Kurt Cobaint a rajongójává tette, a világot nem sikerült

Daniel Johnston akkor került (némi) reflektorfénybe, amikor Kurt Cobain egyre gyakrabban kezdett el abban a bizonyos fehér pólóban mutatkozni, amelyiken a nála csupán néhány évvel idősebb Johnston egyik albumának borítója volt látható. A Nevermind és a Smells Like Teen Spirit sikerei nyomán a Nirvana-frontembert ekkor már egy világ ismerte, így egyre többen lettek kíváncsiak arra is, hogy mégis kiért rajong ilyen nyilvánvalóan a még élő rocklegenda.

Bizonyára sokan meglepődtek, amikor kiderült, hogy a pólón is szereplő Hi, How Are You című anyagot nem egy karcos gitárzenekar, hanem egy gyermeklelkű, súlyos bipoláris zavarral küzdő zenész követte el.

A pincéjében egyedül szöszölő Daniel Johnston ezzel rövidesen az amerikai underground egyik kulcsfigurájává vált. Cobain mellett olyanok is felfedezték, mint Tom Waits, Beck, a Cage the Elephant vagy épp a TV On The Radio tagjai, de alig pár hónapja például Lana Del Rey dolgozta fel az egyik legszívbemarkolóbb dalát, a Some Things Last a Long Time címűt.

Johnstont mentális állapota miatt rövidesen a lo-fi Brian Wilsonjaként kezdték emlegetni, majd amikor megjelent a róla szóló The Devil and Daniel Johnston című dokumentumfilm, a meg nem értett zenészt már ünnepelt zseniként éltették. Olyannyira kanonizált előadó lett, hogy Johnston egyik korábbi menedzsere külön sajtóközleményt adott ki, amelyben arra kérte az újságírókat, hogy a cikkeikben lehetőleg mellőzzék a zseni szó használatát. Az A.V. Club például egy 2013-as cikkének címében is feltette a kérdést:

Életrajzát az az Everett True írta meg, aki a Nirvana és Cobain sztoriját többszáz oldalas, magyarul is megjelent kötetben dolgozta fel, illetve ő volt az, aki a Nirvana frontemberét összehozta Courtney Love-val egy Butthole Surfers-koncerten. Sőt, Cobain tőle kapta azt a bizonyos Daniel Johnston-pólót is, amiben Flea-vel, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosával szerepel azon a bizonyos képen.

Johnston egyébként a kaliforniai Sacramentóban született, egy erősen vallásos család ötödik gyermekeként. Neveltetéséről sokat elárul, hogy kedvenc olvasmányai máig a képregények és a Biblia. A család hamarosan Nyugat-Virginiába költözött, ahol az apa – aki korábban mérnökként dolgozott, de a második világháború alatt vadászpilóta is volt – új állást kapott az egyik olajvállalatnál. A kis Danny gyerekként még horrorfilmek főcímzenéit játszotta zongorán, majd idővel felfedezte a Beatlest, Bob Dylant, a Queent, Neil Youngot, így tinédzserként már saját kazettákat készítettek barátaival, amiket aztán egymás közt cserélgettek.

A középiskola után bekerült egy keresztény egyetemre, ahonnan azonban néhány hét után kivágták, ezért csatlakozott egy művészeti képzéshez, de az órákat nem látogatta rendesen. Helyette inkább a szülő ház pincéjébe vackolta be magát, ahol magányosan, a külvilágtól elzártan írt és vett fel dalokat, ezekből állt össze az első két albumának anyaga. Már címében is beszédes volt mindkettő: a Songs of Pain 1981-re készült el, az azt követő More Songs of Pain pedig 1983 első napján jelent meg.

Johnston egyébként sokáig nagyon komolyan rettegett attól, hogy majd egy gyárban kell dolgoznia, úgy látta ugyanis, hogy azok, akik nem nem mentek egyetemre vagy főiskolára, többnyire ilyen helyeken végeznek. Ő inkább a szüleivel élt, akik megengedték neki, hogy a felsőoktatás megpróbáltatásai helyett szabadjára engedje a művészi hajlamait.

Ez olyannyira sikerült, hogy Johnston aztán több mint harminc éven át folyamatosan adta ki kazettáit, majd idővel cédéit (ezek borítóit is ő maga rajzolta), amelyekre idődről időre egyre többen lettek kíváncsiak. Olyannyira, hogy ‘93-ban az Elektra egy több lemezre szóló szerződést ajánlott neki, ezt Johnston azonban nem volt hajlandó aláírni, mivel a Metallica is a kiadónál volt, a mentális problémákkal küzdő zenész pedig nem szeretett volna a Sátán szolgáival egy istállóba tartozni. (Ekkori menedzserétől szintén hasonló okok miatt vált meg.) Egy évvel később végül az Atlantic Recordshoz szerződött, náluk jött ki a Fun című albuma is, miközben Johnston épp egy elmegyógyintézetben töltötte az idejét. Mivel az album a vártnál jóval kevesebb eladást hozott, a zenésztől nem sokkal később megváltak.

Betegsége egyébként az egész pályáját beárnyékolta. Mikor a Guardian néhány éve megkérdezte tőle, hogy ha valamit változtathatna a múltján, mi lenne az, azt válaszolta:

Azt kívánnám, bárcsak elkerülhettem volna a depressziót. Amikor középiskolás voltam, nem igazán értettem, mi a baj velem. Olyan volt, mintha meghaltam volna, vagy valami hasonló. Most hogy már klinikán, a megfelelő gyógyszerekkel kezelnek, nem vagyok olyan lehangolt, mint korábban voltam.

2004-ben aztán megjelent egy előtte tisztelgő feldolgozáslemez, amelyen olyan előadók játszották el a kedvenc Johnston-szerzeményeiket, mint Tom Waits vagy a Flaming Lips, majd rövidesen kijött a róla szóló, négy éven át készült The Devil and Daniel Johnston című dokufilm, amit még a Sundance filmfesztiválon is díjaztak. És egyébként az az Erdély Mátyás volt az egyik operatőre, aki az Oscar-díjra jelölt Saul fia alkotója is. 2012-ben megjelent első képregénye, a Space Ducks, ami mellé egy azonos című album is készült, tavaly novemberben pedig bemutatták a róla szóló, rendkívül megindító rövidfilmet is, amelynek premierjén Lana Del Rey is ott volt, eljátszotta a saját feldolgozását, és bevallotta, hogy tizenévesen egészen bele volt esve Johnston dalaiba.

Johnston most 55 éves, egyedül lakik a macskájával, távol a város zajától, otthonában sokat dohányzik és kólázgat, illetve továbbra is nagy élvezettel falja a képregényeket, na és persze a cukormentes gumimacikat.

Ha nem akar lemaradni a legfrissebb zenei hírekről, kövesse a Stenket a Facebookon!