London lehidalt a cigányzenészekkel jammelő Fesztiválzenekartól

Ez a zenekar! Ez a karmester! Ezek a cigányok! Hagyjál már, kész vagyok, muszáj innom valamit!

A londoni Royal Albert Hall ajtóin több mint 5500 ember zúdul kifelé, a legtöbben mosolyogva, dúdolgatva, és amikor megkérdem néhánytól a nyilvánvalót, hogy bejött-e nekik a koncert, ugyanúgy a szavakat keresgélve hitetlenkednek, mint a fent idézett fiatalember, hogy ez most komoly-e, hiszen ez volt eddig a nyár legszórakoztatóbb koncertje.

Augusztus második felében a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) két koncerttel turnézza körbe Európát. Az egyiken Enescut, Bartókot és Mahlert játszanak, ez Londonban, a BBC a széles nagyközönséget célzó nyári promenádkoncert-fesztiválja keretében szerda este volt műsoron. Másnap következett szintén a Promson az, amit hallottam, és amitől még most is libabőrös vagyok.

Amikor a világ egyik leghíresebb, színültig telt koncerttermében a bő 5000 ülő néző mellett még vagy 500 állóhelyes hallgatja pisszenés nélkül, ahogy két magyar cigányprímás, apa (Lendvai Csócsi József) és fia (Lendvay József) Brahms egyik magyar táncának a témáját játssza uniszónóban és mégis egész másképp, miközben két zenekari bőgős halkan húzza alájuk a basszuskíséretet, azt nagyon nehéz szavakban visszaadni. 

Ez csak az este egyik különleges pillanata volt. Ugyanilyen hátborzongató volt, amikor Liszt 1. magyar rapszódiájának sorai végén a zenekar elhallgatott, a harmadik vendégművész, Lisztes Jenő pedig virtuóz kadenciákat – átvezetéseket – improvizált a cimbalmon. Vagy amikor Sarasate cigánymelódiáiban épp a hegedűszólót játszotta Lendvay József, a Fesztiválzenekar hegedűsei pedig, hogy a hang jobban betöltse a hatalmas, kupolás termet, egészen halkan ugyanazt húzták a háttérben.

Persze borzasztó hálás zenei ötlet a magyar nép- és műdalok, valamint a cigány muzsika által ihletett romantikus szimfonikus zenét egy magyar zenekarnak cigány vendégművészekkel, a kottától olykor szabadon elrugaszkodva előadni, teret adva a játéknak, az improvizációnak, a spontaneitásnak. Ahhoz azonban, hogy ez tényleg jó komolyzene, és ne csak crossover népszerűsködés legyen, rengeteg munka, biztos zenei ízlés és tapasztalat kell.

Meg a BFZ-t dirigáló Fischer Iván, aki az egyik legprofibb showman, akit valaha láttam. A BFZ pontosan ugyanezzel a műsorral pár nappal korábban már fellépett Ravellóban, áprilisban Fischer a berlini Konzerthaus zenekarát vezényelte ugyanezekkel a vendégelőadókkal, júniusban pedig a TérTáncKoncert közönsége hallhatott valami nagyon hasonlót a Szent István-bazilikánál. Mégis úgy éreztem, hogy ez most csak itt, csak erre az estére állt össze így.

Azt az érzékeny finomságot, amivel Fischer a darabok között például a muzsikus cigányzenei hagyományról és annak változásáról, a mindezt itt megtestesítő apáról és fiúról beszélt a mikrofonba, semmilyen iskolában nem lehet tanulni, de a jó érzékkel és ritmusban elejtett szórakoztató megjegyzéseket sem. Nem volt sem olcsó, sem sok, a közönség nevetgélt, és folyamatosan várta, hogy a következő darabot mivel konferálja fel.

Mivel délelőtt a próbát is végigültem, már tudtam, hogy a koncert első, egyszerre ötletesnek és spontánnak tűnő fele mögött egy mennyire precízen kimunkált és a végtelenségig csiszolt produkció van, ám ez sem törte meg az illúziót. Fischer például többször is hosszan konzultált asszisztensével, a Royal Albert Hall túlsó végén fülelő – amúgy szintén karmester – Farkas Róberttel, hogy belőjék, pontosan mennyire hangosan kísérjenek a zenekari hegedűsök, hogy hátul hallhatók legyenek, de ne is nyomják el a szólistákat.

Farkas a koncert előtt el is mondta, mennyi munka van abban, ahogy az egyik magyar táncot a két prímás játssza improvizálva, aztán a zenekar lassan beúszik, és csak a végén „születik meg" a teljes mű úgy, ahogy azt Brahms megírta. „Ilyet a nyugati közönség biztos nem hall" – mondta, és a tenyerüket véresre tapsoló londoniak tényleg nem úgy tűntek, mint akiknek ez mindennapos élmény lenne.

A próba legszórakoztatóbb része az volt, amikor a szünet utáni Brahms-szimfóniát (1.) próbálták. Fischer a zenekart arra próbálta rávenni, hogy ahol kell, ők is olyan szenvedéllyel és hasonló kontrasztokkal muzsikáljanak, mint a szólisták, hogy a koncert második fele jól rímeljen az elsőre, az érzelemdús szimfónia egy pillanatra se laposodjon el. Csak a problémásnak tartott részekkel foglalkozott, egy percnél hosszabban nem is igen játszottak semmit, viszont volt, amit négyszer is elismételtetett, mert sehogy se tetszett neki, amit hallott. Vagy egy fontos szinkópa nem úgy pattant, vagy a dinamika nem olyan volt, ahogy szerette volna.

Nem jó! Olyan plöttyedt!

– panaszkodott Fischer.

A zenekar igyekezett, de a karmester nem mindig tűnt teljesen elégedettnek. Aztán este, már a koncerten ezekhez a problémásnak ítélt részekhez közeledve Fischer arca a szokásosnál is jobban megélénkült, és ha kellett, teátrálisan fel is sóhajtott, hogy a zenészek csak rá figyeljenek. Aztán a gesztusaival pontosan azt rajzolta le a levegőbe, amiről a próbán beszélt, a zenekar pedig olyan tökéletesen és leheletfinoman követte le, hogy alig akartam elhinni, amit látok és hallok.

Azt hittem, a koncert első fele lesz a legnagyobb szenzáció a vendégművészekkel, de nem így lett. Nyugat-Európában nem szokás az ütemes vastaps, itt sem volt, de a közönség nagyon hosszan bravózott és döngette a lábával a padlót. A BFZ egy élvonalbeli, profi zenekar – ezen a szinten az, hogy a szólamok ilyen egységesen szólnak, vagy hogy a fúvósok ennyire jók, már alap. Viszont én Brahms 1. szimfóniáját ilyen gazdag árnyalatokkal, ennyire kifejezően és kimunkáltan még nem hallottam.

Szerettem volna kicsit beszélgetni Fischerrel, hogy elégedett-e, de nem vállalta, mert pár hete komoly szemműtéten esett át, szigorúan feküdnie kell, és az előadásokon is csak a saját felelősségére állhat.

Fischer perfekcionizmusára mi sem jellemzőbb, mint hogy a koncert végi utolsó ráadást, a zenekar által (az eredeti nótaszöveggel) egyszerre énekelt és játszott 4. magyar táncot (szintén Brahms) a próbán a hosszas skálázás után vagy négyszer énekeltette el, hogy még a levegővételek is tökéletesek legyenek.

Jó lett volna beszélgetni a két prímással is, de végül nem jött össze. Például megkérdeztem volna, hogy amikor Lendvay József a húrokat lefogó bal keze ujjaival dallamokat is pengetett, a vonóval meg szinte egyszerre játszott mind a négy húron éles staccatókat, azt ő is a túlfokozott virtuozitás önironikus gesztusának szánta-e, aminek a nagyokat derülő közönség értette. Annyit azért el kell mondani, hogy az idősebb Lendvai egy, az édesapjától örökölt hegedűn játszik, és az éttermi muzsikus hagyományt képviseli. A fia ugyanebben a világban nőtt föl, de ő klasszikus zenei képzést is kapott, hegedűversenyeket nyert, és egy tartós kölcsönbe kapott Stradivarival koncertezik.

A koncert előtt a cimbalmos Lisztes Jenővel sikerült dumálni kicsit. Azt mondta, hogy amikor készült a BFZ-vel közös munkára, zenekari YouTube-felvételeket hallgatott, és úgy cimbalmozott. Nemrég vett fel lemezt az Abbey Road stúdióban, van saját zenekara, szerepel több formációban, és fellép a Száztagú Cigányzenekarral is, de, mint mondta,

Csütörtök éjszaka a szállás felé sétálva azon gondolkoztam, hogy a kritikai távolságtartás jegyében biztos kéne a sok ajnározás mellé valami negatívat is írni. Aztán arra jutottam, hogy annyira szuper volt ezen az estén itt magyarnak lenni, hogy semmi kedvem ezt hülyeséggel kompenzálni.

A teljes koncertet a BBC oldalán hallgathatja meg.

Borítókép: Chris Christodoulou / BBC Proms.

A koncertlátogatást a BFZ meghívása tette lehetővé.