Kell valami a hűvös nyárestékre is

Két kifejezetten nyári albumot is ajánlunk az eheti Hét lemezében: az LGBT-közösség kedvenc lányduója, a Tegan and Sara új lemezének nagyon jól állnak a hűvös nyári esték, a Classixx új anyaga meg a forró, délutáni jachtozásokhoz passzol a leginkább, de jó eséllyel a Balaton Sound arcai is rápörögnek majd. A Smith Westerns romjain alakult Whitney pedig egy magányos, hangyásodni kezdő öreg fickóról írt lemezt. De nem szomorút, fülig vigyorgósat.

Tegan and Sara: Love You To Death (6/10)

Nyolcadik stúdiólemezével jelentkezett a kanadai Tegan and Sara testvérpáros a héten. A Love You To Death látszólag az előző album, vállaltan rádióbarát popzenéjét viszi tovább, a legnagyobb slágerük, a Closer vonalán haladva. A legtöbb dal az albumon valamilyen szempontból visszavezethető erre, ami nem túl jó hír. Sokat veszített ezzel ugyanis az eklektikusságából és vadságából a páros. Ez elsősorban akkor számít, ha jelen sorok írójához hasonlóan évek óta hallgatja az ikrek zenéjét.

Arról nincsen szó, hogy teljesen szembefordultak volna magukkal, mert továbbra is nagy "teganandsarás" dalokat készítettek. Csak eddig nem volt jellemző, hogy egy albumon ennyire jól érezhető legyen egyetlen irány. A Boyfriend című számuk már hetek óta hallgatható és nem véletlenül, mert ebben van annyi erő, mint legutóbb a Closerban. Szinte rögtön beleragad az ember fülébe, a szöveg pedig pont annyira teszi egyedivé, hogy több legyen az átlagos nyári slágernél. Popzenében még mindig ritkaságszámba mennek az olyan dalok, amik ilyen vállaltan a homoszexuális szerelem nehézségeiről szólnak és nincsenek semmilyen metaforába csomagolva.

A kivétel az albumon talán a 100x című dal, ami a többihez képest a leglassabb, megjelenik benne újdonságként a zongora, de ez sem tud olyan emlékezetes lenni, mint az előző albumon az I Was a Fool. A kezdeti évek meghatározó gitártémái is csak nyomokban tűnnek fel az album dalai között, ennek ellenére így is könnyű szeretni az album többnyire vidám dalait. Ha valakinek nem homályosítják el a fejét a korábban kialakult érzelmek, akkor hűvös nyári estékhez jó kiegészítő lehet a Tegan and Sara új lemeze. (fega)

Classixx: Faraway Reach (7/10)

„Miért hallgatsz ilyen Sound-os zenét?” - kérdezte a barátnőm, amikor beraktam a Classixx második albumát, magamhoz híven elkezdtem hebegni, habogni, meg magyarázkodni, pedig csak annyit kellett volna mondanom, hogy mert nyár van. A Los Angeles-i duó 2013-ban a Hanging Gardens-szel már megmutatták, hogy simán van átmenet az ironikus indie-diszkó, meg a stadionba való között, a Faraway Reach-csel meg ácsolják tovább a hidat a szakadékon, olyan énekesekkel, mint a Passion Pit főarca, a How To Dress Well (az album simán legjobb számában), meg ööö izé, T-Pain. A legjobb, hogy (T-Pain kivételével) az általában nem erre berendezkedő énekesek is tök jól tudják nyomni a pumpálós stílust, mondjuk tényleg egy kicsit elgondolkodok az egészen, hogy hát elvileg ez a zene marhára nem menő, de vannak pillanatok, amikor ez háttérbe szorul, mert kell valami zene a jachton délutánra. (klág)

Whitney: Light Upon the Lake (8/10)

Amikor a pofátlanul jóképű Cullen Omori a Smith Westerns széthullása után szólókarrierbe kezdett, mindjárt az első klipjében egyértelművé tette, hogyan viszonyul a volt zenekarához: a Cinnamon klipjében (természetesen megvolt a Videódiszkóban is) egy hetykén elpöccintett cigarettával lobbantotta lángra az együttes koncertplakátját egy sikátorban. Az egykori frontember tavasszal rukkolt elő szólólemezével (New Misery), és bár szuper vájbbal töltötte azt meg, a rajta szereplő dalok valahogy nem voltak olyan emlékezetesek. Bármennyire is fúj Omori a korábbi zenésztársai, ezt a meccset valószínűleg ők nyerték, hiszen nem sokkal később Max Kakacek és Julien Ehrlich is előállt a Whitney nevű zenekaruk debütlemezével, és ha nem is jócskán, de elég magabiztosan Omori albuma fölé lőttek.

A koncepciójuk az volt, hogy egy olyan lemezt készítsenek, ami úgy hangzik, mintha egy magányos öregember írta volna, aki nem csak hogy szomorú, de még kezd is belegyogyósodni az egyedüllétbe, bár néha azért még ő is jól érzi magát. Akármilyen lehangolóan is hangzik ez, a Light Upon the Lake egyáltalán nem lehúzós anyag, sőt. A The Line of Best Fit például nagyon találóan azt írta, hogy ha az alapján pontoznánk a különböző albumokat, hogy hallgatás közben mekkora mosolyt csalnak az ember arcára, akkor a Whitney debütje valami óriási nagy királyság lenne. És hát az a helyzet, hogy a mosolyok értékelése nélkül is az – talán még azok is szeretni fogják, akik egyébként falra másznak a nyivákolós férfiaktól. Szegény Omori meg valószínűleg belepukkad az irigységbe. De talán még eljön majd az ő ideje is. (kovács d.)