Szellős keddi nappal és suttyódiszkóval búcsúzott a Sziget

DMOHA20170815002 (1)
2017.08.16. 11:55

A zárónapra nem maradtak igazi nagyágyúk, de azért szegény The Killsszel akkor is kiszúrás volt a délután 4 órai kezdés. De vajon tanult-e a múltkori kudarcból az Alt-J, és érdemes volt-e harmadszorra is elhívni az Interpolt? Ja és megvolt az End Show is.

The Kills @ Nagyszínpad (6/10)

Szegény Alison Mosshart és Jamie Hince - nem elég, hogy jó tízéves késéssel jutottak el végre a Szigetre, de akkor is berakják őket a leghálátlanabb idősávba. Van olyan zenekar, amely délután 4-kor is a maximumot tudja nyújtani a Nagyszínpadon, mint például a Metronomy, amelynek egyes dalai még passzolnak is a délutáni napsütéshez, de a Kills nem az a kategória. Ez a zúzósabb, dekadensebb zene sokkal jobban érvényesül egy kisebb, sötét helyen, mint amilyen estefelé az A38 Színpad, vagy akár még a kicsihez sem kell ragaszkodni, játszott már a zenekar sok-sok ezer ember előtt nem egyszer. Most viszont nem jött össze az igazán nagy buli: a nem túl nagy közönség nagyobb részt bágyadtan figyelte a koncertet, amin az sem segített, hogy csak két-háromszor mozdult meg a színpad úgy istenigazából.

Pedig a két kísérőzenésszel kiegészült Kills elég jó koncertzenekar tud lenni: Mosshart az egyik legvagányabb rockénekesnő, a kortalan Hince pedig amellett, hogy remek gitáros, egy utánozhatatlanul cool fazon, és egyiküknek sem ártott meg igazán a színre lépésük óta eltelt csaknem másfél évtized, sőt még a heroin chic sem kopott meg. A setlistből is hiányzott egy-két nagy sláger, és túl sok volt a középtempós, bluesos szám, de az igazi probléma a hangosítás volt: nem szoktam ezen rugózni túlzottan, de a Kills tényleg úgy szólt, mintha a magasakat és a mélyeket levágták volna, és mindent betömörítettek volna egy hangsávba, hogy néha még a dallamokat se lehessen rendesen kivenni, és ha ez nem lett volna elég, Hince mikrofonja is alig szólt. Így se volt ez rossz koncert éppenséggel, de jobb lenne egyszer nem nehezített pályán is látni ezt a zenekart.

Birdy @ Nagyszínpad (4/10)

Úgy az előző évtized közepe óta megállíthatatlan a jellegtelen énekes-dalszerzők inváziója, és nincs év, hogy ne törne be minimum egy tucatnyi fiú vagy lány, akik pont alkalmasak rá, hogy a Sziget délutáni műsorsávjában szóljanak a háttérben, amíg az emberek gyülekeznek a Color Partyra. Idén Tom Odell és George Ezra mellett a 21 éves brit énekesnő, Birdy és zenekara képviselte ezt a kategóriát a fesztiválon: a Killshez hasonlóan rá sem volt kíváncsi nagy tömeg, pedig becsülettel játszotta a generic female singer-songwriter szoftverrel írott steril dalait, hol zongorán, hol pedig gitáron kísérve magát, de nem volt egyetlen hang sem, amiben valami minimális eredetiséget, ötletet vagy izgalmat lehetett volna felfedezni.

Birdynek nagyjából kétféle dala van: vannak a basic rádióslágerek (lásd például Wings), amiket már valahol hallottunk, az is lehet, hogy nem is tőle, hanem egy másik énekesnőtől másik címmel, de ez még a jobbik eset, mert a zongorás lassúk meg kibírhatatlanul vontatottak. Birdybe múlt hónapban a Pohodán is belefutottam, de akkor csak röviden hallgattam bele a műsorába, és már akkor se értettem, hogy jutottunk odáig, hogy ilyen bántóan semmilyen produkcióval fel lehet kerülni egy fesztivál nagyszínpadára, most pedig már fel is bosszantott. Mert manapság, amikor már minden bokorban akad egy jó hangú énekes, aki még hangszereken is tűrhetően tud játszani, akkor ne legyen már érv, hogy “hú, de szépen énekel”, ha egyszer dögunalmas szegény. Amikor már el vagyunk árasztva profin megcsinált produkciókkal, akkor mondjuk ki végre, hogy ez a fajta profizmus nem erény, hanem csak a beugró. És ez sem ér semmit ilyenkor, hiszen az unalmasság a lehető legnagyobb bűn, ennél még komolyan az is jobb lenne, ha egy muzikális óvodáscsoport életében először fogna hangszert, és úgy zavarnák fel őket a színpadra. Akkor legalább történne valami.

Alt-J @ Nagyszínpad (6/10)

Két éve az Alt-J nagyszínpados koncertje az egyik legnagyobb csalódás volt az általam látott szigetes koncertek közül: hiába szerettem nagyon a sokat ígérő első lemezt, és hiába találtam még jó dolgokat a jóval gyengébb második albumon is, a leedsi zenekar élőben szinte pillanatok alatt elvérzett. Az a koncert elviselhetetlenül hosszú volt, rosszul volt felépítve, és az is kiderült, hogy az Alt-J-nek nemcsak hogy nincs elég fesztiválra való száma, de színpadi jelenléte sincs sok. Olyannyira rossz emlék volt, hogy el is vette a kedvemet a zenekartól, amely az idén megjelentetett egy új, szintén felemás albumot.

Na, hát örömmel tapasztalhattuk, hogy az Alt-J láthatóan tanult a hibákból, és amin lehetett változtatni, azt meg is tette. Először is sokkal okosabban állították össze a programot: kiszórták a második album unalmas és lassú dalainak többségét, és az új lemezről, a Relaxerről is csak azt játszották el, aminek tényleg itt a helye. Márpedig ezen az albumon is van azért minimum három jó szám, miközben a műsor nagyobbik részét a debütáló lemez dalai tették ki, és így végre az Alt-J elmondhatja magáról, hogy van egy fesztiválra való koncertszáma - ez legutóbb még nem így volt.

Igaz, így is becsúszott egy-két gyengébb dal, amikor észrevehetően többen szivárogtak el a színpad elől, de az igazi probléma még mindig az, hogy inkább tűnnek a tagok grafikusoknak vagy frontend fejlesztőknek, semmint popsztároknak. Különösen az énekes, Joe Newman visszafogottsága szembetűnő, ez szinte semmit nem változott két év alatt, mint ahogy az sem, hogy most is a billentyűs Gus Unger-Hamilton volt az, aki néha próbált szólni a közönséghez, és mintha már kezdene is ebbe belejönni. De ettől még az Alt-J élőben továbbra is csak statikus produkció, és ezen az sem változtat, hogy a koncert újra eszembe juttatta, hogy a Breezeblocksnál nagyon kevés jobb popdalt írtak ebben az évtizedben. De most legalább már jó az irány.

End Show with Dimitri Vegas & Like Mike @ Nagyszínpad (?/?)

Tűzijáték, konfettik, lézerek, világító bulirudak, a szokásos körítés a búcsúbulihoz. Ja és közben DJ Falunap és MC Put Your Hands In The Air! How Are You Ziget? csinálták a hangulatot, és egy estére elhihettük, hogy az egész világ egy nagy Balaton Sound. Újra el kell mondanom, hogy a Sziget jelenlegi közönsége simán ellenne valódi koncertek nélkül, és vígan elugrálna esténként a húszéves Daft Punk-számokból és lejárt EDM-slágerekből kevert suttyódiszkóra.

Interpol @ A38 Színpad (8/10)

Nem egészen tudtam, mire is számítsak az Interpoltól: pontosan tíz éve még Münchenig képes voltam elutazni egyetlen koncertjük miatt, az idén már csak egy vállrándítással vettem tudomásul, hogy harmadszorra is fellépnek a Szigeten. Nem sikerült az új évtizedben már nagyokat dobnia a zenekarnak, amely nyilvánvalóan az első két albumával volt a csúcson, azóta csak felvillanásokra futotta, igaz, egy stabil színvonalat azért bármikor képesek hozni. Amikor azonban kiderült, hogy az Interpol teljes egészében el fogja játszani a 21. század kevés tényleg klasszikus rocklemezeinek egyikét, a Turn On The Bright Lightsot, akkor azért máris megjött a kedvem a koncerthez.

Azt persze nem néztem meg, pontosan mit is takar ez, így előbb ki kellett várni egy négyszámos bevezetőt, melyben azért elhangzott az Interpol egyik legnépszerűbb dala, a Slow Hands is, de aztán tényleg szépen az elejétől eljátszották az albumot. Az eredeti basszgitáros, Carlos Denglert már egy ideje Brad Truax pótolja, és élőben egy billentyűssel is kiegészül a zenekar (méghozzá az egykori Secret Machines-tag Brandon Curtisszel), a váltakozó, egyszínű hátterek pedig abszolút illenek az Interpolhoz. Voltak azért aggodalmaim: egyrészt tartottam tőle, hogy a késő esti sávban, amikor a Nagyszínpadon már semmi nincs, megint ide fog beszorulni a tömeg, de eleve nem volt igazán nagy zsúfoltság kedden a Szigeten, úgyhogy ez alaptalannak bizonyult.

Félő volt az is, hogy a kötelező jókedv és az erőből bulizás fesztiválján az Interpol sötét melankóliája nehezen fog érvényesülni, és ugyan voltak néhányan a nézőtéren, akik láthatóan az End Show után tévedtek ide, nem lehetett panasz a közönségre. Pedig sajnos itt is bejött a hangosítás-probléma, hiszen a dalok mintha egy vödörből szóltak volna, teljesen elveszett az Interpol ereje, a basszust például alig lehetett kihallani a mixből. Mégis, mire a Turn On The Bright Lights dalaihoz értünk, egész összeállt a dolog, és minden nehézség ellenére élvezni tudtam a koncertet. Paul Banks és Daniel Kessler most is biztosan vezették a zenekart, előbbi élőben is ugyanolyan karakteresen énekel, és érdekes, tizenöt év elteltével már egyáltalán nem ugrik be erről a lemezről a Joy Division, annyira az Interpol sajátjának tűnik ez a zenei világ. A Turn On The Bright Lights semmit nem vesztett az erejéből, szinte nincs gyenge pont rajta - nekem most élőben a fenséges zárószám, a Leif Erikson talált be leginkább. De még annál is jobb volt az egész koncertet záró Evil - és akkor még bele se gondoltam, milyen jó lett volna ez a koncert jó hangosítással és nem ki-be járkáló hollandokkal a nézőtéren, de ez mindegy, köszönjük így is.

Borítókép: Mohai Balázs / MTI.

Ne maradjon le semmiről!



  • Hírek
  • Bankszámla