Egy fesztivál, amire méltán lehetünk büszkék

344
2017.08.08. 22:57

Ha van esemény, amin egyáltalán nem is kell részt vennünk ahhoz, hogy sarkos véleményünk legyen róla, akkor az Ozora Fesztiválnál (hivatalos nevén O.Z.O.R.A.) nem kell jobb példát keresni. Mindenki tudni véli, hogy kik járnak oda, mit csinálnak ott, és mivel nekem sincs semmilyen kapcsolódási pontom a goa/psy kultúrkörhöz, én is boldogan elvoltam éveken át anélkül, hogy meg akarnám nézni, ahogy a rasztás hippik ördögbotoznak a pusztában.

Miután azonban négy-öt éve egy ideig rászállt a rendőrség és a kormánymédia (akkor még a Hír TV) a fesztiválra, egyre több lett a beszámoló, köztük több olyan is, amely némiképp árnyalta a képet. Voltak ismerőseim, akiknek nagyjából annyi közük van a goához, mint nekem, mégis jól érezték magukat Ozorán, ráadásul maga a program is egyre sokszínűbb lett, megjelentek olyan fellépők, akik nem a psytrance-hez vagy valamelyik határműfajához tartoznak. Úgyhogy most, amikor lehetőség nyílt egy napra meglátogatni a fesztivált, nem mondtam kapásból nemet. Ráadásul annak ellenére, hogy Ozora ma már az egyik legnagyobb magyar fesztivál (tényleg csak a szigetes zászlóshajók mérhetők hozzá), még mindig sokkal kevesebbet szokás tudni róla, mint a többiről.

Se nem puszta, se nem goa

Először is tisztázzunk néhány közkeletű félreértést: a fesztiválhoz ugyan Ozora a legközelebbi nagyobb település, valójában Dádpusztán rendezik, mely hivatalosan a Fejér megyei Igar része. De ettől még mindenkinek Ozora marad. Másrészt meg az sem igaz már, hogy ez tisztán egy goafesztivál lenne, mint erre fentebb már utaltam is. Ebben feltehetőleg annak is van szerepe, hogy az eredeti szervezőbrigád néhány éve lecserélődött, ők SUN Festival néven viszik tovább a koncepciót, és arra inkább ráillik az elnevezés, mint ahogy Ozora másik kistestvére, a jógafesztiválnak titulált Samsara is egyértelműen ahhoz a szubkultúrához szól.

Mára Ozora közönsége egyértelműen felhígult, úgy ránézésre egyharmadot sorolnék a goa-psy szubkultúrához, miközben egész nagy már az átfedés az olyan elektronikus zenei fesztiválok közönségével is, mint mondjuk az Alkotótábor. És miért is ne, amikor játszott itt már pár éve a Leftfield is, az idei programba pedig becsempésztek olyan fellépőket, mint a tuareg sivatagi blueszenekar Tinariwen, a dub-legenda Adrian Sherwood, vagy a nyakatekert elektronika királya, Squarepusher, és van minimal, techno és egyéb elektronikus tánczene is bőven. De nemcsak ezért mondanám, hogy olyan őrjítően nagy különbség nincs egy hagyományos zenei fesztivál és Ozora között.

A szervezők szerint egyébként a résztvevők nagyjából 80 százaléka külföldről jön, a nem reprezentatív felméréseim szerint a francia, a spanyol és a német nyelv hallható a leggyakrabban a fesztiválon. Meglepően sok a gyerek, miközben pont az a 17-20 éves korosztály van alulreprezentálva, amely például a Sziget közönségének a legjavát teszi ki. Ez egyben azt is jelenti, hogy szinte teljesen hiányzik Ozoráról a legfárasztóbb típus, a legénybúcsúzók fesztiválos megfelelője, azaz a viccesnek szánt kiegészítőkben bohóckodó, izomból bulizó, minden szembejövővel lepacsizó, magát már a nulladik napon rekedtre ordító holland tinédzser. Persze Ozorának is megvannak a maga sajátos típusai, de azért irritálóan tolakodó emberrel nem találkoztam, csak egy ismerős mesélte, hogy a spanyol sátorszomszédja meg akarta téríteni.

A Dádpuszta elnevezés is megtévesztő, ugyanis a fesztivál helyszíne nem kietlen pusztaság (mint például a Burning Man helyszíne), hanem egy tényleg csodaszép, dombokkal és völgyekkel tagolt, hatalmas zöld terület, a sarkában egy aprócska mesterséges tóval, amiben fürdeni ugyan (egyelőre) nem lehet, viszont szépnek az is szép. Az Ozorának otthont adó farmon év közben is megmaradnak a fesztiválra kialakított épületek, melyek között van olyan, ami pont olyan, mintha egy Woodstockot megjárt Makovecz Imre tervezte volna, míg a dombokra felvezető falépcsők, gyalogoshidak, a különféle gazdasági segédépületekből kialakított helyiségek, és a domb tetején látható Mirador kilátó már fesztivál nélkül is látványosak, így pedig pláne.

Estére ugyanis a fények is megérkeznek, és nemcsak a hatalmas tüzek, de például a nagyszínpadot díszítő egyedi led-installáció is szürreális látvány, a fényfestéssel díszített Dome színpadról nem is beszélve. Ha pedig hozzávesszük ehhez a félmeztelenül táncoló emberek ezreit, tiszta Mad Max-hangulatunk lehet, de még eszünkbe juthat A part című rossz emlékű film utópisztikus közege is. Épp ezért úgy is el lehet nézelődni egy darabig, ha közben a zene nem igazán köt le.

Pedig a hangzáson semmi nem múlik: mivel a legközelebbi lakott település kilométerekre van, tényleg bivalyul szól a nagyszínpad is, az előtte elterülő kis mocsár pedig tökéletesen alkalmas rá, hogy néhányan tetőtől talpig sárosan mászkálnak a közönségben, ahogy azt régebben a Szigeten is lehetett látni. Nemcsak emiatt mondom egyébként, de van valami a mostani Ozorában a régi Sziget-feelingből is, amikor a fesztivál még nem egy óriás vurstlit jelentett a lehető legkényelmesebb környezetben.

Amiben a leginkább más

Van azonban néhány komoly különbség: az egyik legszembetűnőbb, hogy nincsenek reklámok, a másik, hogy nincs az a kibírhatatlanul hömpölygő tömeg, a harmadik, hogy szemét sincs. Szinte mindenütt van szemétgyűjtő zsák, az itteniek többsége pedig tényleg használja is ezeket - ha kell, mások helyett is. Toi-toi vécék helyett is környezetbarát, pottyantós vécék vannak (bár higiénikusabbnak nem mondanám őket). Épp ezért azon se lepődtem volna meg, ha kizárólag vegán büfékből lehetne ételt szerezni, ehhez képest itt is kapható marhapörkölttől hekkig minden, egész jó áron.

Apropó árak: a közönségre való tekintettel minden euróban van megadva, viszont az árak nem nyugati színvonalúak. Például egy dobozos Soproni 2 euro (600 forint), egy főétel már 5-6 eurótól kapható, a kiszolgálás pedig meglepően kedves, pláne ahhoz képest, hogy az év legmelegebb napján álltak szegény lányok és fiúk már órák óta a pultban. Szintén segítőkészek és kedvesek a biztonságiak, akiknek ez nyilván álommeló, mert sok dolguk nem szokott lenni.

És bár nyilván túlzás, amikor közös rezgésről meg nagy családról beszélnek Ozorával kapcsolatban - eleve 30 ezer emberről beszélünk, milyen családiasság? -, tényleg nyoma sincs agresszivitásnak vagy arroganciának (bár az érdekelne, miért hallottam hajnaltájt távolról azt, hogy valakik azt kiabálták, hogy “a kurva anyátokat basszátok meg!”). Az viszont itt teljesen általános, hogy a mellettem lévő elkéri az üveg vizemet, sokan meg teljes biztonságérzettel fekszenek le aludni a földre bárhol. Pedig itt jóval több a külföldi, mint a Volt Fesztiválon.

Auratisztítás nélkül is hat

Pár órába beletelt, de egy idő után meg lehetett szokni ezt a közeget: nem néztem tíz másodpercenként a kicsit távolabb lévő, töltőn hagyott telefonom irányába; simán végigsétáltam mezítláb a büfékig és vissza; megszoktam a máglyákat és az ezoterikus füstölőket, és nem lepődtem már meg, ha néha szembejött egy félmeztelen nő. (Azon a sokkon pedig, hogy egyesek drogozni is szoktak egy nagy fesztiválon, már jó két évtizede túl vagyok.)

Viszont így is teljesen valószínűtlen élmény volt reggel fél nyolckor, ébredés után lenézni a dombról a nagyszínpad felé, ahol még mindig dübörgött a zene és még több százan táncoltak zavartalanul. Vagy az, hogy kézműves workshopok és főzőtanfolyamok helyszínei napközben ott maradnak teljesen őrizetlenül, és eszébe se jut senkinek se heccből szétszórni a vöröslencsét vagy lelegelni a fűszernövényeket. Ezek az egyéb programok napközben a közönség elég nagy részét elszívják, lekötik a gyerekeket is, és ez már csak azért sem lényegtelen, mert az emberek nagy része legalább egy hetet itt tölt.

Merthogy Ozorára nincs is napijegy, aki idejön, az jellemzően pár napot itt is marad. Nem vagyok biztos abban, hogy egy teljes hetet itt tudnék tölteni, de teljesen kívülállóként belekóstolni Ozorába úgy is érdekes volt, hogy ezúttal nem a koncertek miatt jöttem, mint általában. Igaz, a Tinariwennek, Adrian Sherwoodnak és a többi izgalmasabb fellépőnek (ezek mind más napokon játszottak) otthont adó Dragon Nest színpad talán tudna még meglepetésekkel szolgálni a nagyszínpados veretéshez képest, nekem most csak egy didgeridoo-n és dobon játszó izraeli zenekar jutott.

Ilyenkor kellene egy váratlan fordulattal arról beszélni, hogy új emberként, kitisztult aurával és felemelt szívcsakrával jöttem el Ozoráról, vagy hogy átéreztem a hely szakrális kisugárzását, de hát ilyesmiről szó sem volt, egyszerűen csak láttam egy nemzetközi hírű fesztivált, amire nemcsak méltán lehetünk büszkék, de még jól is éreztem magam. És még csak a psytrance-t sem kellett megszeretnem hozzá.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!