A hét lemeze: David Bowie

Megérkeztünk 2016 első Hét lemezéhez, de kicsit még mindig 2015-ösek maradunk, mert az ünnepi szünetben is akad pár egészen figyelemreméltó megjelenés, ami mellett nem szabad szó nélkül elmenni. Ilyen például a Cage the Elephant, a Baroness, Pusha T vagy NB új lemeze, de persze január első hetéből is válogattunk. A hét lemeze most nem más, mint David Bowie, de rajta kívül lesz még szó arról, hogy a Bloodhound Gang még egyáltalán létezik, milyen egy csak csajokból álló spanyol lánybanda, illetve két friss magyar lemezről is lesz szó.

A Blackstar David Bowie karrierjének egyik legváratlanabb húzása, ami elég nagy szó egy olyan művésztől, akinek a karrierje szinte kizárólag váratlan húzásokból állt. Művészrock egy olyan embertől, aki kitalálta a műfajt, tökéletesítette, aztán most évtizedekkel később visszatekintett, és szembenéz a saját örökségével. Ez egy olyan album, amit nem nyugdíjasok, hanem feltörekvő bandák szoktak írni azért, hogy megmutassák, mennyi mindenre képesek, aztán feltehetőleg később a saját ambíciójukba belerokkanjanak. Bowie visszanézett, megnézte, hogy mennyi mindenre volt képes, aztán rájött, hogy hiába próbálják annyian majmolni, senki sem lesz olyan penge a David Bowie-ságban mint ő. Mégha a David Bowie-ságot nehéz is elmagyarázni. Mi a közös abban az emberben, aki feltalálta a glam rockot (Ziggy Stardust), felfuttatta a német fővárost (Low, Heroes), beleállt a junglehullámba (Earthling), két éve pedig a The Next Day című albummal már egyszer, utoljára elbúcsúzott mindenkitől végleg? Hát az, hogy ezeket ő, és csakis ő tudta megcsinálni.

Én a Blackstarról sem tudom elképzelni, hogy bárki más adta volna ki a kezembe, csak hogy megzavarjam az előző bekezdés egyik állítását. Benne van sok-sok év zenei stílusa, divathulláma (szaxofonok!), néha zavarba ejtően egymás közelében (lásd a bő 10 perces címadó dalt, amiben minden van, amiért tisztességes ember zenét szeret hallgatni), miközben az összes dal értékelhető anélkül, hogy tudnánk, kinek a munkái. Ilyen lenne, ha a híresen nehezen értelmezhető, súlyos zenéket komponáló Scott Walker egyszer hagyná magát, és behódolna a popzenének, és egyszer olyan dalt írna, amit könnyen lehet dúdolni. És amikor például Bowie azt énekli a zaklatott, de stabil tempójú Girl Loves Me-ben, hogy

Hova a picsába tűnt a hétfő?

akkor azt ugyan lehet elemezni,  mint ezoterikus utalás, de az is lehet, hogy Bowie-nak egyszerűen problémásan indult a hete. De amikor az albumnak az I Can't Give Everything Away fájdalmas és megható (nem mellesleg őrülten szaxofonó) bocsánatkérésével van vége, akkor viszont már nem ilyen egyértelmű. Tudja, hogy lassan a hagyatékával kell foglalkoznia? Képtelen még mindig ingyen osztogani a zenéjét? Tisztában van vele, hogy mindenki, zenész, rajongó, újságíró egy darabot szeretne belőle, de ezt már ő sem engedheti meg magának? Tudja a fene, de az, hogy van egy szám, amiben szinte egy mondat hangzik el, de az annyi mindent jelenthet egy ilyen ikon szájából, már magáért beszél. David Bowie hetven év felé is hirtelen nélkülözhetetlen lett a populáris zenéből azzal, hogy nem könnyen értelmezhető dolgokat művel. Ő a fekete csillag, ha ez valakinek nem esett volna le. (klág)

Ezeket hallgattuk még

Cage the Elephant: Tell Me I'm Pretty (8,5/10)

Az első két lemezük után kezdett gyanús lenni, hogy a Cage the Elephantben bőven van annyi potenciál, hogy egyszer nagy stadionzenekarrá váljon. Könnyen megjegyezhető slágerek, nyers vadság és egy olyan karakteres frontember, akit nem találni minden bokorban. Aztán megjelent 2013-ban a Melophobia, ami sokak szerint a legkomolyabb albumuk, egyben a legkevésbé hozzáférhető az átlag zenehallgató számára. Akkor úgy tűnt, hogy elengedi a Cage the Elephant lakosságibbá válás ötletét, de aztán kijött a Tell Me I'm Pretty és megint az előbb felsorolt kérdések jutnak eszembe. Ez talán még az első kettőnél is letisztultabb, átgondoltabb, szinte semmi vadulás csak klasszikus rockdalok szépen hangszerelve, fogós refrénekkel, ahogy azt kell. A lemez le sem tagadhatná, hogy a Black Keys-frontember Dan Auerbach dolgozott rajta producerként. A Mess Around például tiszta Lonely Boy, a Cry Baby le sem tagadhatná a Temples hatását, a Too Late To Say Goodbye pedig akár a tavaly Arcs-albumon is szerepelhetne. A Tell Me I'm Pretty nem annyira komplex, mint a Melophobia volt, cserébe a zenekar eddigi legérettebb munkája és szinte nem találni rossz dalt. Aurbach nagyon kellett, hogy rendesen üljenek a lassabb számok és ne csússzon szét a hangszerelés például az olyan daloknál, mint az egészen zseniális Cold Cold Cold vagy a Trouble. 2016-ban megint bátran merem vállalni, hogy a Cage the Elephantben minden megvan, hogy a következő Nagy Rockzenekar legyen. (sajó)

Pusha T: Darkest Before Dawn: The Prelude (9/10) 

Ha minden jól megy akkor idén kijön a King Push, Pusha T második nagylemeze, amit ezzel a kis 10 számos lemezzel vezet fel. Pusha T ugyebár a Clipse rapduóban lett ismert aztán két évvel ezelőtt megjelent bemutatkozó szólóját az egekig ajnározta a sajtó és pillanatok alatt a hiphop A listáján találta magát. Ezért is nagy a nyomás a perfekcionista rapperen de a Prelude alapján semmi gond sincs az aggodalomra. Producerek szintjén olyan neveket rántott be maga mögé, mint Baauer, Hudson Mohawke, Q-Tip, Kanye West, Timbaland, J. Cole vagy Puff Daddy, és mégis teljesen egységesnek hat az összes dal. Az a legjobb Pusha T-ben, hogy egyszerre ötvözi a klasszikus "drogdíler vagyok, és akkor mi van?"-attitűdöt a basszus orientált alapokkal, amik nem holmi türhő trapek, hanem sötét, morcos, vészjósló hangjai Pusha T világának. Talán a Crutches, Crosses, Caskets az esszenciális szám ahhoz, hogy igazán belelássunk Pusha fejébe, aki per pillanat az egyik legizgalmasabb rapperré kezd válni az elmúlt évekből. (sajó)

Hinds - Leave Me Alone (8/10)

Nagyon régóta vártam ezt a lemezt. A Hinds egy négytagú madridi hipszter lányzenekar. Eddig egy kislemezük és pár videójuk jelent meg, de azok alapján sejteni lehetett, hogy egy nagyon jókedvű, felszabadult, de bonyolultnak egyáltalán nem nevezhető lemezzel fognak bemutatkozni. Két csaj énekel, kicsit eltorzítva, több szólamban, egymást nagyon jól kiegészítve. Egy csomó számban visszatérő séma a ritmusváltás, és ezek is nagyon jól működnek, az egész lemez kicsit zajos, de pont elviselhető. Az énekesek egyébként elég megosztóak. Vannak, akik szerint visítanak, és kibírhatatlan nyávogás az egész, a Youtube-kommentekben pedig a spanyol akcentusukon és a hamisságukon megy a szkander. Oké, tényleg van akcentusuk (ja, angolul énekelnek), és korábbi koncertjeiken voltak bizonytalanságok, de közben meg tök cukik, vidámak, lelkesek, és ez a lemez egy tök jól összerakott, könnyen hallgatható anyag lett. A frissebb koncertjeik (például ez) pedig kifejezetten jól szólnak és izgalmasak, belejöttek, na. Január második felében Bécsben lesz koncertjük, és ha az lenne a feladatom, hogy a Szigetre keressek meghívható, szerethető és friss zenekart, tuti hívnám őket, mert állat koncertet nyomnának. (Aki meg akarja szeretni/ismerni őket, az ezt, ezt és mondjuk ezt, a lemezről lemaradó feldolgozást hallgassa meg.) (km)

Ignite: A War Against You (5/10)

Az Ignite megítélése azért kicsit nehéz, mert Téglás Zoli frontember miatt mindenki nagyon büszke rájuk arról a bizarr jelenségről nem is beszélve, hogy a szélsőjobb mennyire magáévá tette a zenekart az A csitári hegyek alatt miatt. Pedig az igazat megvallva az Ignite nem sokkal több mint bármi, amit általában az Epitaph szokott megjelentetni. Dallamos melodic hardcore/pop punk keverék, hősi énekekkel, társadalomkritikusnak szánt szövegekkel. Csak hát Téglas Zoli ide vagy oda, a társadalomkritika kimerül a legrosszabb közhelyszótár fellapozásában a szenvedő anyatermészettől a fiatalok hátán álldogáló politikusokig. Nagyon rég zavart ennyire dalszöveg, mint amikor ezen a lemezen vannak és a helyzeten az sem segít, hogy az Ignite zenéje hamar egysíkúvá válik. Ez az a műfaj, ami az első pár percben leviszi az agyadat a tempóval, hangzavarral és hősi vokálokkal, kórussal, aztán hamar kiderül, hogy mindegyik szám ilyen, és már csak az egyszerű szövegekre lehet figyelni. Persze aki kifejezetten kedveli a Pennywise műfaji holdudvarát annak az A War Against You lehet még be is fog jönni, de minden más szempontból ez a magára 10 éve várató lemez nem több egy hétköznapi punkalbumnál Kaliforniából. (sajó)

Baroness: Purple (6/10)

Kevés zenekar jött vissza annyira mélyről mostanság, mint a Baroness. Négy éve súlyos balesetet szenvedtek Angliában, amikor a turnébuszukkal 9 métert zuhantak egy viaduktról. A zenekar több tagja is súlyosan megsérült és hónapokba telt a felépülések. Végül ketten is kiléptek mielőtt újra turnézni kezdtek volna, így a Baronessnek több fronton is fel kellett újra építenie magát. Ennek lett az eredménye a Purple, amit azóta körbeimádott az internet, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy talán a baleset miatti kálvária is hozzájárult ahhoz, hogy a legtöbben kicsit túlértékelik ezt a lemezt. Egyáltalán nem rossz, de nincs benne semmi világmegváltás. Ugyanannyira szétcsúszós 5-6 perces számokat írnak most is, csak jóval kevesebb benne a metál. Inkább hangulatokban jók, mint dalokban, konkrétan a negyedik számig kellett várni, hogy ne csak egy nagy összefüggő masszának érezzem az egészet. A Kerosene mellett viszont csak a Desperation Burns tudott megfogni és a Purple is oda kerül, ahová nálam a legtöbb sludge/stoner hibrid: simán meghallgatom, de egy erős momentumot nem tudok felidézni hallgatás után pár órával. (sajó)

Bloodhound Gang: Hard Off (2/10)

Az nem túl jó ómen, ha egy lemez első száma rögtön a fosásról szól, de mondjuk egy Bloodhound Gangtől ez nem meglepő. Fogalmam sincs 2016-ban mennyire van értelme nekik még zenét csinálni, hiszen már legalább ezerszer untak rá az emberek a Jackass-humorra és a szándékosan béna, de viccesnek szánt számokra. Egyszer minden olcsó poén elfér, és biztos nagyon mókás, hogy csináltak egy csomó szintipop számot, de az egész inkább olyan, mint a házibuliban túl korán berúgó haver haverjának a munkatársa, aki nem veszi észre, hogy este 9-kor még senki szerint sem vicces idiótán hordani a baseballsapkát. Ilyen ez a lemez is, egy magát humorosnak gondoló zenekar random faszságai, amin rajtuk és a spanokon kívül már senki sem nevet. Ja, és az egyik dalban közreműködik az N'Sync-ből az egyik csávó, mert hahaha, annyira vicces. (sajó)

Piss Crystals: Túl nagy felelősség (7,5/10)

Ritkán van olyan, hogy konkrétan féltem a fejhallgatómat, mert az éppen szóló zene annyira zajos, hogy az már ártalmas a technológiára. Az ilyen noise rock/ krautpunk dolgoknál természetesen ez bók és kevés szórakoztatóbbat tudok elképzelni a szomszédok kicsinálására, mint ezt a lemezt bömböltetni iszonyatos hangerőn. Az külön menőség, hogy nem csak öncélú vagdalkozás történik és néhol egészen érdekes megoldások is vannak, mint például Arrythmiaban vagy a Lekvárban hallható bluesosabb riffek vagy a címadó dal, ami krautrockból egyszer csak átvált egy amolyan hard rockos kiállásra és úgy folytatódik, mintha attól a ponttól 2-3 évtizedet menne vissza az időben zeneileg a fejhangú énekkel. Egy pillanatig sem könnyű album, de egy lepusztított lakásban másnaposan az előző napi részeg verekedésen töprengve kifejezetten jól eshet. (sajó)

Knowing You Project: Silk Road EP (7/10)

Augusztus végén nagyon lelkesen és izgatottan számoltunk be Hajdú Péter otthon, egyedül felvett bemutatkozó nagylemezéről, a Penelopéról, amelynek most elkészült az EP-terjedelmű folytatása is, amivel Péter pontot tesz a sztori végére. "Amikor ezt az egészet elkezdtem, úgy szerettem volna, hogy három albumot adok ki: két kicsit és egy nagyot. Ez a befejező része, egy nagyobb 'történetnek' a vége. Szóval ezek azok a dalok, amik a nagylemezre nem kerültek fel, mert nem illettek oda, külön szerkezet kellett nekik. De ha nagyon akarja az ember, akkor egy kisebb, töredékes történet is kijöhet belőle. Egy kapcsolat eleje, közepe és vége. Egy nagy vallomás, majd a belátás, hogy nem megy ez semerre, és a végső elereszkedés mindentől" – mesélte nekünk az anyagról. Péter egyébként nem sokat változtatott a recepten: még mindig remek forrásokból merít (Neutral Milk Hotel, Nick Drake, The Shins, The Smiths stb.), de közben nem válik egyik kópiájává sem, sőt, megtalálva a saját hangját, izgalmas, ám könnyedén felismerhető hangzást teremtett. Ez egyébként a mostani EP-n is jól tetten érhető, ami elsőre talán szerényebbnek tűnik az előző két anyagnál, viszont minden egyes hallgatással egyre jobbá és jobbá válik. Ja, és erre az anyagra is felcsúszott egy feldolgozás: az első EP végén egy Karen O-számot lehetett hallani, a mostani pedig egy Death Grips-újragondolással ér véget, ami elsőre talán meredeken hangozhat, de sikerült ezt is úgy átgyúrni, hogy az egyrészt ne lógjon ki az EP-ről, másrészt pedig szívesebben vegyük elő, mint az eredetit. (kovács d.)

NB: NB1 Mixtape (7/10)

A tavalyi év egyik legerősebb magyar klipje NB nevéhez fűződik és a videóban hallott stílusgyakorlat után kifejezetten kíváncsi voltam, hogy egy egész lemezen mihez tud kezdeni ilyen adottságokkal. Ahogy a cím is sejteti, ez inkább egy mixtape, mintsem stúdióalbum, így a zenével szemben jóval nagyobb figyelem hárul az előadásmódra. És ebben NB egészen elképesztő,  joggal hasonlítható Funktasztikushoz szövegdarálási képességben, van humora, jó érzékkel nyúl az ilyen-olyan popkult utalásokhoz és nincs egy deka önigazolós kivagyiskodás, ami már elég, hogy kiemelkedjen a hazai átlagból. Az egyetlen problémám, hogy az egész mixtape olyan, mint egy játékos stílusgyakorlat, amin keresztül inkább szórakoztatni próbál, mintsem szeriőz hiphop poétaként észt osztani. A 220 BPM felett tökéletes példa, de az a rengeteg skit és más nem feltétlenül zenei részlet is arról árulkodik, hogy itt nem feltétlenül egy hallgatóbarát dallista volt a cél, hanem egy tökéletes show levezénylése, ami után az MC nem a földre ejti a mikrofont, hanem ugrókötelezni kezd a kábelekkel és vigyorgó fejjel mutatja az embereknek, hogy na ezt csináljátok utánam kisköcsögök. Zeneileg lehetne azért izgalmasabb, kicsit túl sok a zenék közti átvezetés, a drum and basses meg rockos dalok nem rengetik meg a padlót és néha nagyon zavar, hogy nem értem NB mit mond, de mindettől függetlenül ez egy iszonyatosan kreatív, egyedi ötletekkel teli mixtape és alig várom már, hogy legközelebb egy rendes stúdióalbummal, producerekkel és nagyobb hangsúllyal az egyedi alapokra mire lesz NB képes. (sajó)