Egy szélsőjobbos párt is politikailag korrektebb, mint a Bécsi Filharmonikusok. Meglepő tények a szimfonikus zenekarokról

A szimfonikus zenekarról egy csomó embernek a régi idők jutnak az eszébe, amikor az urak még hintón jártak szórakozni, és gyertyafény mellett játszó zenészeket hallgattak. Ezzel szemben az a helyzet, hogy a szimfonikus zene aranykorának java már a XX. századra esett. Történetének jó részét nemzetközi szupersztárok, lemezkiadók és egymást felfaló médiabirodalmak határozták meg, az egész ugyanúgy része volt a showbiznisznek, mint a mozi, a popzene vagy a baseball. Az Index olvasóinak jó része már javában élt, amikor a műfaj még a csúcsán volt.

A Szimfonikus zenekar – nagyon rövid bevezetés című könyvében D. Kern Holoman azonban eloszlatja ezt a kételyt, meg még jó pár félreértést, miközben rengeteg érdekes dolgot mutat be.

Legalább ilyen általános tévedés, hogy a szimfonikus koncertre járás a nagyurak szórakozása volt. Pedig az arisztokrácia sokkal szívesebben töltötte az időt az operaházakban, a filharmóniai társulásokat viszont a polgárság hozta létre. A szó szoros értelmében önkormányzati intézmény volt, ami minden valamire való városnak kellett, hogy legyen, ahogy mondjuk színháza vagy focicsapata is. Tulajdonképpen kifejezetten demokratikus intézmény volt, a zenészek összeálltak, belépőjegyet szedtek és a bevételt szépen elosztották. Egy darabig az operaházakban játszottak (ahogy például az 1853-ban alapított Budapesti Filharmóniai Társaság is, miután 84-ben megépült az Operaház), aztán a közösség, az állam, vagy az uralkodó építtetett nekik saját helyet (nálunk például ugye a Zeneakadémiát, 1907-ben).

Persze ez már régen volt, a demokratikus vívmányok egy része azóta feledésbe merült, a másik fele meg megrekedt a XIX. századi szinten. Röhejesnek hangzik, hogy egykor minden fellépő ugyanannyit kapott a bevételből, ma viszont egy amerikai sztárkarmester több mint tízszer annyit tehet zsebre, mint a zenekarában játszó zenészek. A Los Angeles-i Filharmonikusoké például tíz éve 1,3 millió dollárt kapott egy évadban a főzeneigazgató, ami akkoriban – a filmipart leszámítva  – a legjobban fizetett művészeti állás volt Kaliforniában.

A demokrácia azonban nem csak a szakszervezeti kérdésben szenved csorbát manapság. Elképesztő, hogy mondjuk egy olyan bűbájosnak tűnő szervezet mint a Bécsi Filharmonikusok, faji és nemi kérdésekben simán túltesz a legtöbb szélsőjobbos párton. Még az ezredfordulón is nyíltan nyilatkoztak arról, hogy nem akarnak nőket felvenni maguk közé, mert megbontanák a férfiegységet, elterelnék a fiatalok figyelmét és egyébként is vannak hangszerek, amik csak férfiaknak valók. Színes bőrűekről meg aztán végkép szó sem lehet, mert

mondjuk egy japán vagy hasonló, valahogy külsőleg is megkérdőjelezné a bécsi eleganciát.

Bár nem beszélnek ilyen nyíltan a témáról, azért az amerikai szimfonikus zenekaroknál is hasonló a helyzet. Igaz a nők azért jóval nagyobb teret kapnak – főleg a gyengébben fizetett együttesekben  –, viszont a rengeteg afroamerikai zenész ellenére gyakorlatilag csak fehérek játszanak valamennyiben.

(Zárójelben jegyezzük meg: azóta annyi engedményt tettek a bécsiek, hogy egy hárfás nőt bevettek, valószínűleg azért, mert ezen a hangszeren tényleg alig játszanak férfiak. Bár a könyvben nincs nevesítve, muszáj megjegyeznem, hogy a magyar Lelkes Annáról van szó. Elképesztő, hogy előtte húsz éve játszott a zenekarral, anélkül hogy a tagjaik közé felvették volna. Az meg aztán végképp arcpirító, hogy az újévi koncert tévéközvetítésében a hárfaszólóval induló Sphärenklänge alatt csak a kezét mutatták, meg mindenféle vágóképeket, hogy jaj nehogy kiderüljön, hogy nő is játszik ott.)

Na de kanyarodjunk vissza a könyvhöz, ha már a magyarok szóba kerültek. Nagyon jó érzés, hogy akár csak a sorozat előző köteténél, itt is több honfitársunk bukkan fel. Igaz zeneszerzőként csak megemlíti a szerző Bartókot és Ligetit, ám a három nagy, Amerikában befutott karmester folyamatosan visszatérő szereplője a kötetnek.

Oké, nagy szavaknak hangzanak, de tényleg ez történt.

Sikereik egyfelől azt mutatják, hogy a XIX. század végétől egészen a XX. század végéig csak az a zeneszerző (vagy könnyűzenében együttes/előadó) válhatott világhírűvé, aki sikeres volt az USA-ban. Másfelől azt, hogy mennyire szomorú, hogy ezeknek a nagy tehetségeknek külföldön kellett boldogulniuk zsidó származásuk miatt, vagy csak egyszerűen azért, mert nem tudtak itthon érvényesülni. 

A könyvben hangsúlyosan megjelenik az is, hogyan alakította a politika és a történelem a szimfonikus zene sorsát. Például Izraelben 2001-ig nem játszottak Wagnert, s amikor Daniel Barenboim vezényletével előadtak a Trisztán és Izolda egy részletét, hatalmas botrány tört ki. Persze a politikánál is erősebb befolyása van a pénznek, az iparági érdekeknek.

Bár Otto Klemperer szerint olyan

lemezt hallgatni olyan, mintha Marilyn Monroe fényképével bújnánk ágyba,

az egész XX. századi lemezkiadást a szimfonikus zene pörgette fel és tartotta mozgásban nagyon sokáig. Az EP, az LP, a sztereó, a hifi és még egy csomó technikai újdonság az egymással versengő nagy lemeztársaságoknak köszönhetően született meg.

A verseny persze érthető is volt: a remekművek száma véges, a közönség pedig egyszerűen nem volt vevő a kortárs szimfonikus zenére. Ebbe persze bele volt kódolva az egész rendszer bukása is.

Miután az ember megvette a kedvenc zeneszerzőjének kedvenc darabját lemezen, aztán sztereóban is, meg hifiben, végül cédén, már nem nagyon lehetett mit eladni nekik. A régizene és a historikus előadás nagy felfutása mögött az is ott volt, hogy végre el lehet újra adni a közönségnek a jól ismert, jól fogyó darabokat. Ennek köszönhető, hogy a komolyzenei lemezpiac jóval a könnyűzenei előtt lejtmenetbe kezdett.

Persze a történetnek nincs vége! A könyvből az is kiderül, hogyan igyekeznek talpon maradni a szimfonikus zenekarok. Például a Los Angeles-i Szimfonikusok „csúcsforgalmi koncerteket” tartanak kifejezetten ingázóknak. Késő délután, egyórás előadások vannak: ahelyett, hogy az autódban rohadnál az autópályán az agglomerációba tartó dugóban, inkább ülj be egy koncertre!

Állítólag óriási sikere van.

Ha nem akar lemaradni a legfrissebb zenei hírekről, kövesse a Stenket a Facebookon!

Még több zenetörténeti érdekességért pedig nyomjon egy lájkot a Múltcore Facebbok-oldalára!