Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Egy színdarabban, operában vagy filmben teljesen átlagos esemény, hogy a feldühödött olasz férj rajtakapja az asszonyt, aztán megöl valakit: a szeretőt, a feleséget vagy saját magát. Esetleg a háromból többet is.
Aki azt hiszi, hogy ez csak valami gagyi közhely a forróvérű mediterrán bosszúvágyról, annak figyelmébe ajánlom Bartolomeo Tromboncino esetét, aki ráadásul nem az egyetlen olasz zeneszerző, aki kinyírt valakit féltékenységből. Persze nem ezért szerepel itt a Múltcore-ban, hanem mert nagyszerű frottolákat írt!
Az 1400-as évek végére az északi (jobb híján franko-flamandnak mondott) szerzők uralták a zenei életet, ők rajzottak szét egész Európában, úgyhogy a stílusuk meghonosodott Londontól Budáig. Ekkor alakult ki a gregorián óta először egységes zene az egész kontinensen, ami persze ma már teljesen megszokott dolog.
Nem volt ez alól kivétel Itália sem, ahol mindig is nagyra tartották a zenét (a világ legjobb kórusa például a pápáé volt), szinte minden fontos északi zeneszerző megfordult itt hosszabb vagy rövidebb szolgálatra. Volt aki itt is maradt örökre, mint szegény Obrecht, aki pont akkor volt Ferrarában, amikor kitört a pestisjárvány.
Ám nem csak importot fogyasztottak az itt élők, voltak saját muzsikusaik, saját zenei stílusokkal. Ezek közül a legszórakoztatóbb mai füllel az észak-olasz frottola.
Ha a flamand zenét (miséket, motettákat chansonokat) gondos mérnöki munkával kialakított katedrálisoknak tekintjük, akkor a frottolák vidám virágos kertek, és azok közül sem épp a túlszabályozottak.
Egyszerű dalok ezek, amelyeket gyakorlatilag csak vázlatszinten jegyeztek fel, a többit az előadóra bízták, színesítse, cifrázza kedvére. Erre amúgy is szükség volt, mert gyakran sok versszakos szöveget nem lehetett végig ugyanúgy ismételgetni.
A komoly zenetörténeti munkák gyakran leigénytelenezik, pedig némelyikük pompásan szórakoztató darab. Felépítésük sokban emlékeztet a mai popzenére.
A fenti mű Bartolomeo Tromboncino egyik legnépszerűbb slágere, amit a YouTubon is egy csomó feldolgozásban megtalálni. A 1470-ben született szerzőnek már a neve is heves természetűnek tűnik, pedig csak annyit tesz, hogy Harsonás Bertalan (vö. Trombitás Frédi), ami egyébként igaz is volt, valóban harsonázott. Először mint zenész lett népszerű Mantovában, s több észak-olasz városban.
Nevét legtöbbször azért emlegetik, mert 29 évesen megölte a feleségét, Antoniát, amikor rajtakapta őt a szeretőjével. Hogy a szeretővel mi lett, arról megoszlanak a vélemények, annyi bizonyos, hogy valahogy megúszta a gyilkosságot, sőt fényes karriert futott be utána.
Patrónusa, Isabella d'Este hercegnő ugyanis kegyelmet kért neki a férjétől, Mantova hercegétől. Francesco Gonzaga pedig megkegyelmezett.
Tromboncino nem lehetett egyszerű eset, a herceg két évvel később már arra panaszkodik a veronai püspöknek, hogy a zenész egyszerűen faképnél hagyta, pedig a legjobban fizetett embere volt. Akkor ő már Ferrarában muzsikált, a korának legerkölcstelenebb nőjének tartott Lucrezia Borgia szolgálatában.
Itt egy másik dala, amit csak azért ágyazok be nektek, mert a videóban valaki George Cukor 1936-os Rómeó és Júliájából tett be pár jelentet alá, amiért nem győzök hálálkodni. Elképesztőek ezek a korai hollywoodi jelmezek mai szemmel, főleg ezek a sportfelszerelésnek tűnő pajzsok:
Persze a frottolaszerzők nem mindig voltak gyilkosok, de a történelem már csak ilyen: mindig csak a háborúkat tanuljuk, az unalmas békés évtizedek felett csak átsiklanak a tankönyvek. Isabella d'Este hercegnőnek sem csak Tromboncino volt az egyetlen tehetséges zeneszerzője. Amúgy is szinte minden heves vérmérsékletű költőnek és zeneszerzőnek van egy higgadtabb párja, ahogy mondjuk Busnoisnak Ockegheim.
Ez a higgadt szerzőtárs a lantos-énekes Marchetto Cara volt, aki szintén a mantovai udvarban szolgált. Csak épp harminc éven keresztül hűségesen, s mikor meghalt, két városi házat és két vidéki birtokot hagyott – a feleségére.
Hiába a nagy nevű szerzők, úgy tűnik, legtöbbjük nem hagyott hátra olyan életművet, hogy érdemes legyen teljes albumokat szentelni nekik. Bár Bartolomeo Trombolcino műveiből például jelentek meg önálló lemezek, nem véletlen, hogy azért inkább a többszerzős frottolaválogatások hódítanak. Az a helyzet, hogy nem kell túl sok művet meghallgatni egy frottolistától ahhoz, hogy egy idő után ismerős dallamokba botoljunk.
A válogatások közül a legtöbb a hangszerelésben tér el, azt ugyanis nem nagyon határozták meg a kottás kiadványokban. Elvileg a capella is elő lehetne adni valamennyit, de az El Grillóval szemben a legtöbbjüknél azért ez nem működik.
A legnagyobb kedvencem azok közül, amiket meghallgattam, egyértelműen az Accordone Frottole című lemeze lett (a frottole a frottola többes száma). Elsőre magam is meglepődtem, hogy ebbe szerettem bele, hiszen többnyire a csimbumosabb reneszánsz dalokat szeretem, síppal, dobbal, táncosan. Ráadásul a népzenésebb megközelítés áll közelebb hozzám, nem a klasszikus.
Ez pedig nagyon finom muzsika, Marco Beasley gyönyörű énekével, nagyon klasszul és mértékletesen hangszerelve, lantokkal, itt-ott orgonával és főként csodaszép cinkkel (ez egy korabeli hangszer, mely átmenetet képez a réz- és fafúvósok között).
Közben meg olyan, hogy néhol simán elmenne mai poplemeznek is. Itt lehet meghallgatni az egészet a Spotify-on.
A frottola tipikusan észak-olasz műfaj, de az egyik legismertebb darabot mégis egy franko-flamand szerző, Josquin des Prez írta. A zene fejedelme valószínűleg a kisujjából rázta ki két mise írása közt ezt a kis remekművet. A címe El Grillo, vagyis a tücsök, és ha nem is annyira direkt hangutánzó, mint a kakukkos darabok, azért felismerni benne a ciripelést. Igazán szépen szóló verziót nem találtam a YouTube-on, úgy hogy beágyaztam ide a legvidámabbat, ami szerintem tökéletesen visszaadja ennek a stílusnak a hangulatát.
És hogy hogy maradt fenn ez a rengeteg dal az utókorra? Nyomtatásban!
Nem sokkal a könyvnyomtatás feltalálása után ugyanis elkezdődött a kották nyomtatása is. Az első ilyen kiadvány Rómában készült, ám a leghíresebb zeneműkiadó Ottaviano Petrucci lett, aki először nyomtatott többszólamú kottákat. A zeneműkiadó nagyjából azt jelentette, hogy volt egy nyomdagépe, ami hatalmas kincs lehetett akkoriban, s e mellé persze megszerezte a kiadás jogát is. Mármint nem a szerzőktől, hanem az uralkodótól.
A velencei dózse 1498-ban húsz évre neki adta a zenenyomtatás jogát, addig más nem csinálhatott ilyet Velencében. Később, mikor a harcok miatt költöztette a cégét Fossombronébe, az ott uralkodó pápától szeretett volna hasonló jogokat kikönyörögni, amit részben meg is kapott, de a billentyűs darabokat egyik versenytársa kapta.
A kiadók persze épp úgy működtek, mint ma. Ha egy stílus jól ment, akkor abból kiadtak egy csomót, minőségtől függetlenül. Frottolakötetből például 11-et tolt ki Petruccini. És persze már akkoriban is ment a vásárlók átverése.
Meglovagolva a reneszánsz korban hódító antik divatot, úgy jelentettek meg Horatius verseket, hogy azokhoz az "eredeti zenéket" mellékelték, amit alighanem valami külsős szerző ütött össze a kiadónak fillérekért.
Na de mi ne ilyeneket hallgassunk, hanem jobbnál jobb, eredeti zenéket. Tartsatok velünk a jövő héten is,kövessétek a Múltcore-t a Facebookon!
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon