Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Decemberben új albummal jelentkezett a Bëlga, a Csumpa megjelenése apropóján pedig leültünk zenéket hallgatni a közel húszéves zenekarral. DJ Titusz a szuperizgalmas otthonában fogadott minket, majd percekkel később befutott a csapat legfrissebb tagja, DJ Marvin is. Mivel mindketten tapasztalt lemezlovasok, hatalmas lelkesedéssel mutogattak nekünk nagyon változatos zenéket, miközben rengeteget sztoriztak Bond-filmekről, koncertélményekről, videójátékokról, illetve egy csomó olyan dologról, amiről általában nem szoktak sztorizni.
Mint mondják, a trendek ellenére még mindketten hisznek az albumformátumban. "Ezen nőttünk fel. Nekem furcsa is, amikor egy-egy számot dobálnak be az előadók. Máig imádom a bakeliteket, hogy meg tudom fogni, a kezembe tudom venni, és miközben hallgatom, nézegethetem a borítót" – mondja DJ Titusz. A lemezzel kapcsolatban úgy érzik, hogy egy tipikus Bëlga-lemez készült, ami sokszínű, nem áll mögötte különösebb koncepció, ellenben több régi ötletet is leporoltak hozzá.
A közel másfél órás zenehallgatás során Titusz főleg a régi kedvencei közül szemezgetett, Marvin viszont hangsúlyozta, hogy impulzusszerűen választotta ki a számokat, főleg az interjút megelőző néhány nap élményeiből válogatva.
DJ Titusz: Ezt az albumot (Monster Magnet: Dopes to Infinity; 1995) tényleg nagyon sokat hallgatom, főleg másnaposan szeretem. Mivel a stúdióban rengeteg elektronikával foglalkozom, meg dj-zni is járok, itthon, a szabadidőmben főleg gitárzenéket hallgatok. Szükségem van az analóg hangokra, a gitárokra. Nagyon bírom például az AC/DC-t, a régi Black Sabbathot, a régi Danziget, valamint a country zenét is.
DJ Marvin: A Monster Magnet nekem is óriási kedvencem, és nálam is ugyanez van, mint Titusznál: ezektől a zenéktől nyugszom meg. Dugóban például a legjobb, nem is tudnék mást hallgatni. Mondjuk én inkább a keményebb, technikásabb zenékre pörögtem rá, mint a Megadeth. Meg nagy grunge-őrült voltam annak idején, kicsit sajnálom is, hogy olyan hamar kiaknázódott.
DJ Titusz: Én ott voltam azon a bizonyos budapesti Nirvana-koncerten is, de engem a grunge annyira sosem talált be, az elborultabb dolgok jobban érdekeltek. Akkoriban szinte minden normális koncerten ott voltunk a bandával – annyira nem volt sok –, úgyhogy láttuk őket is, de nekem nem tűnt úgy, hogy ez lesz majd a következő nagy durranás, a világ egyik legnagyobb zenekara. Persze lehet, jó buli volt, csak én éppen csajoztam, tényleg nem emlékszem. Egyébként azon a Queen-koncerten is ott voltam, amelyiken Freddie Mercury elénekelte a Tavaszi szélt.
Az első koncertélményeitekre emlékeztek?
DJ Titusz: Magyarok közül a Skorpiót láttam először – a szüleimmel persze. Meg volt egy szilveszteri Hungária-koncert a Blahán, és nagyon megmaradt, hogy mennyi részeg ember van körülöttem.
DJ Marvin: Engem hároméves koromban elvittek egy Johnny Cash-koncertre – igen, mélyvíz, tudom –, és bár kb. tízéves koromig minimális emlékem van, erre viszonylag élesen emlékszem. Egyébként az a vicces, hogy egészen harminc éves koromig ki nem állhattam a country zenét, aztán később valahogy megérkezett hozzám, úgyhogy Johnny Cash akkor szerintem nagyon mélyen valamit elültetett bennem.
DJ Marvin: Ez a szám egy pár napos élményem! Nagy Stranger Things-rajongó vagyok, azt pedig külön értékelem, hogy annyira autentikus a filmzene, hogy az 1984-ben játszódó második évadban például nincsenek 1985 utáni zenék. Találtam viszont egy kakukktojást a betétdalok között, ami azonnal megfogott, és amiről később kiderült, hogy egy 2015-ös szám, ami egy nyolcvanas években játszódó videójátékhoz készült. Ez a figura, Jimmy Hinson, egyébként kifejezetten videójátékokhoz készít zenéket, és ahhoz képest, hogy tulajdonképpen egy bérzenész, meglepően egyedi témái vannak.
Játszotok egyébként?
DJ Marvin: Van több konzolom is, nagyon szeretem őket, de óriási időrabló – ennél már talán csak a Discogs nagyobb. Szóval szívesen játszom, ha van egy kis időm, csak nem tudok sokat.
DJ Titusz: Én még az első PlayStation-széria idejében játszottam: feljöttek a haverok, aztán a Tekkenben szétrúgtuk egymás seggét. Úgyhogy nekem is volt egy ilyen korszakom, de egy idő után alig vártam, hogy vége legyen, már nem értettem én sem, hogy mi a francért mászkálok itt valami csávóval, amikor csinálhatnék valami kreatívat is. Aztán kiszálltam.
DJ Titusz: Maradjunk akkor a nyolcvanas éveknél! Én az alternatív zenék felől jövök, sokat jártam a Fekete Lyukba is, és akkoriban nagyon fontos volt a brit 4AD kiadó, ahol olyan zenekarok voltak, mint a Cocteau Twins, a Dead Can Dance és a Colourbox. Aztán ezeknek a zenekaroknak a tagjai, sőt, a 4AD talán legjobb zenészei, összeálltak This Mortal Coil néven. Ebben a számban Elizabeth Fraser énekel, aki a Cocteau Twins énekesnője, és aki később a Massive Attacknek is énekelt. Imádom a szomorú számokat és a szomorú lemezeket, és azt hiszem, ez az egyik legszomorúbb lemez a világon! (This Mortal Coil: It'll End in Tears; 1984) Ez egy feldolgozás egyébként, Tim Buckley száma eredetileg. Talán az angoltanárom mutatta őket egyébként.
DJ Marvin: Van egy már-már beteges James Bond-mániám, ami már gyerekkorom óta elkísér, és nemrég találtam egy nagyon kemény válogatást, amin az összes betétdal 8 bites válozata rajta van. A kém, aki szeretett engem zenéje, a Nobody Does It Better a kedvencem róla, ami egyébként a legszebb James Bond-dal, azt gondolom. Mióta ismerem ezt a változatot, erre ébredek.
Ki a kedvenc Bondod?
DJ Marvin: Hú, ez egy nem szép kérdés egy magamfajtának, de nyilván Sean Connery az igazi, komoly Bond. Utána pedig, azt kell mondjam, Daniel Craig következik. Én olvastam a Bond-regényeket is, és az eredeti karakter nem egy szépfiú, egy sármos valaki, hanem egy félalkoholista, nikotinista, sebhelyes arcú emberi roncs. Craignek pedig ezt kicsit elhiszem.
Van kedvenc Bond-lányod?
DJ Marvin: Túl sok! Még nem állítottam toplistát, de Sophie Marceau például egész biztosan ott van a kedvenceim között.
DJ Titusz: Mint mondtam, nagy country-fan vagyok, Lee Hazlewood pedig egy híres dalszerző, aki olyanoknak írt számokat, mint Duane Eddy vagy Nancy Sinatra, ő jegyzi például a These Boots Are Made for Walkin' és a Summer Wine című slágereket. Ez pedig a Lady Bird, amit duóban énekel Nancyvel, és egyszerűen gyönyörű. Az a baj a countryval, hogy Magyarországon mindenkinek a Cotton-Eyed Joe vagy a 100 Folk Celsius ugrik be róla, pedig azért nagyon nem erről van szó, ennél sokkal nagyobb mélységei vannak a countrynak.
DJ Marvin: Ez most akkor a reklám helye: Grabo'sky egy nagyon tehetséges és aktív srác, jelent már meg albuma is, de szerintem sokkal több figyelmet érdemelne. Olyan szörnyű egyébként, hogy van egy csomó tök ügyes magyar sufnizenészünk, akik se előre, se hátra nem tudnak lépni. Annyira sajnálom ezt, és egyben nagyon fontosnak is tartom, hogy valahogy segíthessük őket. Készült egyébként egy remixlemez a Rendőrmunkához, amiről szerintem a többieknek is ez az egyik kedvenc darabja. A másik, akit szintén ki kell emelnem a hazaiak közül, Sazabio. Ő szintén készített nekünk remixet, nagyon bírom azt is.
DJ Titusz: Akkor én erre most egy másik magyarral válaszolok. Ez a kedvenc magyar nagylemezemről, a Hova lett… címűről, van. Zseniális az egész! De aki ismeri a munkásságomat meg ezt az albumot, az talán nem lepődik meg ezen annyira.
Korábban zsűriztél a Stenk egyik dalversenyén. Hogy állsz a mai magyar zenékkel?
DJ Titusz: Olyan sokat azért nem hallgatok, de a Dope Calypso mondjuk bejött, és a Middlemist Red is tetszett. Sok magyart itthon igazából nem hallgatok, de szeretem még például Bérczesi Robi és Szűcs Krisztián dolgait is.
Marvin, neked van kedvenc magyar lemezed?
DJ Marvin: Volt egy Growgrow/testlies című duplalemeze a Realistic Crew nevű formációnak, aminek óriási supportere voltam. Ez Kalotás Csabiék zenekara volt, akiből azóta híres filmzeneszerző lett. (Fekete kefe, Viharsarok, Társas játék, Superbia, Drifter, Tiszta szívvel stb.) Amikor lemezboltban dolgoztam, szívügyem volt, hogy népszerűsítsem őket, és tényleg rohadt sokat eladtunk ebből a duplalemezből.
DJ Marvin: Ha arra a kérdésre kellene válaszolnom, hogy melyik lemezt hallgattam életemben a legtöbbet, akkor nagy eséllyel Stakka Bo 1995-ös, The Great Blondino című albumát mondanám. Tökéletes az egész, a mai napig hallgatom. Egyébként Bo Johan Renck munkája, aki egy szemtelenül tehetséges svéd fickó: kiköhögött magából három lemezt, aztán megunta a zenélést, és inkább klipeket kezdett rendezni, méghozzá olyan neveknek, mint Madonna, Lana Del Rey vagy David Bowie, aztán több Breaking Bad-részt is rendezett, illetve egy Walking Deadet is. Az benne a durva, hogy nemcsak jó, amiket csinál, hanem mellette sikeres is tud lenni.
DJ Titusz: Megmutatom akkor a kedvenc zenekaromat, a Weent. Nagyon régi rajongó vagyok, többször is láttam már őket, és nagyon nehéz most dalt választanom tőlük. Az a baj a Weennel, hogy hiába mutatok tőlük bármilyen számot, egy dal alapján képtelenség őket megismerni, meg kell hallgatni tőlük legalább három-négy lemezt, hogy az ember fejében összeálljon a kép.
Igen, amikor egy laikus egymás után hallgatja meg a Baby Bitch és a Big Fat Fuck című számokat, valószínűleg nem gondolná, hogy ugyanaz az előadó.
DJ Titusz: Vagy ott van például a Buenas Tardes Amigo, ami egy mexikói ballada, és kívülről tudom az egészet. Meg ott a Gabrielle, a Voodoo Lady, az Ocean Man és a Waving My Dick in the Wind, amiket szintén imádok, pedig mind nagyon más. Vagy a Mushroom Festival in Hell az első lemezről, már a címe is csodálatos. Annyiféle arcuk van, és mind annyira jó, hogy egy számmal képtelenség lenne őket bemutatni. Egyszerre szomorú és vicces, és pont ezt a kettősséget imádom benne annyira.
DJ Marvin: Teljesen véletlenül futottam bele a Nyomd, bébi, nyomd című filmbe, aminek borzasztó ugyan a magyar címe, de nagyszerű a filmzenéje, és arra is lett vágva, ugye. Igazából erről is nehéz lenne kiemelni bármit, mert ezt a soundtracket egyben kell hallgatni: beteszed, és a film nélkül is iszonyatosan működik. Az is baromi érdekes, hogy a lövöldözős jeleneteknél mindig kiad valamilyen ritmust a fegyverropogások hangja. Épp utaztunk valahová a zenekarral, amikor a második nézésnél észrevettük, hogy az egyik jelenetben egész konkrétan egy drum'n'bass-trekk van megírva gépfegyverrel és pisztollyal. A pisztoly a pergő, a gépfegyver pedig a lábdob. És még nagyon sok olyan apróság van benne, ami nekem is csak másodjára jött át.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon