Egy gyilkos volt az olasz slágerek atyja

Egy színdarabban, operában vagy filmben teljesen átlagos esemény, hogy a feldühödött olasz férj rajtakapja az asszonyt, aztán megöl valakit: a szeretőt, a feleséget vagy saját magát. Esetleg a háromból többet is.

Aki azt hiszi, hogy ez csak valami gagyi közhely a forróvérű mediterrán bosszúvágyról, annak figyelmébe ajánlom Bartolomeo Tromboncino esetét, aki ráadásul nem az egyetlen olasz zeneszerző, aki kinyírt valakit féltékenységből. Persze nem ezért szerepel itt a Múltcore-ban, hanem mert nagyszerű frottolákat írt!

Az 1400-as évek végére az északi (jobb híján franko-flamandnak mondott) szerzők uralták a zenei életet, ők rajzottak szét egész Európában, úgyhogy a stílusuk meghonosodott Londontól Budáig. Ekkor alakult ki a gregorián óta először egységes zene az egész kontinensen, ami persze ma már teljesen megszokott dolog. 

Nem volt ez alól kivétel Itália sem, ahol mindig is nagyra tartották a zenét (a világ legjobb kórusa például a pápáé volt), szinte minden fontos északi zeneszerző megfordult itt hosszabb vagy rövidebb szolgálatra. Volt aki itt is maradt örökre, mint szegény Obrecht, aki pont akkor volt Ferrarában, amikor kitört a pestisjárvány.

Ám nem csak importot fogyasztottak az itt élők, voltak saját muzsikusaik, saját zenei stílusokkal. Ezek közül a legszórakoztatóbb mai füllel az észak-olasz frottola.

Ha a flamand zenét (miséket, motettákat chansonokat) gondos mérnöki munkával kialakított katedrálisoknak tekintjük, akkor a frottolák vidám virágos kertek, és azok közül sem épp a túlszabályozottak.

Egyszerű dalok ezek, amelyeket gyakorlatilag csak vázlatszinten jegyeztek fel, a többit az előadóra bízták, színesítse, cifrázza kedvére. Erre amúgy is szükség volt, mert gyakran sok versszakos szöveget nem lehetett végig ugyanúgy ismételgetni.

A komoly zenetörténeti munkák gyakran leigénytelenezik, pedig némelyikük pompásan szórakoztató darab.  Felépítésük sokban emlékeztet a mai popzenére.

A fenti mű Bartolomeo Tromboncino egyik legnépszerűbb slágere, amit a YouTubon is egy csomó feldolgozásban megtalálni. A 1470-ben született szerzőnek már a neve is heves természetűnek tűnik, pedig csak annyit tesz, hogy Harsonás Bertalan (vö. Trombitás Frédi), ami egyébként igaz is volt, valóban harsonázott. Először mint zenész lett népszerű Mantovában, s több észak-olasz városban.

Nevét legtöbbször azért emlegetik, mert 29 évesen megölte a feleségét, Antoniát, amikor rajtakapta őt a szeretőjével. Hogy a szeretővel mi lett, arról megoszlanak a vélemények, annyi bizonyos, hogy valahogy megúszta a gyilkosságot, sőt fényes karriert futott be utána. 

Patrónusa, Isabella d'Este hercegnő ugyanis kegyelmet kért neki a férjétől, Mantova hercegétől. Francesco Gonzaga pedig megkegyelmezett.

Tromboncino nem lehetett egyszerű eset, a herceg két évvel később már arra panaszkodik a veronai püspöknek, hogy a zenész egyszerűen faképnél hagyta, pedig a legjobban fizetett embere volt.  Akkor ő már Ferrarában muzsikált, a korának legerkölcstelenebb nőjének tartott Lucrezia Borgia szolgálatában. 

Itt egy másik dala, amit csak azért ágyazok be nektek, mert a videóban valaki George Cukor 1936-os Rómeó és Júliájából tett be pár jelentet alá, amiért nem győzök hálálkodni. Elképesztőek ezek a korai hollywoodi jelmezek mai szemmel, főleg ezek a sportfelszerelésnek tűnő pajzsok:

Persze a frottolaszerzők nem mindig voltak gyilkosok, de a történelem már csak ilyen: mindig csak a háborúkat tanuljuk, az unalmas békés évtizedek felett csak átsiklanak a tankönyvek. Isabella d'Este hercegnőnek sem csak Tromboncino volt az egyetlen tehetséges zeneszerzője. Amúgy is szinte minden heves vérmérsékletű költőnek és zeneszerzőnek van egy higgadtabb párja, ahogy mondjuk Busnoisnak Ockegheim.

Ez a higgadt szerzőtárs a lantos-énekes Marchetto Cara volt, aki szintén a mantovai udvarban szolgált. Csak épp harminc éven keresztül hűségesen, s mikor meghalt, két városi házat és két vidéki birtokot hagyott – a feleségére.

A frottola tipikusan észak-olasz műfaj, de az egyik legismertebb darabot mégis egy  franko-flamand szerző, Josquin des Prez írta. A zene fejedelme valószínűleg a kisujjából rázta ki két mise írása közt ezt a kis remekművet. A címe El Grillo, vagyis a tücsök, és ha nem is annyira direkt hangutánzó, mint a kakukkos darabok, azért felismerni benne a ciripelést. Igazán szépen szóló verziót nem találtam a YouTube-on, úgy hogy beágyaztam ide a legvidámabbat, ami szerintem tökéletesen visszaadja ennek a stílusnak a hangulatát.

És hogy hogy maradt fenn ez a rengeteg dal az utókorra? Nyomtatásban!

Nem sokkal a könyvnyomtatás feltalálása után ugyanis elkezdődött a kották nyomtatása is. Az első ilyen kiadvány Rómában készült, ám a leghíresebb zeneműkiadó Ottaviano Petrucci lett, aki először nyomtatott többszólamú kottákat. A zeneműkiadó nagyjából azt jelentette, hogy volt egy nyomdagépe, ami hatalmas kincs lehetett akkoriban, s e mellé persze megszerezte a kiadás jogát is. Mármint nem a szerzőktől, hanem az uralkodótól.

A velencei dózse 1498-ban húsz évre neki adta a zenenyomtatás jogát, addig más nem csinálhatott ilyet Velencében. Később, mikor a harcok miatt költöztette a cégét Fossombronébe, az ott uralkodó pápától szeretett volna hasonló jogokat kikönyörögni, amit részben meg is kapott, de a billentyűs darabokat egyik versenytársa kapta.

A kiadók persze épp úgy működtek, mint ma. Ha egy stílus jól ment, akkor abból kiadtak egy csomót, minőségtől függetlenül. Frottolakötetből például 11-et tolt ki Petruccini. És persze már akkoriban is ment a vásárlók átverése.

Meglovagolva a reneszánsz korban hódító antik divatot, úgy jelentettek meg Horatius verseket, hogy azokhoz az "eredeti zenéket" mellékelték, amit alighanem valami külsős szerző ütött össze a kiadónak fillérekért.

Na de mi ne ilyeneket hallgassunk, hanem jobbnál jobb, eredeti zenéket. Tartsatok velünk a jövő héten is,kövessétek a Múltcore-t a Facebookon!