Itt aztán senki sem ásítozhat!

A Sziget hétfői napján egymást érték a sztárok: az Oasis-frontember Noel Gallagher első hazai fellépésén lealázott egy ásítozó rajongót, a masnis paróka mögé rejtőző Sia olyan zavarbaejtő műsort nyomott, hogy még most sem tértünk magunkhoz, aztán éjszaka Kis Grófo és az M83 koncertjén lehetett ámuldozni. 

Noel Gallagher's High Flying Birds @ Nagyszínpad 8/10

Az eredeti terv tényleg az lett volna, hogy az előző évekből tanulva idén teljesen kihagyom a Szigetet, aztán bejelentették az ex-Oasis-atyaúristen Noel Gallaghert a fellépők között. Több kerek napszemüvegem van otthon, mint egy teljes John Lennon-múzeumnak, a fizetésem egy jó részét pedig Noel testvérének, Liamnek az online ruhaboltjában verem el, szóval Oasis-rajongóként egyszerűen muszáj volt előkaparnom a szekrény aljáról a legszakadtabb "a Szigetre jó lesz"-cipőmet, és még egyszer kimenni port nyelni a tömeg közepére. Amikor 2000-ben az Oasis Budapesten járt, az akkor minden szempontból a mélypontján lévő együttes nem csak, hogy nagyon rossz koncertet adott, de a dalok 95%-át szerző és kb. tizedét éneklő Noel el sem jött, mert éppen annyira összebalhézott a testvérével (ahogy 2009-ben is, amikor az Oasis emiatt végül fel is oszlott, és a két testvér azóta se nagyon beszél egymással).

Az első, már-már történelmi budapesti Noel-fellépés lázában ezért még egy klubkoncertjére is elmentem tavasszal, hogy legyen majd összehasonlítási alapom. A bécsi Gasometerben tartott buli alapján így már sejtettem, mire lehet számítani a 49 éves zenésztől:

• Minimális kommunikáció a közönséggel, ami leginkább gúnyos beszólogatásokra korlátozódik;
• Nulla színpadi mozgás, az is inkább hátrafele, a zenészekhez, de sosem a közönség irányába;
• Két-három variációt leszámítva mindig ugyanaz a setlist, ugyanabban a sorrendben, ugyanazzal a ráadással;
• És a repertoár felében régi Oasis-számok vannak, melyeknek további fele a rajongókon kívül mások által alig ismert B-side-dal.

És nem történt semmi meglepetés, Noel Budapesten is tényleg pont olyan volt, mint Bécsben, és a világon szinte bárhol. Ezek viszont egyáltalán nem egy kiégett, a pénzes haknikat egymás után toló öregedő rocker válogatás nélküli beleszarásai, hanem éppen ellenkezőleg: a pénzes haknikra már rég nem rászoruló, a szólókarrierjével másodvirágzását élő öregedő rocker végre egyszerűen azt és úgy csinálhatja, amit és ahogy szeretne, márpedig ő egy ilyen személyiség, és ő így szereti, szabadjára engedve a rigolyás visszafogottságát, a zeneipar kellékeinek mélységes lenézését, a kizárólag csak a zenére koncentrálást. "Azok az emberek, akik 35 fölött rocksztárként viselkednek, kibaszott idióták. Inkább leszek már dalszerző, mint rocksztár. Nem élhetsz örökké, nem drogozhatsz és nem kúrhatsz ribancokat örökké... sajnos!" - ezt már egyszer idéztük Noeltől, amikor az előző albumáról írtunk, és ennél jobban tényleg nem lehetne a hozzáállását összefoglalni, a "sajnos" öniróniájával együtt.

Szóval a minimális kommunikációt és a beszólogatásokat a Szigeten is kipipálhattuk:

• Noel egyszer megjegyezte, minek van ott a színpadnál az a kifutó, amit csak a mindenféle primadonnák használnak, mint mondjuk Sia, de ő aztán nem. És valóban, Noel egyszer nem lépett rá (ahogyan Sia sem)
• Kiszúrta, hogy valamelyik fesztiválozó az első sorokban nem figyel és ásítozik, amiért irgalmatlanul és hosszan beszólt neki egyszer, majd az éppen következő dal (If I Had a Gun) eljátszása után röviden még egyszer, őszinte felháborodással.
• Noel érthetetlen módon ragaszkodik új albuma egyik leggyengébb dalának, a The Mexicannak az eljátszásához, ami előtt mindig megkérdezi a közönséget, van-e valaki itt Mexikóból; általában nincs, amit úgy konstatált most is, hogy "ugyan miért is lenne?".
• Végül amikor saját maga megjegyezte, hogy először jár nálunk a Szigeten, azzal kapcsolatban is rögtön odaszúrt egy félmondatot, hogy a magyarok amúgy sincsenek itt valami sokan.

Noel élő fellépéseikor rögtön szembetűnik, hogy a hangja nem csak erős és tiszta - szemben az ikonikus, reszelős torokhangját szinte elvesztő, és már szimplán csak orrhangon éneklő Liammel -, de az évek során érettebb és egyértelműen jobb és színesebb is lett, ami általában ki is jön a koncerteken - hacsak nem szúrják el nagyon a hangosítást. Utóbbi most szerencsére nem történt meg, más kérdés, hogy a tömeg közepén néha csak az éneklő tömeget lehetett hallani, mást nem igazán. A repertoár pont fele-fele arányban állt Noel két szólóalbumának, illetve az oasises éveknek az anyagából, a nagy együtténeklések azonban nem csak a gigaslágerek (Champagne Supernova, Wonderwall, Don't Look Back in Anger) alatt, hanem az olyan, rajongói kedvenc B-side-ok alatt is mentek, mint a The Masterplan vagy a Half The World Away, amibe még én is belerekedtem. (Noel híresen nem tud albumokat összerakni, a legjobb dalait sokszor B-side-oknak hagyja meg, még ma is, lásd a Chasing Yesterday-lemezt és a csak bónusz dalként felkerült Freeky Teeth-et.)

Ha arányokat kellene belőni, a koncert élményeit 70%-ban az Oasis-nosztalgia, 30%-ban pedig Noel sikeres poszt-Oasis szólókarrierjének dalai adták. Az új dalok tényleg nem rosszak, és hangulatban nincs is nagy törés a régiekhez képest - főleg, hogy még a második szólólemezre, a Chasing Yesterdayre is kerültek régi leporolt Oasis-demók átdolgozásai -, de nem ezek viszik ki az embereket a koncertre, és ezt láthatóan Noel is érzi.

Ahogy valószínűleg azt is, hogy ami klubkörnyezetben, párezres közönség előtt működik, az nem biztos, hogy egy több tízezres fesztiválra is való: például az ismeretlenebb B-side-ok, az olyan akusztikusabb és lassabb, de nem nagyívű vagy nyomasztóan érzelmes dalok, mint a D'Yer Wanna Be a Spaceman? vagy a Fade Away. Tehát Noel is jól tudja, csak őt ez nem érdekli: szándékosan ezeket hangsúlyozva akarja átformálni az Oasis-éra értelmezését, megmutatni a kontinuitást saját életműve akkori és mostani szólódarabjai között, és persze közben háttérbe szorítani a testvére énekhangjával sikerre vitt slágerek egy részét, amiknek hiába ugyanúgy ő a dalszerzője, a rajongók fejében nem hozzá, hanem Liamhez kapcsolódnak. (Érdekesség, hogy egy mini Oasis-újraegyesülésre 2016-ban már sor került: Noel együttese a Szigeten is azzal a Chris Sharrockkal lépett fel, aki 2008-tól az utolsó évben beállt dobolni az Oasisba, majd 2009-2014 között a Liam által vezetett utódzenekar, a Beady Eye dobosa volt.)

Paul Weller (The Jam, Style Council) és Morrissey (The Smiths) nyomában, úgy tűnik, Noel Gallagher lett a brit gitárzene következő olyan hőse, aki a gigasikeres együttese maga mögött hagyása után inkább választja azt, hogy lesz egy szimplán csak sikeres, de tartalmas és kreatív szólókarrierje, mint hogy örökre benne ragadjon az állandó nosztalgiázásban. Aki pedig csak a Wonderwallért megy ki Noelre, lesz szíves és csöndben a többit is végighallgatja, ha pedig ásítozik, akkor kap tőle egy jó nagy letolást, teljesen jogosan. (panyi)

Sia @ Nagyszínpad mint koncert: 0/10, mint előadás: 10/10

Noel Gallagher és Sia sok szempontból ugyanúgy töltötte ki fellépését: egy helyben állva és énekelve. A zenének elégnek kellene lennie, az énekes ne bohóckodjon, hanem zenéljen. Ezt tette tulajdonképpen Sia is, bár úgy tűnik ő azon a véleményen van, hogy bizony a zene önmagában nem elég.

Zenekar nélkül, több táncossal érkezett és végig egy dobogón állt, amit néha ide oda pakolgattak, hogy tökéletesen simuljon a tökéletesen megkomponált színpadképbe. 13 dalt játszott el, a fellépés idejére pedig szabadságot kaptak a Sziget kameráit üzemeltető emberek, ugyanis a kivetítőkön végig egy előre felvett videó ment, nem volt szükség a helyszíni képekre. Ettől úgy nézett ki az egész, mintha koncert helyett egy előadáson lenne a közönség. 

Az este leglátványosabb munkáját ugyanis Maddie Ziegler és a többi táncos végezte, az egész műsor pedig az énekesnő klipjeihez hasonló táncelemekből álltak. Ezek ráerősítettek a dalok olyan témáira, mint a lelki problémákkal való küzdelem, vagy a függőség.  A 40 éves Sia összesen már hét albumot adott ki, de karrierje két, jól elkülöníthető részre osztható. Az elsőben nem futott be soha és még a hírnév is kifejezetten rosszat tett neki, mert komoly alkohol- és drogfüggőség alakult ki nála. A másodikban sikerült ebből kikerülnie és a hírnévhez való hozzáállását is átalakítania: ezért viseli minden nyilvános fellépésén óriási parókákat, hogy a mai popzenéből a közösségi médiával szinte teljesen megszűnő sztárokat körüllengő titokzatosságot visszahozza. 

Miután sikeresen újra kitalálta magát, a dalai a slágerlisták élére törtek, ő pedig tartotta magát ahhoz, hogy megjelenése mellett a műsora is olyan legyen, amire kevés mainstream előadó gondolna. Mondjuk azért is, mert például a Sziget nagyszínpadára sem az ilyen produkciókat találták ki. Hiszen amikor 50-60 ezer ember zsúfolódik össze a placcon, akkor sokan vannak, akik csak a kivetítőre tudnak támaszkodni, nekik pedig kifejezett nagy csalódás lehet, hogy még a kivetítőn sem sikerült élőben elkapni az este főfellépőjét. A másik, hogy aki még látja is a színpadot az sem biztos, hogy az elejétől végéig olyan tökéletes rálátással rendelkezik, hogy be tudja fogadni az élményt, amihez érdemes volt figyelni az előre rögzített filmet és a színpadon történteket egyaránt. 

Az biztos, hogy amit Sia hozott a Sziget Nagyszínapadára, az 2016 egyik legkülönlegesebb műsorszáma, tele kortárs slágerekkel és teljesen zavarbaejtő műsorral. Mikor tavasszal az amerikai Coachella fesztiválon bemutatkozott ezzel az előadással, akkor a különböző lapok nem győzték dicsérni, mint a valaha volt egyik legjobb fellépést. Vagyis ez a csalódottság (ha van), nem az a csalódottság, amit mondjuk Rihannán érezhettünk, pedig Sia is alig játszott többet, mint 60 perc, de ő az egész turné során ennyit játszik, így van kitalálva a program, nincs ráadás, nincs semmi spontaneitás. Így viszont a koncert is hiányzik, mert nincsenek zenészek meg egyszeri megismételhetetlen pillanatok, csak egy élőben előadott grandiózus videóklip. Egy kortárs zenés táncos előadás. Nehéz is ez a koncertekhez mérve pontozni, mert elég sok alapvető dolog hiányzott belőle, de közben meg ritkán látni ilyen egyedi, különleges és menő show-t a Sziget nagyszínpadán. És a művészet mégiscsak arról szól, hogy ne tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy mit gondolunk róla, nem igaz? (fega)

Kaiser Chiefs @ Nagyszínpad 7/10

A Kaiser Chiefs a hétfő délutáni sávban még a NER-arisztokráciából is csak a másodvonalat tudta kivonzani a Sziget VIP-jébe, pedig végül összehasonlíthatatlanul szórakoztatóbb koncertet adtak, mint a Tiborcz István-mágnesnek bizonyuló Rihanna a fesztivál mínusz egyedik napján. Ricky Wilsonra és együttesére kivonult ugyan Rogán Antal tenderkirály szomszédja, Csetényi Csaba, és a bajor üzletembereket a Fidesz-elittel összekötő Leslie Mandoki is, de rajtuk kívül mást nem nagyon láttunk. Valószínűleg az a helyzet, hogy a 2000-es évek derekának a Kaiser Chiefs által is képviselt kiabálós-kocsmai kiadású indie-je a maga prosztóságával is túlságosan rétegzenének számít Magyarországon, pedig náluk aztán tényleg nincs semmi túlbonyolítva.

Olyannyira nem, hogy Ricky Wilsonnak leginkább pont ezért, a zenéjük sekélyessége miatt kell bohóc-showmanként perceken keresztül énekeltetnie és ugráltatnia a közönséget, amit egyébként a Szigeten is egészen komoly erőbedobással és profin tett meg. Wilson a saját nevükön kívül az aznap őket követően a nagyszínpadon fellépő Sia és Noel Gallagher nevét is megskandáltatta, ami vagy olcsó népszerűsködés, vagy őszinte jófejség volt tőle - tekintve, hogy Gallagher úton-útfélen beletörli a cipőjét a Kaiser Chiefsbe, a kezdetektől beszólogat nekik a zenéjük olcsósága miatt. Utóbbit egyébként tanulságos volt élőben látni: azt, hogy például a Parachutes című, teljesen elkurvult - a mérges indie-t nyálas EDM-re lecserélő - új dalukat nagyjából pont annyira szerette a közönség, mint a nagyon más műfajú régieket.

Az ismertebb régi slágerekre viszont - Ruby, I Predict a Riot - az emberek maguktól szaladtak oda ugrálni a tömegbe, a többinél néha kellett egy kis rásegítés. Az egész szett legerősebb darabja pedig a 2012-es londoni olimpia megnyitóján is előadott Pinball Wizard-feldolgozás volt a The Who-tól. Itt azért három percig az lehetett az ember érzése, hogy ha akarnának, többet is tudnának ezek a srácok. De a saját dalaikban is megénekelt középszerűséggel és ötlettelenséggel (Everything Is Average Nowadays, Modern Way) igazából ők tök jól elvannak, és ha a közönségnek ennyi elég, akkor nekik is. (panyi)

Chvrches @ A38 7/10

Ha rossz indulatú szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a Chvrches játszott egy remek számot, aztán még ugyanazt kábé tízszer. Nyilván van egy csomó különbség a dalaik között, de olyan felszínes kedvelőknek, mint én, egy idő után egy egységes massza lesz az összesből. Ami nem akkora baj, mert egy tök jó massza, amit csak az tört meg, ha Lauren Mayberry helyett Martin Doherty állt be vokálozni két számra.

De csak ez változott, a hangulat egyáltalán nem: dicsőséges szintipop, amit szobában is lehet hallgatni, meg üvölteni is lehet a szöveget egy csomó emberrel együtt, sokan ezt is csinálták hétfő este egyébként. De azoknak, akik nincsenek benne a Chvrches-egyházban (elnézést!), azoknak kicsit olyan volt a koncert, mint amikor megmakkan a Spotify, és hiába kértünk mást, csak ugyanannak a dalnak a 10 változatát játssza le. De simán elképzelhetőnek tartom, hogy a Depeche Mode rajongók országában a Chvrches is lehetne visszatérő vendég, a 101 klub közönsége bizonyára zabálná. (klág)

M83 @ A38 8/10

Kicsit szenyóság, hogy a Sziget záróbulijára valami parasztvakító marhaságot kell mindig berakni (idén Hardwell celebrálja az End Showt), mert a rogyásig megtelt A38 sátorba belezsúfolt francia M83 tökéletes fellépő lenne abban a sávban. Anthony Gonzalez zenekara olyan, mintha minden erősítőjük 10-nél kezdődne, és 11-ig lehetne feltekerni, a vizuálban legalább annyira giccsesek és túlzók, mint zenében (az egyik tag körbetáncolta a thereminjét szólózás közben), de közben az egész olyan hangulatot áraszt, hogy az isten verje meg, most kell létezni, mert ki tudja, mit hoz a holnap.

Erről szólnak az egyszerűnek tűnő francia elektronikus popszámok, az instrumentális döngölések, meg az is, amikor mintha csak és kizárólag progrock számok kiállását fércelték volna össsze. Hát de komolyan, van egy számuk, amin Steve Vai szólózik! Vai sajnos nem jött el, viszont a szerintem remek, idei Junk-albumon vokálozó Mai Lan igen. Meg persze volt a Midnight City, aminek a szaxofonszólója még mindig bitangjó, szerintem az lesz még legalább egy évszázadig. Az M83-nak a Nagyszínpadon lett volna a helye, hiába kell Budapesten az A38 Hajóra száműzni őket, ez a fesztivál már nem csak egy budai klub közönségének szól, hanem azoknak, akik Gonzalez minden dalszövegét szívből, hátrabicsaklott fejjel ordítják. (klág)

Kis Grófo Live Show @ Asus Snowattack Színpad 10/10

Nem fogok hazudni, az idei Sziget egyik legjobb buliját konkrétan Kis Grófo csinálta. Életében először lépett fel a Szigeten, a live show kiegészítés a koncert címében pedig a gyakorlatban annyit jelentett, hogy felment vele a színpadra egy veterán gitáros bácsika, aki egy órán keresztül ugyanazt gitározta, ugyanazzal a lendülettel, ugyanazzal a nem létező arcmimikával és ugyanazzal a snájdigul megkötött nyakkendővel.

Grófo pedig egész végig a legnagyobb király volt, már az első dala után nagyszínpadot ordítozott a csak pislogó külföldieket körbevevő magyar tömeg. Itt nem volt cselezés, hogy a legismertebb dalokat a végére hagyják, rögtön jött a No roxa áj, majd a Csak a nézését, és konkrétan tomboltak az emberek. Úgy tűnt, hogy minden magyar a picike Snowattack Színpadnál gyűlt össze 11-kor, és nem csak az ismert számokat, hanem konkrétan a teljes szettet végigénekelték. Arra pedig már tényleg nincsenek szavak, hogy egy komolyabb keménymag nem csak a magyar, de a roma dalszövegeket is fejből nyomta végig. Grófo láthatóan kissé meg volt illetődve, mert két dal között folyamatosan a nevét kántálták a fesztiválozók. 

Pedig igazán semmi nagy dolog nincs a produkcióban. Egy cédé, egy gitáros és egy elegánsan felöltözött énekes, aki annyira imádja azt, amit csinál, hogy le sem lehet törölni a vigyort a fejéről. A sok késős, művészkedős popsztár mellett tényleg felüdülés volt valami ennyire őszintét látni, még ha zeneileg nehezen értékelhető is az egész. Hol van ilyenkor egy Diplo, hogy felfedezze a roma mulatóst és globális világsztárt csináljon Grófóból?! (sajó)