Az ember, aki még mindig 1994-ben él

Van az az érzés, amikor a hideg végigfut a gerinc mentén az idegpályákon, az alkaron az apró szőrszálak felállnak a neuronhálón érkező impulzusok hatására, végül a nyakizmok alig érezhetően megfeszülnek. Odabent, a koponyánk mélyén, a vészvilágítás villogó fényében pedig megjelenik egy monokróm hibaüzenet:

Van úgy, hogy erről a kellemetlen érzésről mi magunk tehetünk, én például nemrég nagyon égtem, amikor a körzeti orvosnak a sebeimet mutogatva el kellett mesélnem, hogyan hagyott helyben egy alig félméteres makákó, de néha elég elmenni mondjuk egy Rapülők-koncertre.

És most itt nem arról van szó, hogy a Geszti Péter első millióit és első modellcsajait megalapozó formáció már a kilencvenes években is béna szalonrapet nyomta, hiszen ne menjen operába az, aki utálja, ha nagy tüdőkapacitású nők a szerelemtől szenvedve kiengedik a kétvonalas C-t. És még csak nem is azért érezhette magát roppant kínosan az, aki pénteken részt vett a Rapülök ráadáskoncertjén, mert az egész a kilencvenes évek hazug nosztalgiájára épült.

Hanem, mert rossz látni, hogyan öregszik bele egy egész generáció a saját sikereibe.

Nem nosztalgia, időutazás

Persze a Rapülők már a kilencvenes években is iszonyatosan kínos volt, csak akkor még nekem, sőt az ország jelentős részének sem tűnt fel, hogy ez nem a rap, hanem a rap családbarát, Disney-kompatibilis verziójának közép-európai paródiája. Állt ott Geszti Péter, a belső-pesti hülyegyerek egy vekkerrel a nyakában, és olyan amplitúdóval nyomta a szóvicceket, hogy tényleg azt hittük, ezt már cirkuszban kellene mutogatni. És ehhez képest tényleg jelentéktelen hibának tűnt, hogy közben olyan bénán mozgott, mint a tányéros tévén fáziskéséssel, adáshibákkal érkező plüssmacska a DJ Kat Show-ból.

Most viszont, alig több mint húsz évvel később ugyanaz a Geszti Péter áll ugyanott, ugyanabban a kínos arany baseballsapkában, és már ő maga sem hiszi el, hogy ez csak a paródia nosztalgiája. Fullban nyomja a kretént, éppen úgy mint 1994-ben, két szám között odalöki, hogy rodeó, videó, Fa Deó, és közben megpróbál ironikusan kikacsintani. De nem csak azért nem megy neki, mert az idő éppen olyan simává botoxolta az arcát, mint a Krím-félszigetet Armani öltönyben annektáló Vlagyimir Putyinét. Hanem mert nem tud őszintén nosztalgiázni a kilencvenes éveken, ha ő ott él még mindig.

Igen, Geszti Pétert magára hagyták a szóvicceivel 1994-ben, és azóta is ott bolyong ebben a hideg és barátságtalan párhuzamos univerzumban, mint Will Byers a Stranger Thingsben.

“A kilencvenes években még PC poénnak számított, hogy ugye arra a nőre, akinek sok férfival volt dolga, azt mondjuk, hogy egy ribanc, míg ha egy férfinak volt sok nővel dolga, az menő. Elmondom, miért van ez így. Ha van egy lakatod, amit minden kulcs nyit, hát az nem egy túl jó lakat. De ha van egy kulcsod, ami minden lakatot nyit, na az már azért elég vagány” - mondja Geszti a színpadon és miközben elönt az a bizonyos szekunder szégyen, már tudom, hogy ugyanolyan komolyan gondolja ezt a szexista baromságot, mint ahogy nem viccelt ugyanezzel a kilencvenes években sem, amikor azt énekelte, vagy inkább pattogta, hogy

“A fenntartása költséges, igen, igen/ Kell hozzá egy zöldséges”.

A sikeres vállalkozók generációja

És miért ne gondolná komolyan, amikor két Papp László Sportarénát tölt meg negyvenes marketingigazgatókkal és ötvenes építési vállalkozókkal, akik az elmúlt húsz évben sem jöttek rá, hogy a Rapülők semmivel sem jobb, mint a Queen Kóla, vagy a neonzöld Budmill táska.

Mert hát Geszti Péter legnagyobb hibája, hogy túl sikeres, és ezért az elmúlt évtizedekben senki sem mondta el neki, hogy fele ennyi szóviccel messzebbre jutna. Akkor nem éreznénk az egész életművén a Rapülőktől a Jazz+Azon át a Dzsungel könyvéig, hogy a rímek alakítják őt és nem ő alakítja a rímeket. Hogy egy frappáns szóvégegyezésért eladná a saját aranyalbumát is.

Geszti Péter a befutott magyar ötvenes, akinek már húsz éve senki ne tudott újat mondani. Aki szerint a világ nem változik, legfeljebb romlik. Aki szerint az internet valami gyanús tinihiszti, a szabadságjogok elvben fontosak, de azért két pofon sok mindent megold. És egyébként is, mi, fiam annak idején nem sírtunk, inkább ittunk rá egy feles pálinkát.

Geszti Péter azért tölt meg két arénát két egymást követő este, mert szerencsére vannak rajta kívül is nyertesei a rendszerváltásnak. Ők táncoltak a Helyi terminátorra péntek este, és igen, ők fekszenek másnap otthon a Klippan kanapén fájó háttal.

Ha még mindig nem írtam körül pontosan, kikről is van szó, akkor álljon itt a nemzet legsikeresebb ötvenes vállalkozójának neve: Orbán Viktor, az ember, aki attól szenved, hogy ő már húsz éve is megmondta, és azóta se tud neki újat mondani senki. Persze, a francokat szenved ő, szenvedünk mi eleget helyette is.

Tóth nővérek és a dobos, aki mindenkit ledobol

Hát ezért kínos a Rapülők nosztalgiakoncertje, de annyira, hogy azon már Dévényi Tibi bácsi piros labdás performance-a, vagy éppen Kozsó feltűnése sem tud igazán nagyot rontani.

Persze, ha kizárólag a koncertet nézzük, akkor azért kiderült, hogy a profi színpadkép, és a kreatív grafikák mellett azért Tóth Vera és Tóth Gabi is nagyot énekelt, Szentmihályi Gáborról meg ismét kiderült, hogy remek dobos. Hogy a koncerten volt több csúcspont is, sőt, még őszinte érzelmes pillanatokra is futotta. Például amikor Somló Tamásra emlékeztek a fiai.

De azért ha csak a koncertet nézzük, akkor ez még mindig a Rapülők, a kilencvenes évek legkínosabb magyar zenekara. De ha tényleg semmi mást nem akarunk, csak nosztalgiáznánk, inkább legyen Nirvana, Pearl Jam, vagy Massive Attack. Sőt az Áj láv júnál még az Ilyenek voltunk is jobban leírja a kilencvenes éveket. Vagy legalábbis nem olyan bizsergetően kínos hallgatni.

(Borítókép: Marjai János/MTI)