Isten azt képzeli, hogy megteremtette a világ legjobb albumát

Kanye West nem gondolkodik kicsiben. Mikor egyesek az új albumuk megjelenése előtt privát, kiscsoportos lemezbemutatókat tartanak, West úgy döntött, hogy kibérli a Madison Square Gardent, bemutatja az új ruhakollekcióját, megmutatja az előzetesét az anyja tiszteletére készített videojátékának, és mellesleg egy laptopról néha lejátszik pár számot az elvileg kész The Life Of Pablo című nagylemezéről. És ez is történt: a modellek egy állítólag maga a tervezőtől érkezett parancslista szerint főleg mozdulatlanul, unottan álltak az MSG közepén, a Tidal élőben, de inkább akadozva közvetítette az eseményt, az emberek pedig nem teljesen értették, hogy mi ez az egész.

Kanye úgy viselkedett, mint a különösen zabolátlan Twitterének megszemélyesítése: egyik pillanatban megköszönte a haverjainak és a világnak a támogatást, a másikban kijelentette, hogy szeretne a Hermés kreatív igazgatója lenni, egy idő után pedig levonult a színpadról, mondván, hogy inkább a családjával lenne most. Az egész egy meglepően zavarodott óra volt attól az embertől, aki három évvel ezelőtt büszkén kijelentette az egyik albumán, hogy ő egy isten. Majd a lemezborítóra ráírta, hogy abban a számban Isten maga is közreműködött. 

Hosszú út vezetett oda Kanye Westnek ahhoz, hogy az egója lassan már egy más csillagrendszerben legyen. Karrierjét producerként kezdte, majd 2003-ban kiadta a Through The Wire című számot, amivel rástartolt a rapkarrierre. Ha valaki nem ismerné a sztorit: a teljes számot úgy vette fel, hogy az állkapcsa össze volt még huzalozva egy korábbi autóbalesete miatt. A tizensok évvel ezelőtti Kanyében megvolt az az érzés, hogy ez az ember bármire képes.

Amit be is bizonyított azzal, hogy a Katrina-hurrikán megsegítésére szervezett tévéműsorban letért a súgógépről,és egy megszeppent Mike Myers mellett kifejtette, hogy szerinte George Busht nem érdeklik a feketék. Busht már akkor is rengetegen bírálták, de prominens – fekete – zenész egyáltalán nem volt közöttük. Kanye egycsapásra ikon lett, valaki, aki úgy érezte, hogy a mondandója számít, és odafigyel rá a világ.

Ezt a megbecsülést eléggé sikerült megtépáznia az évek során, de még mindig csak 2005-ben vagyunk. A Late Registration című albuma ormótlan nagy siker lett, és bebizonyította, hogy egyszerre képes hatalmas slágereket írni (Gold Digger), illetve hatalmas slágereket, amiknek társadalmi üzenetük is van (Diamonds Of Sierra Leone).

A soron következő, Graduation című albumában Daft Punkot hangmintázott (Stronger), 2008-ban pedig édesanyja halálát a 808s & Heartbreak című lemezével dolgozta fel, amivel sikerült az utóbbi évtized egyik leggyűlöltebb effektjét, az auto-tune-t is szélesebb körben megismertetnie a világgal. Csak az valahogy a világnak nem esett le, hogy Kanye nem a saját béndzsa énekét akarta elmaszkoli azzal, hogy a vokáljait digitálisan össze-vissza manipulálta, hanem valahogy úgy próbált érzelemmentes, rideg számokat előadni, mintha egy robot énekelné őket – valahogy úgy, mint a közben haverjaivá előlépő Daft Punk.

Eddigi csúcsműve, a 2010-es My Beautiful Dark Twisted Fantasy egy hosszú, teljesen agyament, zavarodott, és zseniális lemez lett. Pontosan illett abba a perszónába, aki nem sokkal a megjelenés előtt kirántotta az MTV díjátadóján Taylor Swift kezéből a díjat, és elkezdett óbégatni arról, hogy Beyoncé érdemelte volna meg. Hat évvel később is vannak meglepetések MBDTF-en, egy olyan lemezről van szó, ami összehozta egy számra Rihannát, Elton Johnt, Fergie-t, John Legendet, és Elton Johnt (All Of The Lights), és egy csapásra világsztárt csinált Nicki Minajból (Monster).

A 2013-as Yeezus (és most kihagyjuk a Jay-Z-vel közösen felvett pénzparádét, a Watch The Throne-t) már elfordult ettől a majdnem prog-rockos vonaltól, és olyan volt, mintha Kanye legszívesebben ipari zajokra szeretett volna provokatív dolgokat kiabálni. A Yeezus már nem annyira harsány, mint három évvel ezelőtt volt, de kifejezetten avantgárd, amikor a korai lemezeihez mérjük. És persze ott van rajta a Gyöngyhajú lány. És az az istenes szám.

Visszatérve az albumbemutatóra: az elvileg kész The Life Of Pablo nagy részét meg lehetett hallgatni a streamen, de nem az összeset. A reakciók furák voltak, a legtöbb releváns újság iparkodott megírni a kritikákat (nem tudva, hogy ez csak a kész termék kétharmada), és az általános reakció az lett, hogy olyan, mintha félkész lenne. Ami azért érdekes csak, mert aznap este a világ úgy tudta, hogy 11 szám lesz rajta. Az album csúszott, Kanye pedig Twitteren bejelentette, hogy ja, hozzácsapott még hét számot, úgyhogy még lesz egy kis csúszás. Amikor kijött a Tidalen a stream és a megvehetés linkje, West nem sokkal később leszedte az utóbbit, mondván még van mit csiszolni rajta.

És ez a tökölés – amit még megelőzött jó pár hasonló variálás még a bemutató előtt – nem sok jóval kecsegtetett az albumra nézve, mert amíg minden egyes eddigi lemezén valami koncepció, vezérfonal, vagy stílus egységes volt, addig hogy lehet ezt mondani valamire, amihez még hozzáadnak 33 százalékot a hivatalos premier után? Valami olyasmire, amiről az alkotója már megjelenés előtt elmondta, hogy a világtörténelem egyik legjobb albuma lesz? Nem is lehet: a The Life Of Pablo egy szedett-vedett lemez, olyasmi, ami félkész ötletekből, elhibázott döntésekből, pár vitathatatlanul nagyszerű dalból áll. De nézzük ezeket szépen, sorban:

01. Ultralight Beam

Itt van egy számban összefoglalva minden, amin Kanye stílusáról lehet tudni: éppen egy nagyon menő vendég (Chance The Rapper), gospelbetét, auto-tune hit, Swizz Beats és Rick Rubin produceri munkája (gondolom az utóbbinak köszönhetőek az istencsapásának tűnő dobok), és valami teljesen érthetetlen szimbólum a címben, amiről Kanye úgy beszél, mintha természetes lenne, hogy mit is jelent. Egyedül a soul-hangminta hiányzik.

02. Father Stretch My Hands Pt. 1.

Kid Cudi szólókarrierje befuccsolt, de ha így folytatja, Kanye West jobbkezekén lesz stabil állása. Itt az első hangminta is, de nem soul, hanem gospel. És itt az első kétrészes szám a lemezről.

03. Pt. 2.

És itt az első példája annak, hogy a második rész sokat nem tesz hozzá az előzőhöz, viszont itt kezdődik az az idegesítő trend is, hogy egy szám utolsó részén elkezdődik valami teljesen más. A Pt. 2. vége például olyan, mint egy Daft Punk-ballada, gyakorlatilag a semmiből.

04. Famous

A The Life Of Pablo egyik legproblémásabb részei a szövegek, itt például Kanye kifejti, hogy szerinte Taylor Swift és közötte még mindig lehetne szex, miatta lett híres ez a ribanc. És lehet takarózni azzal, hogy ez csak egy személyiség (vagy azzal, hogy ebben a számban Rihanna is énekel), de Kanye esetében annyira összenőtt már az, ahogyan a lemezen, ahogy a Twitteren, és ahogy interjúkban viselkedik, hogy nehéz megkülönböztetni. Még az is teljesen mindegy, hogy ezt Swift jóváhagyta, ahogy Kanye állítja, vagy sem. Látszik, hogy Kanye is már kezdi problémának érezni a saját személyiségét: a szám közepén egy hang bekiabál, hogy „Wake up, Mr. West!”, ezzel kezdődött el eddigi legnagyobb sikere, a Late Registration album. Olyan, mintha Kanye azóta még mindig szundizna a saját álomvilágában. Viszont álmában is képes (vagy ő, vagy a stábja) olyan agyonhasznált hangmintát is a legjobb pillanatban ellőni, mint a Bam Bam a végén.

05. Feedback

Sajnos a kiabálós Kanye a legfárasztóbb Kanye, a szótagokat indokolatlanul elnyújtó Kanye pedig elviselhetetlen.

06. Low Lights

Megint egy kétrészes szám, aminek most az első része felesleges. A DJDS producerpáros amúgy tök jó dolgokat csinál, de megint egy hosszú intróval van itt dolgunk.

07. Highlights

„21 Grammy, szupersztár család, mi vagyunk az új Jacksonok” –, okay. A produceri munka kicsit olyan, mintha a Graduation idejéből maradt volna meg.

08. Freestyle 4

Akármennyire is bírom Kanyét, rappernek béna tud lenni, a 808s & Heartbreak leggyengébb pillanata is a záró, elvileg Szingapúrban felvett freestyle-ja, és hát hogy is mondjam, ez sem sokkal jobb, de legalább harmadannyi ideig tart. Ez is egy track, aminek semmi értelme a lemezen.

09. I Love Kanye

És itt van rögtön még egy, ami nélkül meglettünk volna, de legalább vicces. Az eredetileg I Miss The Old Kanye című, zene nélküli, tulajdonképpen skitben Kanye kábé kommenteket olvas fel arról, hogy az emberek hogyan viszonyulnak hozzá. A rímeléssel nem törődött sokat: minden sornak azzal van vége, hogy „Kanye”.

10. Waves

Azért valami igazán fura dolog történhet egy olyan lemezen, amin a legjobb számban Chris Brown énekel. A Waves alapjában besegített Hudson Mohawke, az egész olyan, mintha a következő Halálos iramban végére írták volna, amikor Vin Diesel átugrat Új-Zélandról Ausztráliába, és lassított felvételben visszaemlékszik Paul Walkerre. Az különösen szép, hogy a végén az alap még megy egy ideig minden emberi beavatkozás nélkül.

11. FML

Megint egy váratlan hangminta, a manchesteri posztpunk Section 25-től. Egy kevésbé váratlan sztárvendég: a The Weeknd. Ennek a végén megint valami nagyon fura dolog történik, mintha Max Headroom betolná az arcát a zenébe.

12. Real Friends

Eredetileg a hetente jelentkező, ingyen letöltéseket adó G.O.O.D. Friday-sorozatban jelent meg ez a szám, kábé az első dolog volt, amit a The Life Of Pabloból lehetett hallani. Nem is olyan, mint a többi, Kanye szomorkodik azon, hogy hova tűntek a régi barátai.

13. Wolves

A TLOP másik bombája, az alapot a norvég Cashmere Cat szállította, és énekel benne az évek óta magáról szinte nulla hírt hallató Frank Ocean. Mármint nem úgy bomba, hogy ez fog szólni egész nyáron, hanem olyan, amit többször meg lehet hallgatni az idegesítőnek tűnő, de hipnotikus, áriázós alap miatt. Ocean a végén kicsit olyan, mint a fürdőszobájában vette volna fel az ő vokálját.

14. Silver Surfer Intermission

Megint egy dolog, amire semmi szükség nem volt: Max B rapper hangposta-üzenete Yeezynek. Kanye ezek szerint már annyira kívánja a pozitív visszacsatolást, hogy egy lesittelt arc dícséretének is örül.

15. 30 Hours

Megint egy szám, ami a G.O.O.D. Friday-sorozatból jött, ráadásul a hivatalos albummegjelenési dátum után adta ki, és gondolom a jó visszajelzések miatt rá is tette. A jó visszajelzéseket megértem, Kanye szokatlanul emberközeli ebben az egészben – az Arthur Russell-hangminta segít -, mondjuk a blowjob/no job-os rész elég meghökkentő. Ahogy az is, ahogy a végén bereked.

16. No More Parties In LA

Lassan Kendrick Lamar olyan lesz, mint Beetlejuice, valaki háromszor kimondja Los Angeles nevét, és ő felbukkan egy szófosásra. A No More Parties In LA első felét teljesen ő uralja.

17. Facts

Emlékeztek arra, amikor Kanye kitwittelte, hogy Bill Cosby ártatlan, azzal a hashtaggel, hogy #Facts? Na, az gondolom ennek a számnak a promója volt, mert ebben is megemlíti Cosbyt, de szerencsére nem kardoskodik mellette. De azzal büszkélkedik, hogy a családi Kimoji-nevű appjuk, amiben feleségére formázott emojikat lehetett küldeni, bedöntötte az App Store-t. Mindezt egy olyan számra, ami leginkább Waka Flockára hajt, de legalább vannak benne effektek a Street Fighter 2-ből.

18. Fade

Már megint az alap segít, Larry Heard house-projektjének, a Fingers Inc-nek az egyik legjobb számára Kanye és társai arról panaszkodnak, hogy érezzék, halványodik a szerelem. Kedvencem az egészben, ahogy vége van: szinte az ütem kellős közepén.

Ha az album csak abból állna, hogy egyes számai mennyire jók, aztán azokat átlagolnám a végén, akkor lehet, hogy a The Life Of Pablo nem jönne ki jól. Viszont az elejétől a végéig végigtolni – pár kellemetlen huppanót esetleg kihagyva – egyáltalán nem rossz élmény. Nagyon kevés olyan pillanat van rajta, amire fel lehetne kapni a fejünket (lásd Gyöngyhajú lány megint), de abból is kevés van, amit legszívesebben elnyomna az ember. De az fix, hogy hiányzik belőle az a megalomán, mindent elsöprő őrület, ami az előző két albumát annyira szórakoztatóvá tették. 

Többször végighallgattam, de még mindig nem tudom, hogy ki az a Pablo.

A The Life Of Pablo elérhető a Tidalen.