Ed Sheeran újra feltalálta a Backstreet Boyst

GettyImages-648429218
2017.08.24. 16:05

Sok szempontból Ed Sheeran a 21. század egyszerre legfurcsább és legkézenfekvőbb popsztárja, aki népszerűség tekintetében már most ott van a legnagyobbak között. Pedig felületesen vizsgálva semmivel sem több, mint bármelyik huszonéves gitáros a londoni metró valamelyik aluljárójában. Mégis ő az, aki fiatalon, klasszikus dalszövegíró-zeneszerzőként eljutott oda, hogy különösebb zenei stílusjegy vagy egyéniség nélkül milliók imádják. Megpróbáljuk megérteni az Ed Sheeran-jelenség lényegét.

Manapság képtelenség úgy zenei vagy popkulturális híreket olvasni, hogy valamiért ne kerüljön elénk egy tetovált, vörös hajú, tipikus ír/brit srác. Legutóbb épp azért őrjöngött az internet, mert Ed Sheeran népszerűsége már egy rövidke alakítást jelentett neki a Trónok harcában, ami nem teljesen ok nélkül verte ki a biztosítékot annyira az embereknél, hogy az énekes később törölte magát a Twitterről. Ez az egész történet is tökéletesen jelzi, hogy a még csak 26 éves énekes-dalszerző karaktervonásai mennyire eltérnek azoktól a személyiségjegyektől, amelyek a globális szupersztárokra többnyire jellemzőek.

Sheeran Nyugat-Angliában nőtt fel, egy igazi művészcsaládban, hatalmas ír katolikus rokonsággal a háta mögött. Így nem csoda, hogy Bob Dylanen, Van Morrisonon vagy Eric Claptonon felnőve hamar a zenélést választotta. Alig 15 évesen már kiadta az első számgyűjteményét, és innentől kezdve iszonyatos tempóban kezdte el gyártani az EP-ket. Sheeran 20 éves korára ott találta magát, hogy a teljes zenei sajtó azon csodálkozik, hogy ki ez a vörös hajú, teljesen átlagosnak tűnő gyerek, aki ilyen elképesztően dallamos slágereket ír a szakadt gitárjával. A nemzetközi sajtó fokozódó érdeklődésével párhuzamosan – pont amikor elkezdett nyílegyenesen felfelé ívelni a karrierje – aztán elkezdett másoknak is dalokat komponálni: Taylor Swifttől a One Directionön át egészen The Weekndig sorra gyártotta az óriási slágereket aktuális popsztároknak. 2012-ben már Taylor Swifttel készített közös számot, alig 21 évesen.

Sheeran visszafogott, átlagos, sőt akár kicsit lúzernek is mondható személyisége legalább annyira lenyűgözte a szakmát, mint amennyire a rajongóit. A második nagylemezét már Rick Rubinnal és Pharrell-lel vette fel, ami kábé olyan, mint harmadik csatárnak lenni Ronaldo és Messi között. 2013-tól minden évben jelölték Grammyre, minden létező brit díjat megnyert, a legutóbbi albuma minden idők harmadik leggyorsabban elkapkodott nagylemeze lett Adele és az Oasis mögött. A népszerűségét az is jól jelzi, hogy miközben sok baromi nagy brit előadó sohasem tudott igazán betörni az amerikai piacra (khm, Oasis), addig a legutóbbi nagylemezéből fogyott a legtöbb eddig 2017-ben.

Ed Sheeran és Taylor Swift 2012-ben egy New York-i koncerten
Ed Sheeran és Taylor Swift 2012-ben egy New York-i koncerten
Fotó: Jamie McCarthy / Getty Images Hungary

A Y generáció legátlagosabb csúcszenésze

Maga a zenei sajtó is csak az elmúlt pár évben próbál magyarázatot találni arra, hogy mégis mi a francért annyira népszerű Sheeran. Hiszen vele kapcsolatban rendszeresen elhangzanak a következők:

  • Megjelenésében sehol nincs a szuperszexi popsztárokhoz képest.
  • A zenéi ugyan tényleg állati dallamosak, de kizárólag a szerelemről és átlagos családi emlékekről tud énekelni.
  • A zenéje egyébként sem több, mint egy szál gitárra írt, majd maximum áthangszerelt popszámok sora, amelyek egyaránt táplálkoznak az angol folkból, a klasszikus R&B-ből, a '70-es évek gitárhőseiből, hiphopból (!) és az éppen aktuális trendekből, mint a legújabb lemezén a frissen feltűnt afrikai vagy tropical hangzás.
  • Pofátlanul giccses, érzelmes, kiszámítható dalokat ír.
  • Képes volt az eddigi három nagylemezét három matematikai jelről elnevezni (+, x, ÷)
  • Iszonyatosan rossz, amikor rappelni próbál, és még rosszabb, amikor ezt énekléssel kombinálja.

Ráadásul maga Ed Sheeran is rengetegszer nyilatkozza, hogy tényleg kicsit lúzer. Zane Lowe-nál arról beszélt, hogy Izlandon harmadfokú égési sérülést szerzett, mert beragadt a lába egy gejzírnél. Egy keményebb bulin véletlenül megvágták egy karddal az arcát, amikor James Bluntot poénból éppen lovaggá akarták ütni. Saját bevallása szerint sohasem volt jó tanuló, focizásnál mindig a cserék közé rakták, és úgy kellett felnőnie, hogy alapból hátrányból indult a csajoknál. És akkor az még nem is volt, hogy egy csomó dalát valamelyik volt nőjének vagy leendőbeli volt nőjének írta, és ezt valahogy mindig sikerült a brit sajtó orrára kötni.

A Rolling Stone pár hónappal ezelőtt címlapsztorit közölt Sheeranről, és a cikket készítő újságíró megosztotta néhány benyomását a magazin podcastjében. Ebből kiderül, hogy Sheeran tényleg pontosan olyan, mint amilyennek látják vagy éppen láttatja magát. Leginkább a haverjaival lóg, a szokásosnál jobban szeret piálni, és időnként rájön, hogy elege van a közösségi médiából. Mint egy átlagos mai 26 éves, azzal a különbséggel, hogy a Forbes szerint a negyedik legjobban kereső szórakoztatóipari szereplő, és 2017-ben egyelőre az ő albumából fogyott a legtöbb.

Ed Sheeran népszerűségének okait ugyan elsősorban a zenéjében kell keresni, de sok szempontból maga az előadó még ennél is fontosabb. Az énekes voltaképpen abból kovácsolt előnyt magának, hogy ránézésre ő az abszolút antisztár. Az Y generáció pedig az internet óta sokkal jobban tud azonosulni a szerinte hiteles előadókkal, mint mondjuk a '90-es évek műpopsztárjaival. Itt van egy vörös hajú srác, aki nagyon romantikus dalokat énekel a szerelemről, családról, barátokról, de ha elmennél vele éjszaka sörözni, akkor valószínűleg ugyanúgy Unicumot kérne a sörhöz, mint te.

Ed Sheeran igazából bárki lehetne a haveri körünkből, és ezért is rajonganak érte annyira.

A jelenség megértéséhez azonban nem elég rájönni, hogy Sheeran voltaképpen a legátlagosabb popsztár a 21. században, muszáj jobban belemenni a zenéjébe is.

Akusztikus Backstreet Boys

Egy teljes napot szántam arra, hogy meghallgassam mindhárom nagylemezét, interjúkat nézzek vele, és úgy igazán át tudjam érezni, hogy milyen lehet Ed Sheeran világa. Rohadt egyszerű:

  • Szerelmes vagyok!
  • Szerelmes akarok lenni!
  • Szerelmes voltam!
  • Hé, kinek kell a szerelem, ha várnak a haverok?
  • Hé, kinek kellenek a haverok, ha vár a család?
  • Jól érzem magam!
  • Nem érzem jól magam!

Konkrétan a teljes életművét ezekre a témákra húzta fel, és a harmadik nagylemeznél sem érezni semmilyen változást a sormintában. Abban semmi meglepő nincs, hogy ezek a témák ilyen népszerűek, a zene létezése óta nincs hatásosabb, mint ezekről énekelni. A furcsa inkább az, hogy ameddig minden évtizednek megvoltak a szerelmes dalokhoz köthető popsztárideáljai, addig Sheeran valahogy sehogy sem akar egyik skatulyába sem tartozni. Nem egy latin szerető, egy kigombolt ingű szépfiú, vad bőrgatyás rocksztár, de még csak egy átlagosan jóképű X-Faktor-növendéknek sem felel meg. Nincsenek drogbotrányai, prostibotrányai – ehelyett arról forgatnak vele, ahogy találkozik egy szegény libériai kisfiúval.

De oké, azt már párszor leírtuk, hogy a személyisége miért annyira vonzó a digitális korszak felületessége miatt az őszinteségre vágyó korosztálynak. Inkább beszéljünk arról, hogy zeneileg miért olyan sikeres Sheeran.

Az egész napos Sheeran-maratonnak az egyik következménye például az lett, hogy soha többet nem akarom ennek a csávónak a zenéjét hallani. Nem azért, mert személy szerint rossznak találom, hanem inkább azon okból kifolyólag, hogy egy árva hangra, dallamra vagy akár refrénre sem emlékszem. Pedig aztán felmegyek a Youtube-ra, megnézem a legnézettebb videóit, és rájövök, hogy áhá, ja, hogy ez Az A Szám.

Az az óriási különbség mondjuk a '90-es évek és a mai zeneipar között, hogy az internet miatt drasztikusan megváltozott a zenefogyasztás. Hiába bömböl mindenhonnan a Despacito, máig vannak emberek, akik még soha életükben nem hallották. Manapság ugyanis már nem kell ugyanazokat a tévécsatornákat nézni vagy rádiókat hallgatni, az igényesebb ember gond nélkül, a fősodrú popmédiát totálisan ignorálva képes megtalálni a szórakozását.

Éppen ezért egy-egy dal valóban mintha rémlene már korábbról, de Sheeran zenei sikere sokkal egyszerűbb annál, hogy egy ügyes gitáros, akinek szép hangja van. A korábban már említett Rolling Stone-portréban elmondja például, hogy most éppen egy igazi fiúcsapat létrehozásán dolgozik, már elkezdte a meghallgatásokat, és írt is nekik egy csomó számot. Ez elsőre egészen banálisnak tűnhet, azonban tökéletesen alátámasztja az alábbi megállapításomat, amit az egynapos maraton után tettem:

Ed Sheeran voltaképpen rájött arra, hogyan lehet akusztikusan Backstreet Boyst játszani anélkül, hogy a hallgató valamiféle szuperjó pasival azonosítaná az előadót.

Nem véletlen, hogy Ed Sheeran írt már többek között számot a One Directionnek is, és olyan popénekeseknek, akik a '90-es években valószínűleg inkább csapatban nyomták volna, mint például Justin Bieber vagy akár Olly Murs. Azonban még így sem feltétlenül tiszta, hogy egy tipikus brit singer-songwriter hogyan tudja ezt a világot gitárra átültetni. Természetesen ezért is a hiphop a hibás.

A gitárhősök mellett Sheeran gyakran beszél arról, hogy legalább akkora hatással volt rá Bob Dylan vagy Van Morrison, mint Eminem, illetve a brit rapper, Example. Egyrészről Sheeran már ahhoz a korosztályhoz tartozik, amelynek tagjai kamaszként már bőven a rapzene aranykora után találkoztak először a műfajjal, ami ugyanannyira szerves részévé vált a popkulturájuknak, mint a '70-es évek rockzenéje.

Nem akarunk kicseszni a drága olvasóval, ezért nem várjuk el, hogy most azonnal kezdjen neki a 5ive, az N'Sync, a Blue vagy éppen a Backstreet Boys teljes életművének újrahallgatásához, helyette csak iderakjuk ezt a számot.

Igen, nagyon sajnáljuk, de ez a szemléltetés fontos Ed Sheeran zenéjének megértéséhez. A '90-es évek fiúcsapatos popzenéjének az egyik nagy trükkje az volt, hogy a gitárra írt melódiák mellett a producerek elkezdték beépíteni az éppen nagykorúvá érett hiphopot, vagy más olyan műfajokat, mint például az R&B. A Blue One Love című száma is egy ilyen egyveleg. Van benne akusztikus gitár, de a dobok már az amerikai boombapet követik, és a tagok kvázi nagyon gyenge rapszövegeket adnak elő énekelve. Vagy tessék, itt van ez az N'Sync-dal, ami a vokál nélkül simán lehetne egy közepesen gyenge rapdal Amerika keleti partjától.

Sheeran maga is rengetegszer rappel a dalaiban, de ez pont olyan rappelés, mint amit a fehér szépfiúk csináltak kigombolt ingben annak idején. Énekelt rapszöveg hiphopos alapokkal, gitárral feldobva, kész is az instant Sheeran-sláger, mint az új lemezéről a New Man című szám.

Kísérteties a hasonlóság, ugye? Nem véletlenül foglalkozott már a Noisey is azzal, hogy meglehet, Sheerant érdemesebb inkább rapperként kezelni, ami abból a szempontból totális agyfasz, hogy éppen azzal lett sikeres, hogy az utcai zenészek egygitáros balladáit pörgette a csúcsra.

Persze ez még nem lenne elég a sikerhez, Sheeran másik fontos pontja az, hogy nemcsak keresett dalszerző, de felvállalni is hajlandó magát. A lakossági popzene abszolút királyaként Max Martint szokták emlegetni, aki összesen 22 darab Billboard listavezető slágert írt karrierje során Katy Perry I Kissed a Girljétől egészen The Weeknd Can't Feel My Face-éig. A svéd Martin hiába a popszakma aranytojást tojó tyúkja, előadóként sosem volt lehetősége ismertté válni. És itt jön képbe Ed Sheeran, aki ha mondjuk 1991-ben próbál meg sztárrá válni, akkor valószínűleg ma senki sem ismerné, mert az akkori viszonyokhoz képest nem néz ki elég jól, viszont sikeres dalszerzőként a háttérben komoly pályát futhatott volna be. A 21. században azonban a külső és a megjelenés témája jóval árnyaltabb, mint a sötét '90-es években, és a mostani fiatal korosztály számára legalább annyira fontos a közvetlenség, az elérhetőség látszata, mint az, hogy minden kedvenc előadója Zayn Malikre hasonlítson.

Szóval odáig jutottunk, hogy Sheeran egy tehetséges énekes-dalszerző, aki ismeri a rapzenét és nem fél használni, fura affinitása van a klasszikus boybandek zenéjéhez, a személyisége és megjelenése alapján abszolút antisztár, és imádják az emberek. Az utolsó fontos összetevő még a megértéséhez az egészen pofátlan trendkövetés. A folkos, indie popos első nagylemeze pont abban az időszakban jött ki, amikor a Mumford & Sons és hasonló együttesek miatt reneszánszát élte az áramvonalas brit és amerikai folk. A második nagylemezén Rick Rubin sztárproducer a Bloodstream című számmal például már felült arra a trendre, ami a puha, nem tolakodó négynegyedes alapokat kombinálta némi akusztikus pengetéssel. Végül idén kijött a legújabb albuma, amin a Shape of You megasláger a Diplóék által sztenderddé tett karibi, tropical hangzásból merít, vagy éppen a hülye című Bibia Be Ye Ye, ami pedig az afropopból inspirálódott. Így már nem csoda, hogy Sheeran egyszerűen annyira jókor van jó helyen, pont a megfelelő képességekkel, hogy már nem is csodálkozunk rajta, miért ekkora sztár.

Azt hiszem, végre sikerült megérteni Ed Sheerant. Oké, az egynapos maraton tényleg nagyon megviselt, mert minden itt leírt dolog ellenére az előadó zenéje a jellegtelenség csúcsa, az a fajta tömegtermék, amit a fiúcsapatok képviseltek annak idején, csak ez most kicsit másként van becsomagolva. Engem viszont nem vernek át, szóval ha Aaron Carter sem szerepelt anno a Vészhelyzetben, akkor legyen szíves Ed Sheeran is kerülni a jövőben a Trónok harcát.

Ne maradjon le semmiről!



  • Hírek
  • Csok