Magányos vagyok, a hitem is elhagyott

Amikor a 2014-es Szigeten koncertezett, kizárólag az Index kérdéseire válaszolt Jake Bugg, mert nyűgös volt a hőség miatt. A brit énekes-dalszerzőről hamar kiderült, hogy bár nehéz esetnek tűnik, valójában sokkal jobb arc, mint amilyennek a legtöbben gondolnák. A még mindig csupán 22 éves Bugg már a harmadik lemezével jelentkezik, ami igen vegyes kritikákat kapott, ezért az újabb szigetes koncertre hangolódva mi is meghallgattuk. Bugg lemezén kívül nekifutottunk még két kanadai lemeznek: a Hot Hot Heat búcsúalbumának, valamint egy olyan fickó új anyagának, aki nagyon sajnálja, hogy nem képes szakállt növeszteni, és hogy lemaradt a hetvenes-nyolcvanas évekről.

Jake Bugg: On My One (4/10)

Jake Bugg mindössze 22 éves, de már a harmadik nagylemeze jelenik meg, a Sziget nagyszínpadán pedig másodszor fog fellépni. Nem rossz karrier, de úgy néz ki, hogy az erős karrier után nem igazán tudja merre kellene zeneileg továbbmennie, vagy hogyan lehetne a meglévő stílusában még jobban működő dalokat szereznie. Egy igazán erős albumot eddig sem sikerült letennie, viszont mind a bemutatkozó Jake Bugg-on és az azt követő Shangri La-n voltak emlékezetes számok.

Jake Bugg manapság kifejezetten retrónak számító stílusban nyomul, minden az ő gitártémáinak van alárendelve és még csak nyomokban sem tartalmaz elektronikát. Ez egyáltalán nem baj, sőt még az a szerencse, hogy az Y generáció tagjai között is vannak olyanok, akik csak egy gitárral a kezükben szeretnék elsírni szívük minden bánatát. Mert az On My One bizony egy főleg lassú és szomorú dalokat tartalmazó összeállítás lett. Rögtön a címadó nótában búskomoran mondja el, hogy minden álma megvalósult, 400 koncerten van már túl mégsem boldog. Inkább magányos, a hite is teljesen elhagyta. Ha ezek őszinte érzésekből születtek akkor a második album után lehet jó lett volna kicsit kiszakadni a mókuskerékből, mert bizony nagyon hiányzik az élet a dalokból. Ez könnyen lehet, hogy azért van, mert azt az időszakot, amit az átlag fiatalok saját maguk megtalálásával töltik, ő koncertről koncertre járt. És dolgozott, az álmai pedig úgy tűnik szépen lassan maga alá temették.

A dalokhoz kellenek az új élmények és benyomások és úgy tűnik a főleg koncertezéssel töltött idő nem volt elég érdekes ilyen szempontból. Vagy ennek csak a negatív aspektusait volt képes megénekelni. Nehéz lenne a kilátástalansági versenyben győztest hirdeti a dalok között, erős versenyző a Love, Hope and Misery, a The Love We're Hoping For, All That és a Never Wanna Dance is. A zeneileg sem túlságosan eltérő dalokból így néhány hallgatás után sem marad meg sok, Bugg bánatán kívül. Kár érte, az első albuma a Lighting Bolt című dallal indult, és az abban meglévő lendületből mostanra semmi nem maradt. Talán eljött a feltöltődés ideje. (fega)

Hot Hot Heat: Hot Hot Heat (6/10)

HHH-cover-1022x1024

Az indie rock utolsó nagy fellobbanásával felszínre került Hot Hot Heatről azt sem tudtam biztosan, hogy egyáltalán még létezik. A kanadai együttes eddigi utolsó lemeze is teljes csöndben jelent meg 2010-ben, addigra már véget is ért a karrierje érdemi része, pedig amikor nyolc évvel azelőtt megjelent az első album, a remek Make Up the Breakdown ennél sokkal több is kinézett a Hot Hot Heatnek. Olyannyira, hogy még nagykiadós szerződést is kapott, az együttes teljes mértékben passzolt a nullás évtized közepén tomboló posztpunk revivalbe, ám a nagy lehetőséget elszúrták, az utána következő két album - egy-két kisebb slágert leszámítva - egyaránt csalódást okozott.

Pedig a Hot Hot Heat még a kanadai indie rock felívelését is jó időben kapta el, de ez sem segített. Utólag nézve tényleg annyi történt, mint a zenekar annyi más kortársánál: volt egy tényleg jó lemezre való ötletük, ami egy jó szerződésre elég volt, de a továbblépés már nem sikerült. Az együttes az utolsó hat évben nem is nagyon hallatott magáról, most viszont előkerült, de csak azért, hogy lezárja ezt a történetet. Ez a cím nélküli, ötödik album ugyanis a Hot Hot Heat utolsó lemeze, és a maga felemásságában teljességgel illeszkedik is az együttes karrierjéhez.

Ebben a lemezben is ott van az ígéret, sőt, féltávnál még az is lehet az ember érzése, hogy búcsúzásként végre összeszedte magát Steve Bays és tagcseréken is áteső zenekara: még ha nincs is meg benne az a korai Elvis Costellót és az XTC-t idéző húzás, mint a debütáló lemezben, egész jó dalok ezek (kivéve a rádiórockos kislemezdalt, a Kid Who Stays in the Picture-t). Bays korábban hisztis-nyafogós éneke pedig meglepően emlékeztet helyenként Julian Casablancaséra, ezért a kései Strokes is eszünkbe juthat a lemezt hallgatva, és az nem egy bántó hasonlat, sőt. 

Kár, hogy a lemez második feléről már jóval kevesebb pozitívumot tudok elmondani: ezek tényleg generikus, felismerhető Hot Hot Heat-számok, melyek az égvilágon nem ártanak senkinek, de sokadik kísérletre sem voltam képes odafigyelni rájuk. A Hot Hot Heat mindenesetre elmondhatja magáról, hogy több mint másfél évtizeden át működött, megjelent öt albuma, és egy időben még kifejezetten menőnek is számított, és még arra is futotta az erejéből, hogy stílusosan búcsúzzon. Ezt a lemezt azért nem sokat fogják a rajongók sem emlegetni, de a Mayor of the City, a Modern Mind vagy a Bobby Joan Sex Tape simán odaférhet egy best of Hot Hot Heat témájú playlistbe. (inkei)

Jay Arner: Jay II (7,5/10)

Bizonyára nem tudatos húzás volt, de a vancouveri Jay Arner talán a legjobbkor tűnt fel: még innen, Magyarországról nézve is az van, hogy már az olyan furimuri csodabogarak is képesek tömegeket megmozgatni, mint Ariel Pink vagy Mac DeMarco – és ezen a ponton ne feledjük, hogy az utóbbi második budapesti koncertje közben teltházas lett, már nem lehet rá több jegyet venni. A zeneileg felvilágosultabb országokban pedig még ennél is jobb a helyzet ugyebár. Arner zenéjét egyébként épp valahol kettejük (mármint Pink és Demarco) közé szokás belőni, de azért kár lenne csupán ennyivel elintézni a kanadai fiatalembert, Arner ugyanis sokkal nagyobb egyéniség annál. A kedvencem az volt, amikor a 2013 nyarán megjelent bemutatkozólemeze kapcsán a Noisey-nak bevallotta, hogy még csak normális szakállat sem képes növeszteni, egyszerűen nem alkalmas rá az arcszőrzete. Ez úgy került szóba, hogy a címnélküli debütálás borítójára a saját fejét tette, de annyira nem készült a fotózásra, hogy még borotválkozni is elfelejtett. Viszont mivel nagyon bénán nő a szőr az arcán, később inkább lephotoshoppolta a hülyén kinéző felesleget. Azt hiszem, Arner karaktere egész jól átjön ebből a sztoricskából, az viszont már nem, hogy milyen bájosan hozza össze a nyolcvanas évek szintipopját a hetvenes évek glam rockjával, márpedig ez adja a második, Jay II című albumának ízét is. Ő maga egyébként azt mondja, hogy fogalma sincs, milyen a zenéje, szerinte leginkább annak a lenyomata, ami a fejében uralkodik, vagyis egyszerre klausztrofób és szellős (ezt ő mondja, nem én), és szándékosan próbál meg olyan érákat megidézni , amiről a kora miatt le kellett maradnia. Arnernek tehát nemcsak a zenéje, hanem a karaktere is baromi szimpatikus, ami persze még baromira nem garancia arra, hogy évekkel később emlékezzünk rá, de arra mindenképp elég, hogy a biztató kezdet bűvöletében felsorakozzunk mögötte és szorítsunk a következő lépéseiért. (kovács d.)

Ne maradjon le semmiről!