Mindig csak az az átkozott rohanás!

A Wavves-szel közösen jegyzett No Life for Me után két évvel végre új albummal jelentkezett Dylan Baldi zenekara, a Cloud Nothings. Mac DeMarco régi gitárosa, Peter Sagar az általános iskolai fizikaórákat juttatta eszünkbe, Vitalic pedig nem próbál úgy tenni, mintha már nem 2009 lenne.

Vitalic: Voyager (7/10)

A popzenei közeg egyik gyakran ismételt, súlyos tévedése, mely szerint egy előadótól elvárjuk, hogy valami újat csináljon, feszegesse a határokat, tudomisén. Csakhogy ez már vagy két évtizede meghaladott álláspont, lévén azóta csak nagyon ritkán sikerült valami tényleg újat létrehoznia bárkinek is, másrészt határok már régóta nincsenek. Az elektronikus zenére duplán igaz ez a kényszer, ezért is jó, hogy Pascal Arbez-Nicolas nem akar újítani mindenáron, hanem azt csinálja, amihez viszont tényleg ért: a klasszikus, Giorgio Moroder-i értelemben vett elektrodiszkó modern, 21. századi verzióját, kicsit punkos attitűddel megdobva. 

A Vitalic művésznéven alkotó Arbez-Nicolas mindig is kicsit kakukktojás volt a nemrég nagycikkben megidézett francia elektro mezőnyben, hiszen ő nem a Daft Punk köpenyéből bújt ki, sokkal inkább az electroclash és a techno határvidékéről érkezett. Éppen ezért az ő virágkora is az előző évtizedre esett, azóta kevesebbet hallani róla: eddigi utolsó albuma 2012-ben jelent meg, és hosszabb hallgatás után most tért vissza.

A Voyager pedig egy majdnem kiváló Vitalic-album, melyen a szépséghibát az utolsó két szám jelenti: a Sweet Cigarette tiszta Warm Leatherette, csak idegesítőbb, a záró Supertramp-feldolgozást pedig nem nagyon tudom hová tenni, de semennyire nem hiányozna, ha nem lenne. Viszont van rajta egy semennyire nem eredeti, mégis szuper elektropop-szám (Waiting For The Stars), amely 10-15 éve még kisebb sláger is lehetett volna, és persze van pár elektropunkos döngölés, mint a Levitation vagy Lightspeed, meg egy duett Miss Kittinnel. Ennél tőle nem is kell több. (inkei)

Cloud Nothings: Life Without Sound (8,5/10)

Csóri Dylan Baldi, nem lehetett túl boldog, amikor kijöttek az első számok a most megjelent Cloud Nothings-lemezről. A legtöbben amiatt elégedetlenkedtek, hogy nem elég dühösek, meg nem elég tempósak a számok, szóval hogy valószínűleg nem lesz túl nagy eresztés az ötödik album, főleg a legutóbbi lemez, a Here And Nowhere Else tényleg húzós dalaihoz képest. Őszintén szólva én sosem értettem, miért szeretik ennyire az emberek a gyors dolgokat, hogy hová meg minek kell állandóan rohanni, de ez gondolom ízlés kérdése. A Cloud Nothings esetében viszont kifejezetten jót tett, hogy megfontoltabbá váltak a dalok, érződik, hogy van íve az életműnek, érik a produkció, és ez szerintem tök jó dolog. Óriási tévedés lenne mondjuk azt gondolni, hogy erőtlenebbé vált a zenekar, amikor egyre inkább emlékeztetnek egy klasszikus rockzenekarra. Tényleg nagyszerű dalok sorakoznak az albumon, és nem árt azért emlékeztetni a fanyalgókat, hogy a Cloud Nothings legeslegelső slágere pont a kellemesen ráérős Hey Cool Kid volt annak idején. A huhogók többsége valószínűleg azt sem tudja, hogy a Life Without Sound dalainak zöme pont egy viharos szakítás ideje alatt íródott két évvel ezelőtt, ami talán megmagyaráz ezt-azt a lemezzel kapcsolatban, de ha esetleg mégsem, akkor is ott van például a sietős Darkened Rings az albumon, ami pont a hiányolt fílinget hozza. Ha pedig valaki esetleg megörült volna, hogy Baldi épp szingliben csapatja, akkor le kell lombozzam, mert később újra összejött a régi barátnővel, csak azóta kicsit gyakrabban kell otthon rendet vágnia. (kovács d.)

Homeshake: Fresh Air (4/10)

Peter Sagar sokáig Mac DeMarco turnézó gitárosa volt, és aki képben van, az nagyjából össze is tudja rakni, hogy milyen a Homeshake: szétesős, nem túl csicsázott, lődörgős gitárpop. Nekem semmi bajom nincs a lődörgős gitárpoppal egyébként, de a Homeshake-kel néha igen, méghozzá az, hogy Sagar legtöbbször elhagyja a gitáros részét, és próbál ócska R&B-énekesnek tűnni, aki béndzsa hangon vernyákol béndzsább alapokra. Ezt művelte az előző albumán, és ezt csinálja most is a Fresh Airen, ráadásul 43 percen keresztül, ami legalább akkora örökkévalóságnak tűnik ebből a stílusból, mint általános iskolában a fizikaóra. Én már kezdek belefáradni a fehér ember pancser, ironikus R&B-jébe. (klág)

Sampha: Process (7/10)

Sampha az a típusú énekes, aki feltűnt annyi más, híres ember számán, csodálkozom, hogy csak most adott ki saját lemezt. Énekelt már a SBTRKT-nak, Jessie Ware-nek, Drake-nek, Kanye Westnek, Solange-nak, szóval gyakorlatilag az angol, mainstreamtől kicsit balrább álló zenészektől a világ legnagyobb jelenlegi popsztárjáig. Eredeti nevén Sampha Sisay ráadásul egy tök jó énekes, a hangja mindig fájdalmas, de sosem taszító, és hát a sok együttműködőt látva ízlése is van. Első lemeze, a Process is pontosan ez: ízléses és fájdalmas, beleillik a Frank Ocean/Drake-féle szomorú vonalba, miközben az alapok meg azoknál sokkal izgalmasabbak. (Legalábbis nekem, Drake-et nagyon szeretem, de a Views faltól-falig unalmát még mindig nem tudom megszokni). Ráadásul Sampha hangja tényleg olyan, amihez fogható nem sok van, a kedvencem simán a Blood On Me, amiben úgy énekel, mintha éppen lekéste volna a buszt, és otthonról rohant volna a stúdióig, közben meg nagyon mérges lenne. Lehet is mérges, a Process egy csomó fájdalmas dologról szól – szülei halála,  a saját betegsége, amikor egy megmagyarázhatatlan daganatot találtak a torkában –, de sosem unalmas. (klág)