Huszonévesen csinálja az ember a legjobb dolgait

01
2017.02.24. 21:15

Négy évvel az első album megjelenése után Szabó Benedek és a Galaxisok már keresett koncertzenekar, a szövegeiket fiatalok fújják kívülről a koncerteken, sőt, gimnáziumi osztályok csinálnak videót a dalaikból. Hová lehet továbblépni ezután a harmadik lemezzel? Egyáltalán, milyen távlatok vannak ma egy gitárzenekar előtt Magyarországon? És miért nem mennének A dalba vagy Londonba játszani? 

Bár úgy könyveltek el, mint aki a budapesti fiatalok problémáiról énekel, újabban többször is beszéltél arról, hogy ennek vége. Nem érdekelnek már a budapesti fiatalok?

Én csak unom a témát, de ettől még legitimnek tartom az erről való diskurzust. Sőt, örülök, hogy ez foglalkoztatja az embereket, ezt bizonyítja a Galaxisok elmúlt pár éve is, csak engem most más érdekel. Valószínűleg nem is jártam annyit emberek közé az elmúlt másfél évben. Ha most megírtam volna A legszebb éveink 2-t vagy a Kapuzárási piknik 3-at, akkor az egy hazugság lenne szerintem. Meg tudtam volna írni, csak minek?

Az új lemez a szövegeket tekintve azért nem tűnik olyan radikálisan másnak, mint az első kettő.

Én úgy érzem, hogy van változás, főleg zeneileg, de szövegileg is eltolódtak a hangsúlyok - az első két lemezen például egyáltalán nem voltak szerelmes számok, vagy ha igen, akkor kvázi szerelmes számok. Ez most egy érzelmesebb lemez, romantikusabb, szétszórtabb. Valószínűleg nem a legfontosabb lemezünk, de ha azt kérdeznéd, melyik a legszebb, akkor ezt mondanám. Lehet, hogy nem mond olyan nagyokat, mint az első két lemez, és nem tűnik jelentősnek vagy generációsnak sem, de ez egyáltalán nem is zavar, mert szerintem nem kell mindig fontos lemezeket csinálni, elég, ha jókat ír az ember.

Pedig most már állandó látvány a koncertjeiden, hogy fiatalok éneklik a dalaitokat kívülről, ők fogják az újakat is?

Nem tudom, de a szerelem elég univerzális téma, valószínűleg ezzel is tudnak majd azonosulni. Visszatérő problémám, hogy egy irigy fasz vagyok, folyton másokhoz hasonlítom magam, és azt gondolom, hogy kevesebb vagyok náluk, és amit elértem, az nem elég, miközben a tiszta pillanataimban tudom, hogy azért ez nem így van.

Az, hogy harmincéves korom előtt írtam két olyan lemezt, ami sok embernek sokat jelent és fontos, az jó érzés.

 Valószínűleg engem az elégedetlenség hajt, hogy mindig új vagy más dolgokat csináljak. Már az is nagy csoda, hogy A legszebb éveink ugyanolyan jó lett és ugyanolyan hatást ért el, mint a Kapuzárási piknik, de az ember szerintem nem írhat nagyon sok ilyen lemezt életében. Ezek mindig ott lesznek, de én szeretném azt csinálni, ami érdekel, és amihez kedvem van. Tényleg baj lenne, ha úgy ülne le az ember számot írni, hogy vajon mit fognak ehhez szólni, és ezt nem azért mondom, mert leszarom a közönséget, hanem azért, mert az emberek megérzik, ha nem azt csinálod, amit akarsz.

Miben különbözött ennek a lemeznek a felvétele a korábbiaktól?

Az első kettővel ellentétben ezt már a Galaxisokkal vettem fel, és nem Jacopo házistúdiójában, hanem Lázár Dodival (Esti Kornél, Pegazusok Nem Léteznek), aki nagyon jó barátunk. Sallai Lacival tavaly nyáron beszéltünk róla, hogy jó lenne, ha a harmadik lemez jobban szólna, ezért ez rendezettebb körülmények között készült, a dobokat pedig Kirschner Péternél vettük fel, aki egészen mostanáig az Európa Kiadó tagja volt, Müller Péterrel csinálja az ...and Friends zenekart és még ezer más dolgot - és nagyon ért hozzá. Ez mindenképpen egy tök más helyzet, mert még kevesebbet kell próbálnunk, amit amúgy se nagyon szoktunk, mert iszonyatosan lusták vagyunk. Most meg is tehetjük, mert ezeket a számokat együtt raktuk össze, és régóta játsszuk őket. Másrészt meg furcsa volt zenekarral stúdiózni, mert ezt még nem csináltam; egyedül szoktam jól működni, tök szarul dolgozom együtt más emberekkel. Szerintem zeneileg és a hangszerelés szempontjából is ez a legösszeszedettebb lemezünk.

A második lemeznél már voltak egyfajta elvárások, mennyire más most a helyzet?

Az előzőnél éreztem elvárásokat, most viszont már azt gondoltam, hogy azt csinálok, amit akarok. Az első két lemez nagyon jól sikerült, és ha most mondjuk jódlira épülő atonális zenét szerettem volna csinálni, lehet, hogy azt is megtehettem volna, anélkül, hogy végleg elásnám magam, de hát nem ezt akartam. Most mintha kicsit el is felejtették volna az emberek, hogy jön megint egy lemez, ami egyébként egyáltalán nem baj. A második előtt életemben először tényleg nyomást éreztem, elég hisztérikus is volt a befejezése, és felszabadító is volt, hogy jól fogadták. Ez pedig elég sokáig is készült: ugyanúgy két év volt az előző albumhoz képest, de ez a két év olyan volt, mintha tízezer évig tartott volna.

Játszottatok előzenekarként az utóbbi két évben a Vad Fruttikkal, a Hiperkarmával és 30y-nal is, most kikkel terveztek turnézni?

Egy ideje nálunk már befejeződött az előzenekaroskodás. Még néha van egy-két nagyobb koncert, amikor mások előtt játszunk, de mi nagyon gyorsan lettünk főzenekar, és megugrottuk ezt a szintet elég hamar a sikeres második lemeznek köszönhetően. Én egyébként szerettem az előzenekaros időszakot is, a Vad Fruttikkal például nagyon jól ki is jöttünk, és őket látva arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy ilyen kedvesek velünk, és hogy nekünk is ilyennek kell lennünk majd másokkal, mert néha hajlamos vagyok koncertezéskor elzárkózni másoktól. De aztán hamar úgy alakult, hogy minket egyedül is hívtak, mert van annyi ember, aki kíváncsi ránk, úgyhogy az előzenekaros korszak nagyjából véget ért.

Ez akkor azt jelenti, hogy rövidesen mentek ti is Londonba játszani a kinti magyaroknak?

Hát ezt szeretném elkerülni, és mindenkitől elnézést kérek, de ennél lehangolóbb dolgot nem is tudok elképzelni. Amikor a Galaxisokkal elkezdett menni a szekér, hamar beláttam, hogy mit lehet elérni Magyarországon zenészként: még ha minden a legjobban alakul, akkor is keveset. Szóval ha ti vagytok mondjuk a Quimby, akkor is ugyanabban a tizenkét-tizenhárom magyar városban játszotok ősztől tavaszig, nyáron a fesztiválokon kiemelt idősávot kaptok, Pesten lesz néhány nagyobb koncert, és hogy magadat szórakoztasd, kimentek külföldre magyaroknak játszani. Ami oké, de nekem ez nem elég, és ennek egy részét nem is szeretném: ezért van, hogy a Galaxisok hiába a főzenekarom, nem tölti ki a teljes életemet, és ezért szeretnék a Zombie Girlfrienddel újra felvenni egy lemezt, és utazni, még akkor is, ha ehhez egy jéghideg berlini foglaltházban kell aludnom. Ezt még mindig igazságosabbnak tartanám, mintha a Galaxisokkal kijárogatnánk ilyen vacsorázós estéken játszogatni Londonba. Persze most ezt mondom, de ha kapnánk egy meghívást, hogy mindenképpen a Galaxisokat szeretnék hallani Londonban, biztos kimennék. De alapjában véve ezt csalásnak érzem, és nem ez az, ami engem vonz.

Amikor az első lemez megjelent, akkor sokszor emlegették Cseh Tamás nevét is, mire te azt mondtad, hogy ennek az lehet az oka, hogy nálunk ez az énekes-dalszerzős műfaj nem honosodott meg annyira, ezért emlegeti mindenki a legismertebbet, ha találkozik egy ilyennel. Változott azóta a helyzet?

Nem. De igazából nem is figyelem annyira, mert az egyik dolog, ami engem idegesíteni kezdett mostanában, amikor azt mondják a szervezők, hogy olyan előzenekart hívjatok, ami ugyanolyan zenét játszik, mint ti. Szerintem ez hülyeség, mert olyan zenekarokat kell hívni, akik jó fejek és bírjátok a zenéjüket, ezért is játszunk mi a Gustave Tigerrel, ami sokkal jobb, mintha beraknánk elénk valakiket, akik akusztikus gitáron játszanak. Lehet, hogy azért se látok ilyeneket, mert nem nagyon figyelem és kevés magyar zenét is hallgatok.

Angolul éneklő magyar zenekarból soha nem volt annyi jó, mint most, és nagyon örülök is ennek.

 A magyar nyelvű gitárzene közben légüres térben van, mert a nagy nevek kiöregedtek, és nem mondanám, hogy nagy tülekedés lenne, hogy a helyükre lépjenek. Ezért is gondolom, hogy fogunk is majd fesztiválok nagyszínpadán játszani, mert erre a műfajra mindig lesz igény, és Galaxisok most ott van a legjobbak között. És valószínűleg ha fesztiválok nagyszínpadán játszunk, akkor is elégedetlen leszek, de ezzel ráérek majd akkor foglalkozni.

Indultatok a Nagy-szín-pad! versenyen, döntősek voltatok az Index dalversenyén, már csak A dal maradt a magyarországi dalversenyek közül. Oda is mentek valamikor?

Amikor még irodában dolgoztam, meg is kérdezték rendszeresen, hogy miért nem vagyunk A dalban, és nehéz elmondani, hogy miért nem, de a lényeg, hogy oda nem fogunk menni. Szerintem amúgy nincs azzal baj, ha valaki elmegy egy ilyen műsorba, én is rendkívül következetlen vagyok a saját elveimmel, egyszerűen csak úgy érzem, hogy nekem erre nincs szükségem. A Nagy-szín-pad!-ot is majdnem visszamondtam, de aztán leültem a zenekarral, és abban maradtunk, hogy érdemes elvállalni, és nem is bántuk meg. Egyetlen gáz dolog volt: egy 30 másodperces blokkban egy John Mayer-számból kellett eljátszanunk egy részletet, de ezen túl tudom tenni magam.

Volt az esetetekben valami nagy áttörést hozó megjelenés, vagy minek tulajdonítod, hogy szélesebb körben is ismerté vált a zenekar?

A számok valahogy eljutottak a közönséghez, más nem lehet. Rádióban nem játszották a dalainkat; a Soha nem veszi fel most az első olyan számunk, ami rendszeresen hallható a Petőfi Rádióban, de ez is általában hajnali ötkor, hogy olyan új közönségrétegek felé nyithassunk, mint az éjszakás nővérek vagy a taxisofőrök. Szóval ez nem sokat számít. A teljesség felé című számunk is úgy lett ismert, hogy nem játszották a rádiók, mégis tablókra került belőle idézet, és videókon is éneklik mindenféle gimnáziumi osztályok - ilyeneket a mai napig kapunk néha, és ez tényleg megható dolog. Ezért van, hogy míg mások sokszor nem szeretik a híres számaikat, nekem nincsen vele bajom, mert ez csinált belőlünk turnézó zenekart. A rádió egyébként sem számít már annyit az ismertségben, mint régebben, de legalább kapunk érte jogdíjat.

Most már keresett a zenekar, és ez azt is jelenti, hogy anyagilag is észrevenni a következményeit?

Én annyira észrevettem, hogy tavaly nyáron volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy én vagyok a legnagyobb király a világon, mert volt munkám és mellette a zenekarral is fesztiváloztunk, és hirtelen szembesültem vele, hogy még soha nem volt ennyi pénzem. Így aztán fel is mondtam a munkahelyemen, amit amúgy sem igazán tudtam csinálni a zenélés mellett, de akkor úgy is éreztem, hogy anyagilag oké lesz a zenélés. Aztán elég gyorsan csúfos kudarcot vallott ez az elképzelés, és egyéb dolgok miatt is pillanatok alatt összeomlott az életem, de nagyon jó tanulópénz volt. Éppen most próbálom összeszedni magam ebből, és természetesen újra dolgozom is, csak már nem olyan kötötten.

Na de miért omlott össze az életed?

Magam miatt. Nem tudtam kezelni a döntéseim következményeit, az eddigi legkeményebb évem volt a tavalyi. Másoknak pedig még keményebb volt miattam, és emiatt a mai napig nagyon rosszul érzem magam. Viszont tényleg fontos év volt, ha mondhatok ilyet, mert úgy érzem, megváltoztam a végére, valamivel jobb ember lettem. Bár ebből még nyáron nem sokat éreztem, csak azt, hogy iszonyatos pánikrohamaim voltak, folyton be voltam baszva, és

ha visszagondolok arra a fesztiválszezonra, az ugrik be, hogy negyven fok van, kicsit szédülök és valami színpadon játszunk.

Aminek elég rocksztáros hangulata van, de megélni egyáltalán nem olyan volt; örülök is, hogy elmúlt, az év végére jobbak lettek a dolgok. És legalább született belőle egy ilyen lemez, mint ez.

Mennyiben érződik a lemezen ez a korszak?

Hát a legnagyobb része akkor született, úgyhogy érződik. Az első és az utolsó szám teljes egészében a tavalyi nyárra reflektál, részben egyéb dalok is, és van ugye az a pár szám (Boldoggá akarlak tenni, Innen el), amit négy éve írtam egy korábbi krízisről, csak kicsit átírtam a szövegüket. Sallai Laci mondta, hogy olyan a lemez, mint amikor éjszaka álmodsz mindenféle hülyeséget, aztán a végén felébredsz és rájössz, hogy mégsem öltél meg senkit, és tényleg ezt a csapongást érzem rajta én is. És ez a zenének nem tett rosszat.

Ha kicsit kitekintünk, azt láthatjuk, hogy az a fajta zene, amit ti játszotok, már évek óta nincs divatban, és nem is úgy néz ki, hogy a közeljövőben ez változni fog. Ez befolyásol téged bármiben?

Egyrészt ennek, amiről most beszélünk, semmiféle hatása nincs arra, ami itthon történik, és ez elég szomorú is valahol. Másrészt el szoktam mondani mindig, hogy amit csinálok, annak nincs sok köze azokhoz a zenékhez, amiket hallgatok, bár az új lemezen már vannak olyanok, amik hasonlítanak rájuk: az Olasz film és a Fehér földek például. Megint másik dolog, hogy az utóbbi fél évben én is leálltam a gitárzene hallgatásával, pedig előtte szinte kizárólag pszichedelikus popot hallgattam, de azon kaptam magam, hogy kicsit meguntam a gitározást, nemcsak hallgatóként, de zenészként is. Úgyhogy most újra zongoraórákra járok, ami felszabadító érzés, mert visszajönnek a dolgok, és megint rá kellett jönnöm, hogy nekem a zongora a kedvenc hangszerem. Nem tudom, meddig tart ez, de azt tervezem, hogy a Galaxisok következő lemeze zongorás lemez lesz, és addig nem is veszem fel, amíg nem tudok úgy játszani, ahogy szeretnék. De tény, hogy én sem érzem, hogy a gitárzene visszatérne a fősodorba a közeljövőben, mint ahogy azt sem, hogy a hiphop és az R&B kifelé mennének, de legalább az EDM-nek már kezd vége lenni, aminek nagyon örülök, mert szeretem ugyan az elektronikus zenét, de ezeket a vásári szarokat nem bírtam. Most úgy érzem, hogy nem is lesz ilyen nagy, uralkodó stílus, hanem egyszerre lesz minden. Volt az az időszak, amikor idézőjelben lehetett mindent egyszerre szeretni, mert még ironikusnak hatott, de most már úgy tudsz mindent szeretni, hogy nem is kell idézőjelbe tenni, mindenki hallgat mindent és ezekből táplálkozva csinálja a zenéit. Kicsit elveszettnek is érzi magát az ember ebben a világban, ha nem húszéves, de hát kik igazodjanak, ha nem a húszévesek? Általában amúgy is huszonévesen csinálja az ember a legjobb dolgait.

Mi lehet az szerinted a dalaidban, amit a közönség nem kap meg más magyar nyelvű előadótól?

Az, hogy nagyon egyszerűek. Én elég nehezen vagyok képes az absztrakcióra, ami kurvára zavar is, de nem tudok mit csinálni, ezért elég szimplán fogalmazok a szövegeimben.

Ezért is áll közelebb hozzám Bereményi Géza, mint a magyar alternatív dalszerzők,

mert nem igazán élem a szimbolizmust sem, az impresszionizmust meg nagyon szeretem, csak csinálni nem tudom. Az első lemezem nagyon őszinte volt, a második lemeznél viszont úgy éreztem néha, mintha kicsit az elvárásokhoz igazodnék: a Nem múlik el című számunkat például soha nem éltem, csak írtam egy Szabó Benedek-szöveget, mint egy generátor. Valószínű, hogy az új lemez szövegei nem jelentenek majd annyit a közönségnek, hogy mondjuk éjfélkor megvárjanak a koncert után, csak hogy elmondhassák, milyen fontosak nekik, de ezzel együtt tudok élni. Ahhoz, hogy valami hasson, kell egy kontextus is, és szerencsés időben is kell kijönni egy produkcióval. Sok jó lemez tűnik el amiatt, mert rosszkor jött ki. Velem az volt, hogy egyszerre sok embert foglalkoztattak ugyanazok a dolgok - megjelent például a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, amit részben a Kapuzárási piknik inspirált, legalábbis ezt hallgatták Reisz Gáborék vágás közben. Most nem biztos, hogy ez lesz, de engem jobban érdekel, hogy jó számokat írjak: sosem érzem, hogy tökéletes dalszövegeket írnék, mindegyik dalomban van legalább egy rossz sor, és az a célom, hogy legyen olyan, amiben nincs. Az új lemezen elengedtem magam: ezen vannak a legjobb és a legrosszabb szövegeim is, de megtanultam, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy efféle gátlásaim legyenek, ezért rátettem mindent, amit akkor jónak éreztem.

A mai magyar nyelvű zenekarok közül van olyan, akiknek odafigyelsz a szövegeire?

A Felső Tízezer és a Mayberian Sanskülotts szövegeit tényleg szeretem, és nem azért, mert barátaim-barátnőm játszanak bennük, hanem mert jók. Általában azokat a számokat és azokat a szövegeket szeretem, amiknél nem azt érzem, hogy bárcsak én írtam volna, hanem azt, hogy én ezt nem tudnám megírni, ha ezer évig élnék, akkor sem. Barkóczi Noémi szövegeit is nagyon szeretem például.

Szoktad mondani, hogy számodra fontos a nosztalgia, ez a lemezen is érezhető?

A nosztalgia mindig is jellemző lesz rám, de most mintha sikerült volna ezt leszakítanom, és inkább élek a jelenben, nem pedig azon gondolkodom, hogy milyen jó volt öt vagy tíz évvel ezelőtt. Ezen a lemezen kevesebb nosztalgia van, az egyértelmű, talán mert az írásakor annyi minden történt, hogy nem is értem rá a múltba révedni.

Többször is mondtad, mi az, ami nem vonz téged, de mely célok inspirálnak akkor?

A keretek itthon nagyon szűkek: engem annyira nem motivál, hogy most akkor hétkor vagy nyolckor játszunk-e egy fesztiválon, meg az sem ugyebár, hogy külföldi magyar bulikban játsszak. Az sokkal inkább, hogy megtanuljak rendesen zongorázni. Jó lenne egyszer filmzenét írni, meg azt is szeretném, ha Galaxisok-számok szerepelnének filmekben vagy sorozatokban. Ez utóbbi egy személyes frusztráció is, mert már többször előfordult, hogy egy számunkat az utolsó pillanatban vágták ki: az Aranyélet egyik részében még fel vagyunk tüntetve a creditsben, de végül kivágták a jelenetet, és ugyebár a VAN esetében is szó volt róla, de végül ott is másképp döntöttek, és hát az tök jól működött nélkülünk is. A Galaxisokkal most úgy érzem, hogy azt csinálhatok, amit akarok.

Már nincs az, hogy lemezeket kell eladnod, mert senki nem ad el lemezeket, úgyhogy nincs ilyesfajta nyomás.

De a közeli terveim most elsősorban nem a Galaxisokkal kapcsolatosak, leszámítva azt, hogy stabilan koncertezzünk és sokat játsszunk; most Zombie Girlfriend-lemezt akarok felvenni, szeretném befejezni az angol nyelvű, egyszálgitáros folk-projektemet, amit elkezdtem tavaly, és van még az Oktogon nevű analóg szintis elektropop-projektem, amivel eddig két számot írtam. Szeretnék a Zombie Girlfrienddel utazni is, mert azt a kevés alkalmat, amikor csináltunk ilyet korábban, nagyon élveztem. Rengeteg dolog van, szeretnék a zenén kívül mással is foglalkozni, például egyre jobban főzök, de szeretnék megtanulni sütni is, mert abban rettenetesen rossz vagyok. De ez nem azt jelenti, hogy hátradőlhetnék, hanem pont most jön a nehezebb rész, amikor eljutottál valahová, és ezt a pozíciót meg kell tartanod. Nem azért, mert verseny, hanem mert ettől leszel elégedettebb. Én általában elégedetlen vagyok magammal, de ha ezt sem csinálnám, még elégedetlenebb lennék.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!