mindenféle magánéleti krízis esetén (meg persze egyébként is), de közben azt is baromi jó érzés hallani, hogy a középtempóval kacérkodva a valamivel higgadtabb dalok is egyre jobban állnak nekik. Az ilyesmit általában zenei beérésnek szokták nevezni, de ők még mindig csak a második lemezüknél tartanak. Ezek után ki tudja, hogy mondjuk 15 év múlva milyen dalokkal szedik majd ripityára a Sidney-i Operaházat?! Akár az is lehet, hogy könnytengerben fog úszni az egész. (kovács d.)

Destroyer: Poison Season 9/10

Dan Bejar egy elviselhetetlen fráter lehet, de a zenéjét imádom, a 2011-es Kaputtal meg a maga visszafogott módján be is futott, a vicc persze az, hogy Bejar minden egyes albumához más stílust választ (a kedvencem a Your Blues, ami olyan, mintha egy olcsó sci-fi zenéje lenne), és az előző szoftrockjához képest itt már nem simogat a szaxofon, hanem ordít meg bőg, úgy, ahogy egy Bruce Springsteen vagy Lou Reed albumon illik. Lassú diszkóütemek sincsenek, hanem nagy dobverések, közben meg egy kicsit nyamvadt hangú professzor New Yorkról énekel, ha ez nem csodálatos zene, akkor nem tudom, mi az. (klág)

Knowing You Project: Penelope (7,5/10)

Az egyszemélyes Knowing You Project otthon, egyedül felvett bemutatkozó nagylemeze alaposan meglepett minket a szerkesztőségben, csak olyanokat írtunk egymásnak, hogy “hú, hallod, ez nagyon érdekes”. A projekt mögött álló Hajdú Péter korábban egy Chewing Gun nevű zenekarban basszusgitározott, majd önállóan is elkezdett dalokat írni, méghozzá terápiás céllal, ahogy sokan mások is teszik. Márciusban már kiadott egy négyszámos EP-t, ezt követte most a Penelope című anyag, amin jól hallatszanak azok a zenei hatások is, amikről a még mindig csak húszéves zenész nekünk is mesélt. Azt mondja, nagyon sok Neutral Milk Hotelt, Radioheadet, Nick Drake-et, Shinst és Smithst hallgat, és ebben a lemezt hallgatva nem is kételkedhetünk mi sem. Úgy értem, a Penelope dalai tényleg egyszerre érzékenyek, izgalmasak és mélyek, ahogy azt talán a fenti lista is sejteti. Olyanokról szólnak, hogy milyen amikor az ember éjszaka az utcákat járva beleszeret egy korábban sosem látott pincérlányba, milyen amikor sehogy sem jövünk ki a szerelmünk anyukájával és barátaival, vagy milyen, amikor a nap végén hazaérünk az üres lakásba és arra gondolunk, hogy egyedül maradunk örökre. “Inspirálni általában filmek, könyvek és zenék szoktak, szeretek is címeket kölcsönözni. Az utóbbi években ezenkívül a különböző vallások, eszmerendszerek is hatottak rám. A személyes emlékeket, levelezéseket beszélgetéseket is említeném még, a lemez gerincét és ötletét ezek alkotják” – mesélte nekünk Péter, akinek még további tervei is vannak az idei évre. Izgatottan várjuk. (kovács d.)