A hét lemeze: Prodigy

2015.04.06. 09:56

Ahogyan múlt héten, úgy most is meghallgattuk a héten megjelent lemezeket, köztük olyan nagy visszatérőket, mint a Prodigy, vagy az 1967 (!!!) után új stúdióalbumot készítő The Sonics vagy az Iceage frontemberének side projektje, a Marching Church. A kommentelők minden alkalommal megjegyzik, hogy az Index utálja a Prodigyt, és mindig csak lehúzza. Hát, ez sajnos most sem lesz másképp.

Amikor hat éve a Prodigy visszatért az Invaders Must Die nagylemezzel, akkor vált egyértelművé, hogy nekik teljesen mindegy, épp milyen korban járnak és milyen trendek vannak, bármihez képesek alkalmazkodni. Azonban 2009 óta óriási változáson ment át az elektronikus zene, pontosabban az elektronikus tánczene, ami EDM gyűjtőnév alatt nagyszínpad-kompatibilis produkcióvá nőtte ki magát. Persze ez nem feltétlenül érinti a Prodigyt, ami nem csak itthon számít minden évben valamelyik fesztivál húzónevének, hanem szinte az összesnek Európa-szerte. Így a The Day Is My Enemy megjelenése előtt az volt a legfontosabb kérdés, hogy a Prodigy is felül a Buta Elektronika Expresszre, vagy valami egészen előremutatóval rukkol elő. Végül egyik sem jött össze.

A Prodigyvel kapcsolatban létezik egy alapvetően generációs különbségből adódó véleményütköztetés: sokan már baromira unják, hogy Keith Flinték egyáltalán létezek, mások számára viszont - akik nem kisgyerekként élték meg a '90-es éveket - egyet jelentenek a rendszerváltás első évtizedének egyik legsokkolóbb, egyben legizgalmasabb időszakával. Utóbbiak ezért hajlamosak túlértékelni a mai Prodigyt, előbbiek viszont azonnal húzzák a szájukat, csináljon a Prodigy bármit.

A mai nap az ellenségem

A Prodigy azért is akkora szám, mert ők már akkor képesek voltak totális káoszt teremteni akár 10 ezer ember számára is, amikor még nem engedtek fel szimpla DJ-ket egymagukban óriási színpadra. Ez valószínűleg a mostani lemez után sem lesz másképp, az mondjuk már egészen más kérdés, hogy ki akarja ezeket a számokat hallgatni az autós játékok kedvelőin, pár magát nagyon vadnak érző irodistán és a fanatikus rajongókon kívül.

A The Day Is My Enemy-vel nem az a legnagyobb gond, hogy idejétmúlt lenne, mert hangzásában abszolút a kornak megfelelő. A probléma inkább az, hogy mondjuk az Invaders Must Die-jal szemben mintha most eszükben sem lett volna megújulni, hanem inkább a múltban jól működő formákat aktualizáltak hangzásban. Egészen elképesztő, hogy a 14 dalnak legalább a fele ugyanazokra a dobképletekre alapszik, mint anno a Firestarter, a Breathe és az ezredfordulós breakbeat. A legtöbb szám pontosan szétszedhető ugyanazokra az elemekre:

  • a dal címét be-bekiabáló refrén
  • rövidebb, hosszabb kiállások után berobbanó breakbeatalapokra húzott zúgás
  • egy valamennyire kilógó hangminta, könnyen megjegyezhető hang, ami végigkíséri a számot
  • és meg is van a lemez első hét (!!!) száma.

Nem vicc, az első hét dal alig-alig különbözik egymástól, némi tempóeltérés, dobképlet-variálás, illetve a fődallam cserélgetése alapján lehet csak megkülönböztetni a számokat a címadó daltól a Rok-Weilerig. Apropó Rok-Weiler.

Már a címadásoknál érezhető, hogy mintha a Prodigy a saját tribute bandájaént gondolkozna.

Hú, kell valami nagyon kemény, mocskos, rusnya (nasty) dal!

Ennyit ér

The Day Is My Enemy album cover

Index: 4/10
Pitchfork: 6/10
NME: 8/10
Rolling Stone: 3/5
Mojo: 4/5

És akkor megszületett a Nasty.

Kellene egy amolyan zúzós himnusz, amire az embernek pusztítani (destroy) lenne kedve!

Ez a Destroy c. szám.

Azért ne felejtsük el a gitárokat sem, csapjunk egyszer azzal is oda, de persze effektezzük szarrá!

Ez lenne a Rok-Weiler, ami gondolom a rotweiler és a rock egészen kelet-európai szójátéka.

Figyi, a mai fiatalok már nem csak metálbulikon pogóznak, erre ideje lenne tudatosan építeni!

Tessék, egy Wall of Death c. szám zárja az albumot, és nem lepődnék meg, ha élőben ezt tényleg egy wall of death-szel vezetnék fel.

Ritmusbomba!

A kiszámíthatóságnál, és a saját életművük rebootálásánál csak a kihagyott ziccerek szomorúbbak, amikben egy-egy közreműködő segített. A brit Sleaford Modsszal készült Ibiza egyetlen értékelhető tulajdonsága, hogy már az első pillanatban kiderül, hogy Angliában a spanyol szigetet ájbéjszának ejtik. Aztán ott van a Flux Pavilion visítós brostephuszárral készített Rhythm Bomb (uhh...), ami konkrétan hat évvel ezelőtt is készülhetett volna, annyira nincs benne semmi ötlet.

De még azok a számok is bukdácsolnak, amiknél legalább műfajilag próbáltak kicsit eltérni a saját múltjuktól. A Roadblox például egy klasszikus lufi drum and bass dal, amihez hasonlókkal akkor tele volt minden buli, amikor még létezett a Mokka Cuka a Hajógyári-szigeten. Vagy ott van a Beyond the Deathray, ami konkrétan egy dobmentes, háromperces kiállás az album közepén, tökéletesen megtöri az egészet. Az egyetlen valamennyire kortársnak ható dal az Invisible Sun, a maga trapes, rockgitáros kezdésével, de sikerült majdnem ezt is teljesen szétkúrni a bántóan tucatvokállal.

Teljesen világos, hogy a Prodigynél elérkezett az a pillanat, amikor visszalopják azokat a hatásokat, amiket anno még tőlük nyúltak az olyan produkciók, mint a Pendulum, a Hadouken! vagy akár az újkori, dubstepes Korn.

Egészen biztos vagyok benne, hogy ezt a lemez a Prodigy úgy rakta össze, hogy stadionnyi tömegeket képzelt maga elé. Minden szám egy hatalmas ritmusbomba, amire emberek ezrei őrülnek majd meg élőben. A respekt sem csorbul, hiszen ezeket a dalokat rendes zenekarra hangszerelték, vagyis azzal biztos nem lehet támadni a Prodigyt, hogy akusztikus DJ-szettel bohóckodják keresztül nyáron Európát. És azt is látom magam előtt, hogy rengeteg ember élvezi ezt zajlaborban érlelt mesterséges dühkitörést, hiszen az ilyen zenék tök jól illenek a Need For Speedhez, gólösszefoglalókhoz és margitszigeti futásokhoz. De ha csak úgy Prodigyt hallgatna valaki, akkor vegye elő a régebbi lemezeket.

Ezek jelentek még meg a héten

Death Cab For Cutie: Kitsungi (6/10)

Klág Dávid http://index.hu/szerzo/klag_david
 
A Death Cab For Cutie tíz éve is az amerikai indie rock apukazenekara volt, most kilépett belőle Chris Walla, ettől még apukább lett, ha egy PR-os észnél lenne, akkor a Kintsungi is alapból installálva lenne minden hibridautóban.

Sufjan Stevens: Carrie & Lowell (8/10)

Klág Dávid http://index.hu/szerzo/klag_david
 
Ha valaki egy nyomorult életről akar mézédes hangos előadott szép dalokat akar hallgatni, akkor most álljon neki a Carrie & Lowellnek, Sufjan Stevens most elhagyta a szokásos teátrális fárasztásait és egy letisztultabb, egyszerűbb, de elég súlyos albumot írt a saját elcseszett gyermekkoráról.

The Sonics: This Is The Sonics (1000/10)

Sajó Dávid http://index.hu/szerzo/sajo_david
 
Ameddig létezik internet, addig fogunk egyre messzebb menni abban a vitában, hogy mi volt a világ első punkzenekara. A Velvet Undeground? A Death? A perui Los Saicos? Ebben a vitában kerül elő rendszeresen a Sonics neve is, akik már a '60-as években olyan zenét játszottak, ami sokak szerint bőven megelőzte a korát, és fontos szerepe volt a később kialakult garázsrock és garázspunk megszületésében. Ha 1980-as, korábbi dalok feldolgozásait tartalmazó Sinderellát nem számítjuk, ez a mostani lemez konkrétan az első, teljesen új dalokat tartalmazó megjelenés a legutolsó, 1967-es (!!!) stúdióalbumuk óta. És az egész lemez pont olyan, mintha 48 év alatt semmi sem változott volna, csak Gerry Roslie énekhangja mélyült meg a korral. A This Is The Sonics tökéletesen illeszkedik az eddigi életműbe, nincsenek nagy megfejtések, csak a jól ismert garázsrockba rejtett rock and roll, dögös fúvós részekkel, és ugyanazzal a punk húzással, ami öt évtizede is jellemezte őket. 70 éves embereknél pedig ez akkora bravúr, hogy egy tízes skála nem is elég az értékeléséhez.

Soft Moon: Deeper (7/10)

Klág Dávid http://index.hu/szerzo/klag_david
 
Nem csodálom, hogy pár évvel ezelőtt egy csomóan voltak a Soft Moon budapesti koncertjén, a Depeche Mode országában egy ilyen komor, kicsit indusztriál, kicsit sötéthullámos zenekarnak garantált a bombasiker itthon, mondjuk a Deeper elég jó lemez is ahhoz, hogy fekete ruhákban hallgassuk Csepelen.

MRBL: Sweet (8/10)

Stubnya Bence http://index.hu/szerzo/stubnya_bence
 
"Na, erre számra eléggé bebológattam" - írtam a Sajónak, miután átküldte a MRBL-lemezt, és épp a harmadik szám tavasziasan lüktető ritmusára rugdostam a szerkesztőség padlóját. És pont ez house-osabb vonal jött be végig nagyon a lemezen, így nekem pont az is lett az anyag hátránya, hogy a trapesebb, basszusos számokkal már nem tudtam mit kezdeni, pedig egyenként az az irány is működik. Lemezként viszont jobb lett volna az egységesen house-os irány, de ezt persze lehet a Ladies dropja mondatja velem, amitől még fejen állva is táncolni kezdek.

Lower Dens: Escape From Evil (8/10)

Klág Dávid http://index.hu/szerzo/klag_david
 
Monoton krautrock + nyolcvanas évek popzenéje + genderelmélet, ennyi a Lower Dens, ebből mondjuk nem következik, hogy mennyire könnyű és élvezetes hallgatni, pedig de.

Föllakoid: III (7/10)

Kovács M. Dávid http://index.hu/szerzo/kovacs_david
 
Majd’ két évvel budapesti koncertje után adta ki harmadik lemezét a chilei Föllakzoid. Az anyagon négy tételnyi krautrockos, repetitív, elszállós morcogást kapunk tíz perc feletti számokkal, amelyeket hallgatva könnyen tűnhet úgy, hogy visznek, legalábbis tartanak valamerre, de aztán kiderül, hogy mégsem. És nagyjából ugyanez igaz az egész lemezre is. Szokás mondani, hogy az út számít, nem pedig a cél, ami a III esetében is tökéletesen igaz: a pszichedélia csalfa délibábjai egészen szórakoztatóvá teszik a sehová sem tartó, tulajdonképpen önmagába visszatérő hangáradatot. Külön öröm, hogy kábítószerek nélkül is rendkívül élvezetes tud lenni az anyag! (kmd)

Marching Church: This World Is Not Enough (6/10)

Kovács M. Dávid http://index.hu/szerzo/kovacs_david
 
A 2013 őszén Budapesten is koncertező Iceage rendkívül jóképű frontembere, Elias Bender Rønnenfelt öt évvel ezelőtt indította el szólóprojektjét, majd később néhány zenészbarátjával kiegészülve elkészítette bemutatkozó albumát is. A This World Is Not Enough egy egyáltalán nem könnyen emészthető, mégis rendkívül izgalmas anyag, amelyen tökéletesen kijön az énekes már a dürerkertes Iceage-koncerten is megismert ripacs és gőgös oldala. Az album egyértelmű csúcspontja a zárószám, amely a James Carr és Percy Sledge által is megénekelt, The Dark End of the Street című 1967-es soulsláger (ezt a legtöbben a This Is England híres betépős jelenetéből szokták ismerni) csodás, teljesen szétkúrt feldolgozása.

Jerry Paper: Carousel (6/10)

Klág Dávid http://index.hu/szerzo/klag_david
 
Jerry Paper olyan zenét játszik, amit nagy valószínűséggel egy Adlib-hangkártyával állítottak elő, szóval olyasmi, mint a kilencvenes évek kalandjátékaiban, miközben egy szemüveges gyógyegér teljesen érthetetlen szövegeket nyekereg, mármint nem úgy érthetetlen, hogy nem értem a szimbolikáját (azt elég könnyű, lásd a Greedy Motherfuckers című szám), hanem hogy nem lehet rendesen hallani. Bezzeg a midi-pánsípokat meg a műanyag-dobokat! Papernek tavaly is volt egy albuma, az dettó ugyanilyen volt, gondolom jövőre is lesz egy dettó ugyanilyen, ha valaki el bírja viselni a stílusát, akkor egy lemez tőle bőven elég.

Noel Gallagher's High Flying Birds - Chasing Yesterday (7/10)

Panyi Szabolcs http://index.hu/szerzo/panyi_szabolcs
 
Az a típusú lemez, ami először enyhe csalódás, aztán hirtelen észreveszed, hogy iszonyatosan húz befelé, és teljesen rákattansz. A dalok az Oasises évekhez képest többnyire lassabbak, édeskésebbek, a hangzás letisztultabb, az elektronikus gitár háttérbe szorul, bejön viszont néhol a szaxofon, sőt a női vokál. Szóval Noel Gallagher pontosan olyasmivel kísérletezik, amivel az őszülő brit rockerek szoktak pályájuk csúcsa után ezüstkorszakukban, és ez teljesen rendben van: az Oasist el kell engednünk, itt már egy sikeres szólókarrier épül. Noel saját szavaival: "Azok az emberek, akik 35 fölött rocksztárként viselkednek, kibaszott idióták. Inkább leszek már dalszerző, mint rocksztár. Nem élhetsz örökké, nem drogozhatsz és nem kúrhatsz ribancokat örökké... sajnos!" A legjobb dalok az albumon a The Dying Of The Light és a Johnny Marrt is felvonultató Ballad Of The Mighty I, meg persze a bónuszdiszkes verzión szereplő, régi James Bond-betétdalok hangulatát idéző Freaky Teeth. Mert hogy Noel abban nagyon is a régi, hogy képtelen normálisan összerakni egy lemezt, és B-sidenak hagyja meg azt, amit lead single-ként kellett volna kiadni.

A Meta továbbra is korlátozza az Index Facebook elérését, így hiába követ minket, híreink nem követik Önt. Facebook-videón mutatjuk, mi lehet ennek az egyik ellenszere, de ha első kézből akar értesülni a legfontosabb hírekről, töltse le az applikációnkat az App Store-ból vagy a Google Playből, illetve kövesse Twitter-csatornánkat!



  • Eladnék
  • Biztosítás