Quimby-számokat feldolgozni meg minek?!

Hiába kérte fel a Quimby a magyar könnyűzene krémjét, hogy porolják le egy-egy számukat, a feldolgozáslemezt az sem tudta megmenteni, hogy a Tudósok, DJ Bootsie és az Ivan & the Parazol is szerepel rajta. Ariana Grandéról ezúttal sem tudtuk meg, hogy ki is valójában, de bemutatunk egy újabb megkésett indie-zenekart (Catfish and the Bottlemen), valamint egy lemezt, ami rögtön 50 ezer dolláros kárt okozott a kiadójának.

Kortársak Quimby Feldolgozásai: Tükröm, tükröm (0/10)

Az igazat megvallva személy szerint túl sok értelmét nem látom a feldolgozáslemezeknek, hacsak nem valami igazán extra koncepcióról van szó. Itt csak szimplán arról, hogy a zenekar felkért pár havert meg zenekart, hogy dolgozzanak fel tetszőleges számokat az életműből. A HVG-n elég részletesen beszélnek a dalokról a zenekar tagjai, és hát ők sem cáfoltak rá arról az érzésemre, hogy ez nagy részben nem csak egy nagy belsős poén, amit igazán zenészek, de leginkább a Quimbyt ismerő zenészek és rajongók értenek. Lehet, hogy Ian Siegal dala valójában egy vicc, de nekem háttértudás nélkül egészen borzalmasan hat. Ugyanez a Hiperkarma, a Tudósok vagy Sickratmen is, ami meg nem valami belsős esetleg műfaji poén, az egyszerűen csak ötlettelen, mint a Zaporozsec vagy Ripoff Raskolnikov rém unalmas szenvedése. Egyedüli kivételt talán az Ék, a Blahalouisiana és a Bábel jelenti, akik legalább úgy dolgozták fel a maguk számát, hogy azt egy laikus is élvezhesse. Nem nekem szól ez a feldolgozáslemez, hanem a rajongóknak, így sajnos egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele. (sajó)

Ariana Grande: Dangerous Woman (7/10)

Ki az az Ariana Grande? Lehet soha nem volt helyes hozzáállás azt elvárni a popcsillagoktól, hogy a zenéjükön keresztül megismerjük őket. A dalaikkal írják saját történetüket, amiknek közelebb kellene vinni a hallgatóságot, ahhoz, hogy kik ők. Vagy ki az a kitalált személyiség, akit megjelenítenek. Ariana Grande, hamarosan 23 éves lesz és mióta az eszét tudja nagyjából színpadon áll és előbb lett belőle színész, mint énekes. A Dangerous Woman a harmadik nagylemeze és azt gondolnánk, hogy szépen lassan végre kiderül, hogy ki is valójában Ariana Grande, aki 2014 óta jónéhány slágert tudhat magáénak. 

Ebből a szempontból sajnos kudarc az album, mert a dalok alapján az az érzése támadhat az embernek, hogy sok más huszonéveshez hasonlóan Grande is a kísérletezgetős szakaszában van, ahol különböző személyiségeket próbál fel, hogy kiderüljön melyik áll hozzá a legközelebb. (Hihetetlenül tud egyébként másokat utánozni, aki nem hiszi az nézze meg ezt a Saturday Night Live szkeccset, ami erre az egyetlen tulajdonságára épül és tökéletesen működik.) A dalok jelentős részében egy olyan nőről hallunk, akiben több van, mint azt ártatlan külseje alapján várnánk. Ezen jót szórakozik, de érezni lehet, hogy egy szerepet játszik, még akkor is ha esetleg ezek az érzések és vágyak részben tényleg belülről jönnek.

Az albumon Max Martin és Savan Kotecha producerekkel dolgozott együtt, ami Grande egyébként lenyűgöző hangjával párosítva garancia arra, hogyha a dalszövegek helyett az album teljes képére koncentrálunk, akkor látható, hogy az év jobban sikerült pop albumával van gondunk. A Deluxe kiadás 15 száma természetesen túlzás, a sima kiadás 11 dalára azonban túl sok panasz nem lehet. Profi rádióbarát nóták olyan közreműködőkkel, mint Nicki Minaj, Lil Wayne vagy Future. A csúcs egyértelműen a május elején kijött single az Into You. Ez alapján azt lehet gondolni, hogy Grande még nem ért el a pályája csúcsára, ahogy a fülbemászó slágerek mögött megjelenik egy jobban beazonosítható művész, úgy lehet belőle még nagyobb és érdekesebb énekes. (fega)

Catfish and the Bottlemen: The Ride (5/10)

Már két éve az első Catfish-albumot (The Balcony) is azzal húzták le a kritikát, hogy ez a szakasztott The Kooks-hangzású banda jó tíz évvel megkésett, a dalaik pedig semmi újat nem tesznek hozzá a brit indie '00-ás évekbeli csúcskorszakához. A műfaj ráadásul nemzeti mainstreamből időközben elkezdett visszacsúszni retro-szubkultúrává, jóval kisebb versengéssel és így színvonallal. Ezért lehetséges, hogy a Catfish and the Bottlemen 2016-ban egy elsővonalbeli indie együttesnek számít, miközben tíz éve a "hallgatható, de semmi különös"-másodvonalba simult volna bele észrevétlenül. A most megjelent The Ride pedig ezen a képen semmit nem változtat, csak tíz év helyett már tizenkét éves az elavultság. Az új dalok tökugyanolyanok (Soundcheck, 7, Twice), mint a régiek, egyetlen kellemes meglepetés van, a depis-gitározos Heathrow. Ettől még ott lesznek az összes nagyobb és közepes brit nyári fesztiválon, és igazából pont erre találták ki őket. (panyi)

Car Seat Headrest: Teens of Denial (8/10)

Valószínűleg minden zenebuzzancsnak megvan a kedvenc Bandcamp-zenekara, amiről nem cikkezik az NME vagy a Stereogum, legfeljebb egy-két kisebb zeneblog tesz említést róla, időről időre mégis csodás dalokat szállít – többnyire persze ingyen vagy pár dollárért cserébe. Will Toledo is egy ilyen tipikus Bandcamp-hős, aki öt év alatt már vagy egy tucat albumot feltöltött a netre, amikor a Matador Records lelkes gyakornoka megmutatta a dalait a feletteseinek. A Matador fejesei azonnal ráharaptak a virginiai srác dalaira, dobtak neki pár emailt, elmentek egy koncertjére, majd 2015 őszén ki is adtak neki egy Teens of Style című válogatásalbumot az elmúlt öt év terméséből, újravéve azokat. (Bár az egész életmű fent van a Bandcampen, Toledo el szokta mondani, hogy a legelső anyagokat lehetőleg ne nagyon linkelgessék az újságírók, mert annyira azért nem jók.)

A most megjelent Teens of Denial már kizárólag új számokat tartalmaz, és a Matador mindjárt jól meg is égette magát vele: közismert tény volt, hogy az albumon szerepel egy dal (Just What I Wanted/Not Just What I Needed), ami visszabüfögi egy Cars-szám (Just What I Needed) néhány részletét. A tárgyalások szerint ez nem is lett volna probléma, Ric Ocasek azonban másképp látta ezt, ami miatt a Matadornak vissza kellett hívatnia, majd be kellett zúzatnia a lemez már elkészült példányait, ami több mint 50 ezer dollárjába fájt a kiadónak. A Teens of Denial azonban nemcsak a botrány miatt lesz emlékezetes, ebben biztos vagyok. Toledo és a dalok léhasága a Pavementet idézi, az epikus gitárok meg sokszor a Weezert, az album mégsem csupán a kilencvenes évek amerikai indie rockjára való maszturbálás, sokkal eszesebb és izgalmasabb annál. És akkor a dalszövegekről még szót sem ejtettünk, amiket nem feltétlenül a költőiségük miatt fogunk szeretni, hanem sokkal inkább az őszinteségük és az egyenességük miatt. Akinek hevesebben ver a szíve a lo-fi hangzástól, vagy bírja a Cymbals Eat Guitars komplex dolgait, és nem retten meg a hat-, nyolc-, tizenkét perces számoktól sem, az a Car Seat Headrestben is remek társra talál. (kovács d.)