Magyar éterbe magyar zenét!

Ezen a héten nem igazán rázta meg magát a nemzetközi zeneipar, külföldi előadók közül mindössze PJ Harvey és a Yeasayer új albumát éreztük fontosnak. Ellenben bepótoltunk egy csomó magyar zenei lemaradást, mert egész sok figyelemreméltó együttes hozott ki új albumot. A hét lemezében lesz szó az okkult hiphopot nyomó Sör és Fűről, Péterfy Bori új nagylemezéről, a Blahalouisiana első stúdióalbumáról, a nagy hallgatásból visszatérő Hó Mártonról és az Esti Kornélról is.

PJ Harvey: The Hope Six Demolition Project (6/10)

PJ-Harvey-The-Hope-Six-Demolition-Project

Alig öt év telt el azóta, hogy PJ Harvey másodszorra is elnyerte a Mercury-díjat a Let England Shake című lemezével, amivel a Guinness rekordot is állított fel, most új albummal jelentkezett, ráadásul egy elég amerikai témájúval. Tavaly lelkendezve írtunk a Mutassatok egy hőst! című HBO-sorozatról, milyen szuperul dolgozott fel egy nagyon összetett társadalmi problémát. Nem véletlenül jutott eszembe ez a sorozat az új PJ Harvey lemezről, ugyanis egy hasonló lakhatási problémát dolgoznak fel az album dalai és a hozzá készült videóklipek, a címadó Hope Six projektet.

A dalok 2011 és 2014 között készültek, amikor PJ Harvey együtt utazgatott Seamus Murphy fotóssal többek között Washingtonba, ahol ez a Hope VI építkezés zajlott. Az albumhoz egyébként egy verseskötet is megjelent The Hollow of the Hand címmel, benne Seamus Murphy fotóival, és még egy dokumentumfilm is készülőben, szóval mondhatjuk, hogy az igencsak politikus dalok igencsak túlmutatnak magukon annyiban is, hogy önállóan nem is értelmezhetőek, csak egy nagy társadalmi problémát feldolgozó összművészeti projekt egy részeként. Aminek már az is része volt, hogy maga a lemezfelvétel is egyfajta performanszként zajlott, teljesen nyilvánosan, 45 percen keresztül bárki szemlélhette, ahogyan PJ Harvey zenekara rögzíti a dalokat egy londoni pincében. A dalszövegek tehát elég konkrétak és politikától fűtöttek (Washington mellett Koszovó és Afganisztán is előkerül), de nem mindig sikerült őket énekelhetővé tenni, néha inkább spoken word poetry jelleget öltenek a dalok még akkor is, ha a hangszerelés elég összetett lett: a fúvós szekciót sokszor, és meglepő módon használja a lemez, a férfi kórus dörmögése is jól ellenpontozza a szirénszerű női énekhangot. Hiába vannak kiugróan erős pillanatok a lemezen, nekem mégsem állt össze az album egy egésszé, azt éreztem, hogy csak egy részletét látom valaminek, ráadásul nem is biztos, hogy érdekel, hogy minek a részletét. Mármint jó szám a Hallgatnám dobozban linkelt Community of Hope, de valahogy mégiscsak zavar, hogy a tarnazsadányi iskola vécéjéről énekelnek benne (and the school that looks like shit-hole // does that look like a nice place?), és nem biztos, hogy meg akarom érteni, hogy miért. (libor)

Péterfy Bori & Love Band: Szédülés (6,5/10)

front

Péterfy Bori zenéjéről mindig azt gondoltam, hogy tök jól el lehet vele foglalni a gyerekeket a kocsiban hétvégente, de egyedül azért elvagyok mással. Kis adagban, a rádióban még simán belefér, de sokszor egymás után nekem túl teátrális az egész. A mostani Szédülés mesélős (Szép halott, A légiós, Üvegcipő), szerelmes (Az én szerelmem, Dühös Max és a Néma Lány) világa nem igazán tudott lekötni, pedig van egy-két tényleg klassz dal a lemezen. A Dühös Max és a Néma Lány egészen érdekes narratívát ad a dalnak Henri közreműködésével a Fran Palermóból, de a Domino is egész jó lehetne, ha a férfikórus nem rondítana bele a tökös kezdésbe, illetve az izgalmas ritmikájú Kincstelen Andrea is baromi jó, ameddig nem jelenik meg a végén a full értelmetlen fúvós rész. A legjobb szám egyébként a Tombol a világ, ami mondjuk pont egy teátrális nagyballada, de annyira hibátlanul lett összerakva, hogy egy idő után már csak ehhez a számhoz tértem vissza hallgatás után. A Péterfy Bori & Love Band továbbra is csak kis adagban tud lekötni, de akkor képes meg is lepni pár alkalommal. (sajó)

Yeasayer: Amen & Goodbye (8,5/10)

Senki ne ijedjen meg az album címétől, a brooklyni Yeasayer egyelőre nem fog feloszlani, nagyon büszkék ugyanis az új lemezükre, és alig várják, hogy minél több ember előtt játszhassák el a rajta sorakozó számokat élőben is. "Valami olyasmire törekedtünk, ami úgy szól, mintha a jövőből jött volna" – mondták például az anyag kapcsán egy interjúban. És nem a levegőbe beszéltek, az Amen & Goodbye tényleg nagyon más, mint ami mostanság a popzenében történik. Sokan nem is tudnak ezzel mit kezdeni, a saját környezetemben is több olyan véleményt hallottam, hogy jellegtelen a lemez, elmegy az ember mellett, nincsenek rajta jó számok, és hasonlók, pedig valójában sokkal több jó dal van rajta, mint a kritikusok által felkapott 2007-es debütlemezen, az All Hour Cymbalson, amit így visszatekintve csak néhány sláger vitt el a hátán, illetve a későbbi albumaikhoz képest jóval organikusabb hangzás. A mostani Amen & Goodbye ehhez képest sokkal egységesebb, miközben jóval komplexebb is, tényleg igazi remekmű. Aki nem érti meg a nagyszerűségét, annak valószínűleg még nem nyíltak meg azok a bizonyos kapuk a fejében, amiért persze nem hibáztathatja senki, elvégre nem mindenki számára jelenthetnek egész életet meghatározó élményt a pszichedelikus szerek. (kovács d.)

Sör és Fű: Zarathustra (7/10)

Meglehetősen furcsa volt látni, hogy a Sör és Fű két évvel ezelőtti lemeze mennyire felkeltette azoknak is a figyelmét, akik nem igazán követik a magyar rapzenét. Az Enter the Séf annak ellenére volt figyelemfelkeltő, hogy zeneileg nem hozott radikális megoldásokat, mégis volt valami misztikus a kötött maszkos rapperek szövegvilágában. A folytatáson ugyanez az irányvonal ment tovább, még több okkulttal, keleti vallással, költészettel és pszeudotudománnyal a sorok között, de zeneileg nem igazán szakadt el a klasszikus nagyvárosi alapoktól. Pont ezért nagyon kétpólósú a Zarathustra: az izgalmas, komplex, ügyesen kombinált, kliséket kerülő dalszövegek miatt nem árt több tucat alkalommal végigmenni rajta, viszont a zenei alapok ehhez képest fájóan felejthetők. Jó lett volna kicsit jobban elszakadni a klasszikus sample-özéstől, a hangszeres betétektől, mint a szaxofonszóló az Éra végén vagy vonós téma a Satoriban. Igazából az a legnagyobb baj, hogy ilyen részletesen kidolgozott szövegvilághoz érdekes lett volna valami szokatlanabb ritmikájú és hangulatú zenei alap, mert helyette túl sokszor ugrik be az Akkezdet Phiai meg úgy az egész pesti értelmiségi hiphop minden rossz és jó tulajdonsága. A Zarathustra a kissé régimódi beatek ellenére is egy nagyon erős anyag, ami bebizonyítja, hogy szánalmas kecskerímek, internetes motivációs üzenetek és bántó közhelyek helyett igen is lehet Magyarországon is frisset hozni a hiphopba, ha a szövegről van szó. Már tényleg csak az old school boom baptől kell elszakadni és kezdődhet az igazi reneszánsz. (sajó)

Blahalouisiana: Blahalouisiana (7/10)

13001206 457993634325522 7374355597218246362 n

Először is szögezzünk le egy nagyon fontos dolgot: kevés menőbb zenekarnevet találtak ki itthon, mint a Blahalouisiana. Azonban egy jó név még így is kevés lenne ahhoz, hogy ne emlegessék rendszeresen a feltörekvő magyar könnyűzenei generáció egyik figyelemreméltó együtteseként őket. Az első nagylemez azonban vízválasztó és azt hivatott eldönteni, hogy vajon az egykori indie rock vonalból érkező zenészek 2016-ban miként tudnak nyomot hagyni. Vajon a Blahalouisiana csak egy petőfis zenekar, akiknek sikerült írni egy-egy közepesen ismert slágert vagy jóval több van bennük. Sajnos ez a mostani bemutatkozás őszintén egyik kérdésre sem tud konkrét választ adni.

Teljesen nyilvánvaló, hogy Schoblocher Barbarával az egyik legjobb fiatal magyar énekesnő a zenekar frontembere, így vokál szinten igazán nem lehet komoly probléma. Ráadásul a Blahalouisiana tagjai sem kezdő zenészek, szóval minden adott egy olyan ritka helyzethez, hogy ügyes zenészek mit kezdenek egy karakteres énekesnővel. Ilyenkor már minden azon múlik, hogy az alap képességeket hogyan lehet klassz dalokra váltani, és valahol itt kezd el akadozni a Blahalouisiana olajos gépezete. Egyrészről dicséretre méltó, hogy különösebb hangulatbeli eltérés nélkül szerepelnek vegyesen magyar és angol dalok a lemezen, Schoblocher ugyanolyan jól énekel mindkét nyelven és hangszerelésben sem érezhető semmi különbség. 

Mégis furcsa, mert mintha mind a 12 lemezen szereplő dal ugyanarra vázra épült volna. Egy kellemesen közepes tempóra, dögös gitár groove-okra és nagy hangú refrénekre. A Blahalouisiana le sem tagadhatná az indie-ből vagy bluesrockból a pop felé hajló zenekarok hatását, mint a Foals, az 1975, a Black Keys vagy a Kings of Leon, és pont ezért képesek ugyanazt a dalszerkezetet minden alkalommal kicsit feldobni, átalakítani, díszíteni. Azonban ezzel nem fedik el azt a tényt, hogy egy idő után nehéz függetleníteni egymástól a dalokat és egybefolyik az egész.

Viszont azt nem lehet elvitatni, hogy a magyar poprock környékén egy olyan zenekar sincs, aki a háttérben ennyire ügyesen ötvözné a kortárs gitárzenekarok hangzását úgy, hogy az megfelelően alkalmazkodjon az énektudás alapján bőven nem a szakadt rockbandák szintjét hozó frontemberhez. Egyenként kifejezetten impozáns a Blahalouisiana, mert iszonyat jó érzékkel tudnak klasszikus popdalokat írni régi zenekaros felállással, viszont 12 dal hasonló dal után elfárad ez a formula és az ember hajlamos elintézni a végeredményt egy megúszós középszerrel. Pedig a Blahalouisiana jóval komplexebb ennél és azon kevés rockzenekarok közé tartoznak, akiknek nem kell a gagyi felé mozdulni egy ütősebb refrén miatt. Egyszerűen csak album szinten még kicsit homogén a zene, de ha dalonként nézzük, akkor a Blahalouisiana első nagylemeze egy nagyon fajsúlyos bemutatkozás. (sajó)

Esti Kornél: Éjszaka van (5/10)

12963389 10154199461047994 7195184131195920194 n

Sok minden történt azóta, hogy Magyarországra is betört az angolszász indie rock. Kinevelt egy csomó zenekart, akik ugyan kapcsolódtak a könnyűzenei fősodorhoz, de a budapesti klubéleten túl nem igazán tudtak itthon máshol nyomot hagyni. Az indie rock ma már nem is olyan szignifikáns, mint 10 éve és a hazai színtér meghatározó együttesei már nem is léteznek vagy pár tucat ember előtt vegetálnak. Ezért is annyira érdekes, hogy egy ebből a közegből érkező, 10 éves (!) zenekar mi olyat tud hozni, ami ne hasson idejétmúltnak.

Az Esti Kornélnak megvan az az előnye, hogy a magyar szövegek miatt jóval könnyebben lehet vele azonosulni, de ez tényleg inkább a nyelvnek köszönhető, és sajnos nem a dalszövegeknek. A magyar alter hagyományokhoz túl konkrét, de igazán lakossági ízléshez mégis tömény. Nincs egy igazán megjegyezhető momentum, egy kapósabb refrén vagy legalább egy kiugróan kreatív mondat, csak mélyen szántó, vagy legalábbis annak szánt gondolatok, amik nagyobb odafigyeléssel hamar elveszítik a hallgató érdeklődését. Ez a kettősség a zenén is érzékelhető, mert egyszer nagyon oda akar csapni a gitár, máskor meg láthatatlanul illeszkedik be a közepes szövegvilághoz aláfestésként. A tökéletes példa a Szerelem c. szám, ami egy egész menő QOTSA-utánérzéses rockdal egészen addig, ameddig az ének nem töri meg teljesen a hangulatot.

Egyszerűen tehetek bármit, de nem lehet igazán sem pozitív, sem negatív irányban elhúzni a lemez megítélését. Egyáltalán nem rosszak a dalok és viszonylag egységes a hangzás, de közben végig ott van az ember fejében, hogy igazából csak egy nagyon profi gimis zenekart hallgat, akik az érettségi bankettre írt számaikat fejlesztgetik évek óta. (sajó)

Hó Márton és a Jégkorszak: Itt vagyunk (6 / 10)

12963773 1163159687049917 8508416824599732207 n

Hó Márton nagy kérdése az volt, hogy vissza tud-e térni arra a színtérre, amit 2015-ben Szabó Benedek énekes-dalszerzőként gyakorlatilag letarolt. Mi is teljesen odavoltunk A legszebb éveink lemezért, és Hó Márton korábbi megjelenései, főleg a Dalok a fürdőszobából azért hasonló nyomvonalon indultak el. A két előadó gyakran lépett fel közösen, biztos vagyok benne, hogy vannak átfedések a rajongóik között is. Szóval amikor már a nagy hallgatásba burkolózás miatt kezdtünk volna lemondani Hó Mártonról, akkor hirtelen a semmiből visszatért az 1981-gyel, amit rögtön be is választottunk az év legjobb 30 dala közé, és az olvasóink tetszését is elnyerte, amikor a vasárnapi zárvatartásról szóló videónk alá illesztettük, rengeteg levelet kaptunk, hogy úristen, mi ez a dal, ami nem csoda, a “nem-e lehetne visszacsinálni?” kérdés tökéletesen illett a helyzetre.

Most viszont itt az egész album, címe Itt vagyunk, alig 23 perces, “két cigi alatt meg lehet hallgatni”, ahogy Klág összefoglalta. Ennek fényében az Itt vagyunkot én inkább tartom egy életjelnek, hogy a Hó Márton és a Jégkorszak köszöni szépen jól van, léteznek még, írnak dalokat, és mostantól gondolom koncertezni is fognak. Életjel és fordulópont is, ugyanis a korábbi, akusztikus, egyszálgitáros lemezekhez képest egészen újszerű az Itt vagyunk hangszerelése, ezt a dzsungeles, törtütemes fordulatot nem láttam jönni, de annál jobban örülök neki, lendületet adott a zenének. De attól még tény, hogy az album csúcspontja továbbra is az 1981, valahogy a többi dalnak nem sikerült felnőnie hozzá, a korábban már kiadott Péntek 21.35 (a kanapéntek-himnusz!) puritánabb hangszerelése nekem jobban bejött, mint az albumverzió kórusos verziója. Összesen hat új szám van az albumon, nekem ezek közül a Három év, a Tegnap óta évek teltek el, és a Beat jön be igazán, ami a korábbi albumokhoz képest azért elég rossz arány. (libor)

Ne maradjon le semmiről!



  • Vennék
  • Hírek