Már Guetta előtt is a franciák diktálták a tempót

Az öt év után visszatérő Justice-nak köszönhetően újra eszünkbe juthat a korszak, amikor a Daft Punk hatására kibontakozó francia elektrohullám volt épp a legmenőbb dolog a popzenében. Azóta sok minden történt, de ez a tizenkét szám segít emlékezni rá, hogy volt idő, amikor a legsikeresebb,  francia eredetű elektronikus irányzat nem a David Guetta-féle stadionhouse volt.

Bár a franciáknak nagyon komoly múltra visszatekintő kapcsolatuk van az elektronikus zenével, jellemzően inkább a németek szigorú teuton elektronikájára szokás asszociálni a műfajról. Pedig francia volt az egyik első elektronikus hangszer, az Ondes Martenot feltalálója, franciák álltak a negyvenes évek musique concrète-nek nevezett kísérleti, hangszalagokkal manipulált elektro-akusztikai irányzata mögött, és a nagy szintetizátoros úttörők egyike is francia volt: a nemrég elhunyt Jean-Jacques Perrey. Jean-Michel Jarre-t pedig senkinek sem kell bemutatni.

Innentől kezdve nagyon is jelen volt a francia popzenében az elektronika, és a kilencvenes években aztán az egymástól egyébként teljesen különböző zenét játszó Air, a Cassius, Laurent Garnier, a Phoenix és mindenekelőtt a Daft Punk tettek róla, hogy erről az egész világ tudomást vegyen. Sőt, megjelent a nemzetközi szaksajtóban a “French touch” vagy French house gyűjtőnév is, főként a house-ból kiinduló francia produkciókra, mint amilyen a Stardust vagy a Modjo is voltak.

Az új évezredben pedig még tovább mentünk: a második Daft Punk-lemez nyomában egy mindennél erősebb francia elektronikus szcéna jött létre, melyet rövidesen a French electro megjelöléssel láttak el. Elsősorban az Ed Banger kiadó köré gyűlt előadókat illették ezzel a névvel, akik keményebb, punkosabb megközelítéssel bántak a stílussal, beemelve a hiphopot, a szintipopot és a kemény rockot is, de közben a popérzékenység is megmaradt. Sőt, a stílusjegyeket olyanok is alkalmazták, akik nem is voltak franciák, de sokan a mai napig annak hiszik őket, mint a német Digitalism és Boys Noize, vagy a brit Fake Blood.

Az irányzat egyértelmű sztárja a Justice duó volt, mely egy Simian-szám remixével futott be 2006-ban, majd egy évvel később megjelent az első albuma is, és az együttes az évtized második felének vitathatatlanul legnagyobb fesztiválkedvencei közé emelkedett - a Szigeten például csaknem tömegkatasztrófát okozott a fellépésük. Ezekben az években járatódott csúcsra a francia elektro népszerűsége, melyet aztán az új évtizedben elfújtak az újabb irányzatok.

A francia elektroszíntér persze még most is él és virul, de ez már egy másik történet, a mienké maradjon a héten új albummal jelentkező Justice-nál, és a French electro virágkoránál. Playlist, tizenkét számmal.

1. Daft Punk: Robot Rock/Oh Yeah (2007)

Amikor már úgy tűnt, hogy a Daft Punk a rosszul fogadott harmadik lemezével lejtőre kerül, a duó rákövetkező turnéja rövid idő alatt megfordította a meccset, és a turné készült koncertlemez csúcsformában mutatta meg őket. Még a harmadik album számai is új energiát kaptak, és ez a hangosabb, keményebb, erőteljesebb Daft Punk pont passzolt a francia elektronius pop épp kibontakozó újabb hullámához.

2. Justice: Waters of Nazareth (2005)

Bár már két évvel korábban megjelent a single, a Waters of Nazareth a lemez megjelenésének évében, 2007-ben lett ismert. Minden itt van, amiért akkoriban az “electro-house” címke alá pakolták be Gaspar Augé és Xavier de Rosnay duóját: brutálisan széttorzított szintibasszusokkal, könyörtelen ritmusokkal kényszerítették headbangelésre a közönséget.

3. Vitalic: Poison Lips (2009)

Pascal Arbez alias Vitalic inkább az electroclash felől jött, és ezt a diszkópunkos megközelítését tulajdonképpen azóta is megtartotta. Ezt annak is köszönheti, hogy igazán népszerű sosem lett, viszont így megmaradhatott az időközben már kevésbé trendinek számító hangzásnál is. A Poison Lips viszont épp nemrég került elő újra egy reklámban, bizonyítva, hogy az a hangzás azért nagyon el volt találva.

4. Mr Oizo: Positif (2008)

Csaknem tíz évvel azután, hogy elkészítette minden idők egyszerre legirritálóbb és legviccesebb világslágerét, a Flat Beatet, Mr Oizo (Quentin Dupieux) is leszerződött az Ed Banger kiadóhoz, és a hangzását a kor követelményeihez igazította. Flat Beat-szintű sláger mondjuk nem volt rajta, de azért megmutatta, hogy Mr. Oizóval még számolni kell, ráadásul énekelt a lemezen a színtér királynője, Uffie is, akivel többször is dolgoztak együtt.

5. Yuksek: Tonight (2008)

Szerintem az is elég jó név, hogy Pierre-Alexandre Busson, neki viszont a Yuksek valamiért jobban tetszett, úgyhogy ezen a néven lett a nullás évtized végének egyik felkapott francia elektropop-sztárja, aki azonban képes volt tovább is lépni. A következő albuma már sokkal poposabb lett (Yuksek énekesként sem rossz), azóta pedig filmzenét is vállalt, plusz beszállt egy sereg egyéb projektbe, és így azt is megengedheti magának, hogy öt éve nem volt új albuma.

6. Birdy Nam Nam: Trans Boulogne Express (2007)

A lemezjátszó-virtuózként feltűnt négytagú kollektíva a kétezres évek közepén kezdett saját albumokat készíteni, és a második lemez, a Manual For Successful Rioting tette igazán ismertté őket, az album producerei pedig Yuksek és a Justice voltak. Ezen a lemezen hallható a címében a Kraftwerk előtt is fejet hajtó, elektrodiszkós Trans Boulogne Express, mely az egyik legjobb számuk azóta is. Jelenleg a Birdy Nam Nam háromtagúra fogyatkozott, viszont Skrillex személyében lett egy befolyásos támogatójuk, így az új évtized számukra még sikeresebb.

7. DJ Mehdi: Signatune (Thomas Bangalter Edit) (2007)

A tunéziai bevándorló családból származó Mehdi Favéris-Essadi DJ Mehdiként a hiphopból indulva lett az Ed Banger egyik kulcsembere, aki dolgozott mindenkivel, aki számított a szcénában. Így a száma például a Daft Punk egyik felével, Thomas Bangalter-val közösen született, Mehdi pedig ezután is inkább producerként volt aktív, egészen 2011-es, tragikusan korai haláláig, amikor egy bulin egy beomló üvegtetőn átesve szörnyethalt, 34 éves volt.

8. Uffie: Difficult (2010)

A már említett, Párizsban felnövő, de amerikai születésű Uffie (Anne-Catherine Hartley) sorsa tényleg összefonódott a French electro és az Ed Banger tündöklésével, és hallható az első Justice-lemezen is. Uffie első és egyetlen albumán pedig felvonult a teljes French electro-elit, Mr Oizótól kezdve Feadzen át az ebben a dalban is közreműködő SebastiAnig. Sőt, pár dalban még a Madonnával is dolgozó Mirwais is besegített. A Sex Dreams and Denim Jeans remek poplemez volt, de Uffie-ról azóta se igen hallani, és a legújabb hírek szerint be is fejezte zenei pályafutását.

9. Kavinsky: Nightcall (2010)

A Kavinsky nevű karakter mögé rejtőző Vincent Belorgey 2005 óta csinál a nyolcvanas évek szintipopja és filmzenéi inspirálta zenéket, és elég szép sikereket ért el odahaza, de ez semmi nem volt ahhoz képest, amely a Drive című film után várta. A Nightcall (melyben a CSS-ből ismert Lovefoxxx énekelt) ennek a filmnek köszönhetően lett világsláger, Kavinsky azóta megjelent albumának pedig nemzetközi közönsége lett.

10. The Shoes: Time to Dance (2010)

A Yuksekhez hasonlóan Reims városából származó Shoes duó már a hullám legvégét kapta el, de még pont jókor ugrott fel a French electro szekerére. Kollégáikhoz hasonlóan az ő sikerükben is nagy szerepet játszottak az ötletes videoklipek: ez a leghíresebb daluk, melynek a megjelenés után két évvel készült, csaknem tízperces klipjében Jake Gyllenhaal hipszterekra vadászó sorozatgyilkost alakít. Az indie vonalról érkező Shoesnak tavaly is jelent meg új lemeze, de ekkora durranás nem volt rajta.

11. Jamaica: I Think I Like U 2 (2010)

A Jamaica kakukktojás kicsit, hiszen pont a szintiket hanyagolták, de teljesen ennek a szubkultúrának a terméke, olyannyira, hogy a Justice egyik fele és a Daft Punk hangmérnöke dolgozott producerként a lemezükön, és annak az elektro-rockos hangzását hallva egyáltalán nem nehéz a francia elektroszíntérre asszociálni. A Jamaicának is remek klipjei készültek, mégsem indult be annyira a szekér, hogy az időközben megjelent második album tömegeket érdekeljen.

12. Sébastien Tellier: Divine (2008)

A hosszú hajú, szakállas szexőrült Tellier semmilyen irányzathoz nem nagyon sorolható, de mégsem lóg ki innét, főleg, hogy ezen a lemezén a Daft Punk-tag Guy-Manuel de Homem-Christóval dolgozott együtt. Tellier sajátos szintipopja itt találkozott a korszellemmel, olyannyira, hogy a Divine című száma képviselte Franciaországot az Eurovíziós Dalfesztiválon is, ahol természetesen nem nyert semmit, túl jó volt oda.