Rengeteg energiát szabadít fel bennem a harag

A még befutás előtt álló Nirvana egyetlen budapesti koncertjét leszámítva kevés magyarországi zenés eseményre hivatkoznak annyiszor, mint Antony Hegarty bő tíz évvel ezelőtti budapesti szólókoncertjére. A nagydarab férfi testben törékeny női lelket hordó Hegarty a 2005-ös Ultrahang fesztiválon lépett fel a teltházas Trafóban, majd néhány hónappal később az I Am A Bird Now című második albumával már Mercury-díjat nyert. Nem ez volt azonban az énekes-zongorista első itthoni fellépése: két évvel korábban, 2003 nyarán Lou Reed mellett vokálozott a Margit-szigeten.

A trafós koncertet a dalversenyünket megjárt Gustave Tigerben zenélő Szabó Csaba is látta: “Nagyon sok külföldi volt, utána a büfében mindenki elhűlten arról beszélgetett, hogy ilyet még nem hallott. Érdekes azonban, hogy a Mercury Music Prize, meg a többi elismerés dacára igazából mégsem lett belőle nagy sztár, pedig ez akkor benne volt a levegőben” – mesélte a Recordernek. Reed mellett Hegarty olyanokkal is dolgozott, mint Björk, a CocoRosie, Rufus Wainwright, Yoko Ono vagy épp Mick Jagger magyar származású ex-barátnője, Marianne Faithfull, aki utoljára két évvel ezelőtt énekelt a Müpában.

Sőt, Hegarty a Hercules and Love Affair hedonista debütlemezén öt dalban is énekelt, a Blindot például a Pitchfork egyenesen az év legjobb számának választotta, és úgy bejött neki a tánczenés kikacsintás, hogy nem szeretett volna letérni az ösvényről, ezért első szólólemezét olyan hangzatos nevek segítségével készítette el, mint Oneohtrix Point Never és Hudson Mohawke. A Hopelessness hat évvel az utolsó kiadott lemeze, a Swanlights után jelent meg, és több szempontból is új fejezetet nyitott a zenész életművében: azon túl, hogy ez az első anyaga, ami a Johnsons nevű kísérőzenekara nélkül jelenik meg, Hegarty nevet váltott, és ezentúl a valamivel nőiesebb Anohni művésznév alatt adja ki ki a dalait.

Az is újdonság, hogy Hegarty először engedte igazán szabadjára a haragját. Egy hónapja a Guardiannek mesélt arról, hogy korábban nem igazán kommunikálta az indulatait, aztán nemrégiben ráeszmélt, hogy a harag mennyi kreatív energiát szabadít fel benne. Anohninak egész konkrétan az cseszte fel az agyát, hogy amerikai adófizetőként – saját akaratán kívül – drónos robbantásokat és egyéb háborús törekvéseket támogat. “Nem vagyok szakértője semminek, de olvasom az újságot, és éberen figyelem, hogy mi történik a világban, nagyjából mint bárki más” – mondta a Noisey-nak. És a Hopelessness szövegei tényleg kemény közéleti témákat érintenek: halálbüntetés, hadviselés, globális felmelegedés és a megfigyelve levés. Sőt, az Obama című dalban (nem nehéz kitalálni) az amerikai elnöknek int be egyet elég egyértelműen. A benne való csalódásáról alig pár hete elég hosszan beszélt a Pitchforknak, egész konkrétan azt állította, hogy szerinte Obama készítette elő a terepet a Trump-féléknek. Ugyanebben az interjúban vallott az Államokkal való bonyolult kapcsolatáról is – Hegarty ugyanis Angliában született, majd előbb Amszterdamba, később pedig San Franciscóba költöztek a családdal, ahonnan aztán Manhattanbe ment továbbtanulni. Azt mondta, oda kötik a barátai, az egész élete, és sok tekintetben nagyon hálás az országnak, közben meg azért kavarog a gyomra a tudattól, hogy az Európát sújtó menekülthelyzet jelentős részben az USA elhibázott külpolitikájának eredménye.

A Hopelessness tehát egy nagyon erős protestlemez, amit tényleg nem csak a szövegek visznek el a hátukon, zeneileg is ugyanolyan értékes és érdekes, Hegarty egész konkrétan a nyolcvanas évek fülledt, odadörgölődzős tánczenéit szerette volna megidézni – ami elég jól sikerült, de ennél azért jócskán többről és izgalmas megoldásokról van szó. Anohni persze könnyen beleeshetett volna abba a hibába, hogy bántóan demagóg módon foglaljon állást, de a Hopelessness szerencsére mentes a hangzatos szlogenektől, a művésznő (bármilyen hülyén is hangzik ez) tényleg művésznői (tehát egyszerre művészi és női) érzékenységgel nyúlt az őt foglalkoztató kérdésekhez. A legfelkavaróbb talán a lemezt nyitó Drone Bomb Me, ami egy afgán kislány szemszögéből íródott, és már klipet is kapott, amiben Naomi Campbell énekel és sírdogál.

Drone Bomb Me - by ANOHNI from nabil elderkin on Vimeo.

És bármilyen súlyos is az anyag szövegvilága, az album nem lesz tőle fárasztó vagy nehezen emészthető, mert a zene közben jól oldja a töménységét. Anohni, túllépve az Antony and the Johnsons zongorás art popján, ezúttal a könnyebben emészthető pop nyelvén akart aktuális, sokakat érintő témákra reagálni, bizonyára annak reményében, hogy a dalaival aztán gondolatok magvait hintse el a hallgatók fejében. Ez nemcsak számára volt kihívás (hiszen az volt, erről több interjúban is beszélt), hanem minden bizonnyal a befogadóknak is az lesz majd – és most tök mindegy, hogy előtte hallgattak-e mondjuk M.I.A.-t, vagy sem. A külpolitikai hírek iránt érdeklődő, vagy egyszerűen csak a világban történt eseményekre fogékony hallgatók valószínűleg nagyon fogják szeretni a Hopelessnesst. Főleg, hogy az többségében nem kész véleményeket erőltet ránk, csupán felhívja a figyelmet bizonyos jelenségekre.

Anohni idén egyébként a repülőtérről visszafordulva bojkottálta az Oscar-gálát, miután filmzenés jelölése ellenére nem kérték fel, hogy a helyszínen is előadja a Manta Ray című dalát. Ám a Hopelessness még ennél is bravúrosabb és elegánsabb válasz mindazokra a jelenségekre, amik bökik a csőrét. Minden bizonnyal előkelő helyeken fog szerepelni az évzáró listákon is. (kovács d.)

White Lung: Paradise (9/10)

A megjelenés előtt kijött kislemezek alapján az lehetett az érzése az embernek, hogy a kandai White Lung negyedik albuma vagy valami isteni csoda lesz, vagy a nagy kísérletezésnek köszönhető ordas bukta. A White Lung ma már ott tart, hogy a legutóbbi Deep Fantasy albumuk a Rolling Stone szerint benne van a 40 legmeghatározóbb punklemez szűk körében, Mish Barber-Way pedig az a fajta női frontember, aki képes hitelesen, okosan és nem kirekesztően foglalkozni a női egyenjogúSággal, feminizmussal. Mindezt úgy, hogy hangzásban a White Lungot valahol a hardcore punk, a kanadai noise rock és posztpunkos indie rock környékére érdemes helyezni.

A White Lung egyik erőssége, hogy még úgyis nyersen és őszintén hat, hogy rengeteg, a műfajtól szokatlan gitártémát (heavy metal!!) és torzítást kombinálnak a tradicionális hardcore punk tempóval. Az egész olyan, mintha egy átlagos indie banda talált volna egy forradalmi hevülettől fűtött énekesnőt, aki pár marék amfetamin és egy-két gitártorzító után megmutatta volna, hogyan is kell ma dühösnek lenni. Ez a Paradise-on sem változik, hiába próbáltak minket átverni a kicsit shoegaze-es, posztpunkos témákkal a Below vagy Hungry c. számokban. Ott van például a Vegas, ami simán készülhetett volna Josh Homme sivatagi sztónergyárában is, de mindössze ez a három szám olyan, ami kicsit erősebben elüt az eddig White Lung-életműtől. Inkább csak Mish Barber-Way lett jobb énekes és dalszerző, és jött rá arra, hogyan lehet ezt az elementáris haragot, csalódást és komoly közléskényszert úgy finomítani punkzenén keresztül, hogy ez ne veszítse el az identitását. Ahogy Hegyeshalmi Ricsi kollégám mondta, tényleg van némi német metálos, Guano Apeses érzés az énekesnő előadásmódjában, mintha tényleg folyamatosan a világ végét várná minden egyes mikrofonba üvöltött sorral.

A Paradise mindössze 10 dal, de az annyira tömény, annyira erős, hogy nem is kell belőle több. Én sem tudom 1-2 óránál többet hallgatni a White Lungot, mert egyszerűen nem az a típusú zene, ami mellett ki lehet kapcsolni. Figyelni kell rá, észrevenni az apró bravúrokat, az énekesnő üzenetét, ahogy a gitártémák egymásnak válaszolgatnak refrén közben, ahogy az első dal lendülete kitart az utolsó szám végéig. Ha van ma punkzenekar, akire tényleg érdemes figyelni, az tényleg a White Lung. (sajó)