Január legjobb, vagy éppen legrosszabb zenéi

x
2019.02.06. 23:53 Módosítva: 2019.02.07. 00:01

2019-től az eddig papíron heti szinten, gyakorlatban eléggé összevissza megjelenő Hét lemeze-sorozatunkat havi megjelenésre váltjuk, hogy minden hónap végén egy szép nagy cikkben számoljunk be, mik voltak az említésre méltó külföldi és magyar nagylemezek. Az évet rögtön egy borzalmas Bring Me The Horizonnal kezdjük, de lesz még Toro Y Moi, Deerhunter, James Blake, Weezer és FIDLAR is.

Bring Me The Horizon – amo (2/10)

Mindig van abban valami izgalmas, mikor egy zenekar teljesen megváltoztatja a stílusát, a norvég Ulver például

  • 1997-ben a Nattens Madrigallal megcsinálta minden idők egyik legjobb black metal albumát,
  • aztán húsz évvel később kiadták a The Assassination of Julius Caesart, ami azóta is a kedvenc szintipop lemezem.

Mindezt csak azért írom le, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, hogy semmi bajom nincs azzal, ha egy zenekar teljes hátraarcot csinál, ha az új anyag a maga nemében van olyan minőségi, mint a korábbiak.

A Bring Me The Horizon esetében erről sajnos szó sincs: az amo az annak idején a Sempiternallal elkezdődött stílusváltás betetőzése, sőt, igazából még annál is több. Mostanra ugyanis eljutottunk a kicsit keményebb Linkin Parktól odáig, hogy Oli Sykesék egy tizenhárom számból álló albumon belül sem képesek eldönteni, hogy mi a fenét is akarnak csinálni.

Én a That's The Spiritért sem voltam különösebben oda – főleg a BMTH 2016-os, szigetes koncertje után –, de arról legalább azt el lehetett mondani, hogy konzisztensen hozta a rádiókompatibilis popmetált, a Throne pedig simán felfért volna az előző albumra is. Az amo ehhez képest egy óriási katyvasz, amin látszólag minden koncepciót nélkülözve váltogatják egymást a kísérletezős elektronikus számok (amik egyébként meglepően jók, főleg a Grimes kollab), a popmetál, meg a sima popdalok.

A legmegdöbbentőbb számomra a sugar honey & ice tea volt, ami konkrétan a Fall Out Boy tizennégy éves, From Under The Cork Tree című albumán is simán elfért volna, de ki lehetne emelni a heavy metalt is, ami kb. pont ugyanannyira kínosan szól be a zenekar néhai rajongóinak, mint a Tankcsapda Köpök rátok című száma.

Azt nyilván senki nem várta az amótól, hogy ez lesz a nagy visszatérés a zenekar gyökereihez, de ez az album annyira értelmetlen és felejthető lett, hogy a végeredménnyel talán még azok sem lesznek teljesen kibékülve, akik négy éve járkálnak fekete alapon fehér esernyős pólóban. (flachner)

Weezer – Teal album (6/10)

Az év vicce, és ez nem feltétlenül jelent rosszat. A Weezer meglépte a leglogikusabbat és legszórakoztatóbbat: meglepetésszerűen kiadott egy albumot, amin csak 80-as, 90-es évekbeli feldolgozások vannak. A-Ha, Michael Jackson, Eurythmics, TLC, Black Sabbath, stb.  A lemeznek annyi előzménye volt, hogy egy trollhullámot meglovagolva tavaly feldolgozták a Toto Africa című számát. Amit a Spotify-on azóta 26 millióan hallgattak meg, és ez bizony elég nagy siker a Weezernek, az utóbbi sok évben ugyanis egyetlen jó számot se írtak. Nem mindig volt ez így, a kilencvenes évek közepén, az első két lemezük (Blue Album, Pinkerton) tökéletes mestermunka a mai napig. Bármikor üvöltve végighallgatom az egészet, de azóta egy-egy számot leszámítva tényleg nem alkottak maradandót. És ekkor jött az Africa.

Ami - elsősorban a humorfaktora miatt - visszacsempészte őket a zenei közbeszédbe. Dolgoznak a következő (Black) lemezükön, de - vagy maguktól vagy valakinek a tanácsára, mindegy is - úgy döntöttek, hadd robogjon előbb tovább a dilivonat, csináltak egy 10 számos feldolgozáslemezt. Én feldolgozásbuzi vagyok, szóval a legtöbb ilyennek örülök, ha pedig az új verzió jobb az eredetinél, akkor pláne. A Teal albummal azt mutatták meg, hogy tudnak viccelni, és amúgy a feldolgozások se olyan rosszak. Néhány mondjuk emlékeztet korábbi, emós vagy nu metalos verziókra (Billie Jean, Sweet dreams (are made of this)), de az egész vidám, mosolyogtató (tessék kibírni röhögés nélkül a No Scrubsot vagy a Take on me-t!). De ez a lemez sajnos azt is megmutatja, hogy zenélni ugyan tudnak, de a saját számokkal azért bajban vannak. A helyükben én már csak ilyen lemezeket csinálnék. (km)

Toro y Moi – Outer Peace (9/10)

Ha az ember szeretne egy kicsit kiszakadni a hideg téli hétköznapok egyhangúságából, akkor jelenleg nem nagyon tudok jobb tanácsot adni, mint hogy hallgassa végig Toro y Moi új albumát. Én még sosem néztem végig floridai pálmafák alól a rózsaszínes naplementét, de az Outer Peace után simán el tudom képzelni, hogy milyen lehet.

A lemez egészen bámulatosan ötvözi a chillwave-et a dance zenével, a végeredmény pedig egy végtelenül laza és szórakoztató anyag lett. Elsőre legalábbis, az Outer Peace ugyanis melankolikus felhangjai miatt egy fokkal azért komplexebb ennél: a derűs hangzás mellett ez az album rettentően okosan beszél az Y-generációt kínzó problémákról.

A New House például arra mutat rá, hogy egy mostani fiatalnak esélye sincs saját lakást venni, a Freelance meg a munka világának irreális elvárásairól mélázik el egy sokatmondó öklendezős kórussal. Általánosságban véve az egész albumra jellemző, hogy Chaz Bear rendkívül megnyerő hangon énekel az élet kisebb és nagyobb problémáiról, ez pedig végig marha jól működik.

Az egész koncepció amúgy azért briliáns, mert a chillwave alapvetően mindig is a 80-as, meg a 90-es évek nosztalgikus bálványozásáról szólt, ez az album pedig egyszerre tudja építeni és rombolni ezt az álmot. (flachner)

James Blake – Assume Form (7/10)

James Blake-nek rengeteg olyan száma van, amik örökre bevésődnek az ember agyába (Pl. If the car beside you moves ahead, Retrogade), egyedi, eredeti hangzású lemezeket/számokat csinál, és élőben is hidegrázósan jó, ahogy egyedül a szintetizátorával és a kütyüjeivel megtölt egy hatalmas arénát. Az elmúlt időszakban - teljesen érthetően és jó érzékkel - egyre több kollaborációba szállt be, a friss lemezen is ott van Travis Scott, Rosalía, André 3000, Moses Sumney, de engem pont ez zavar. Neki például egyáltalán nem lenne erre szüksége, mert magától/magában is gyönyörű dalokat ír, és ezek a vendégek elveszik a fényt. A másik zavaró dolog a rengeteg értelmetlen autotune, ami a legtöbbször inkább csak lakosságivá teszi az amúgy tényleg szép számait. Jó ezt a lemezt meghallgatni, de nincs rajta olyan dal, ami örök kedvenc tudna lenni, talán az Are you in love? és a Don't miss it az, amiben megcsillan James Blake különlegessége, ezek mondjuk nagyon jók. Vasárnap délutánra ajánlom. (km)

MONO – Nowhere Now Here (8/10)

Jobban nem is indulhatott volna az év a post-rock rajongók számára: három év után végre új lemezzel jelentkezett a műfaj egyik alappillérének számító japán MONO, az új anyag pedig be is váltotta a hozzá fűzött reményeket.

A Nowhere Now Here a zenekar tizedik stúdióalbuma (vagy a tizenegyedik, ha a world's end girlfriendes splitet is beleszámítjuk), a post-rock pedig nem pont az a műfaj, ami folyamatosan újradefiniálja önmagát, úgyhogy viszonylag nehéz olyat írni róla, amit nem írtak már le az eddigi albumoknál is.

Azt mindenképpen érdemes kiemelni, hogy ez a MONO első lemeze a két éve kilépő dobos, Takada Jaszunori nélkül, a helyére érkező Dahm Majuri Cipollával pedig hallhatóan máshogy szól a dob, kicsivel energikusabbnak hangzik, és prominensebb is, mint a korábbi albumokon, bár ez utóbbi valószínűleg inkább a mixelés számlájára írható. Mindenesetre az biztos, hogy Cipollával úgy is sikerült kicsit felfrissíteni a hangzást, hogy a számok egyébként nagyjából pont ugyanolyanok, mint eddig voltak.

Ez utóbbit tényleg kár lenne tagadni, a MONO zenéje továbbra is a régi, jól ismert melankolikus menetekből gondosan felépített, katarzisba torkolló crescendocore. Emiatt lehet azon lamentálni, hogy meddig fejheti egy zenekar ugyanazt a tehenet, de az azért megint kiderült, hogy a banda nem véletlenül ünnepli idén a huszadik születésnapját. (flachner)

Deerhunter – Why Hasn’t Everything Already Disappeared? (7,5/10)

Tavaly bármekkora szükségem lett volna egy Deerhunter-lemezre, amikor kijött a Double Dream of Spring nevű izé (tényleg az izé a legérzékletesebb szó, amit találok rá, elnézést), annyira nem tudtam mit kezdeni az azon hallottakkal, hogy inkább újra elővettem a 2015-ös Fading Frontier és a 2013-as Monomania lemezeket. Aztán Bradford Cox zenekara novemberben bejelentette, hogy Josh Fauver – aki 2004-től 2012-ig basszusgitározott a Deerhunterben – váratlanul, 39 éves korában, meghalt. Ekkor Coxék új albuma már eléggé a kanyarban volt, amit aztán januárban a Double Dream of Spring miatt már kicsit félve kaptam elő. A sokadrangú folkzenekarokat idéző borító sem sokat oldott a feszültségemen, a nihilista cím viszont megfogott.

Ahogy a tény is, hogy az albumon producerként a csodálatos Cate Le Bon is dolgozott, aki az egyik számra (Futurism) berántotta a főleg White Fence néven ismert Tim Presley-t. Ő nemcsak Ty Segall harcostársa, hanem például Le Bon partnere a Drinksben, és egy darabig játszott a Fallban is, mellesleg az egyik legkedvencebb zenészem azok közül, akik valaha megszólítottak az életben – januárban Bradford Cox is az egyik kedvenceként beszélt róla a Consequence of Sound interjújában. Szóval elkezdtem hinni az új Deerhunter-albumban. És hogy mit kaptam cserébe?

Azt hiszem, a legkönnyebben emészthető, legslágeresebb lemezt, amit Cox valaha is kiadott a kezei közül. Pedig a Deerhunter-lemezek elsőre gyakran tűnnek ijesztőnek, általában több nekifutást igényelnek, ha viszont az ember egyszer megfejtette őket, akkor tényleg nem eresztenek. Coxék fülbemászó dalokkal telepakolt új anyagával viszont nem kell küzdeni, annyira könnyen adja magát, mint egy helyes kiskutyus. Kicsit talán túl könnyen is, amire a Double Dream of Spring után (ami rajtam kifogott, továbbra is kevésnek érzem magam hozzá) egyáltalán nem voltam felkészülve. (kovács d.)

Malibu Ken – Malibu Ken (9/10)

Már most biztos vagyok abban, hogy az idei egyik kedvenc projektem lesz a Malibu Ken – aminek egyik fele a legjobb fehér rapper, vagyis nyilvánvalóan Aesop Rock, a másik fele meg a Black Moth Super Rainbow frontembereként elhíresült Tobacco –, első albumuk ugyanis kiválóan ötvözi az önmagukban is király kísérletezős elektronikus beateket a rímekbe foglalt történetmesélés magasiskolájával.

Aesop Rock és Tobacco nem most állnak össze először: korábban a rapper turnézott már együtt a producer zenekarával, és Tobacco szólóalbumán közös számuk is volt már. Innen már teljesen logikus lépés volt a közös projekt, a Malibu Kennel pedig tényleg az az egyetlen baj, hogy nem korábban jött létre.

Szövegeit tekintve ezen a lemezen érződik legjobban az, hogy Aesop Rock igazából a hip-hop Mark Kozelekje: egyrészt megdöbbentően eredményesen csinál zenét sztorikból, vagy akár a saját csapongó gondolataiból, másrészt mindehhez kellő öniróniával és gúnnyal áll hozzá, így pedig egy pillanatig sem érződik mesterkéltnek az egész. Ebből következik, hogy az album hiába alig több mint fél óra, de ebbe a 34 percbe is annyi minden van belesűrítve, hogy a lemezt szó szerint napokig kell hallgatni, ha az ember minden szójátékot és utalást szeretne kibogozni.

Lazán kapcsolódik, hogy Aesop Rock szókincsével többek közt a Wu-Tang Clan összes tagját és MF Doomot is jócskán kenterbe veri, úgyhogy ha valakinek elege van a „lebutított” újhullámos rapből, akkor ennél jobb lemezt jelenleg keresve sem találhat a vigasztalódásra. (flachner)

FIDLAR – Almost Free (4/10)

2013-ban, amikor a FIDLAR berobbant a köztudatba az első nagylemezével, még tombolt a sokadik garázsrock- és garázspunk-forradalom, amibe a kaliforniai deszkások a saját kis nihilista poppunk számaikkal csatlakoztak. Már akkor is egyértelmű volt, hogy a FIDLAR erősségét az egyszerűség és az őszinteség adja, illetve az, hogy kicsit modernizálták az ezredfordulós MTV-punkot. Én gyakorlatilag máig imádom azt a lemezt, ahogy a másodikon is volt egy pár kifejezetten király punkdal, de joggal merülhetett fel a kérdés, hogy meddig lehet huszonéves srácoknak deszkás hülye gyereket játszani. A harmadik albumig.

Az Almost Free ugyanis nem egy punklemez, hanem valami furcsa hibrid, amikor zeneileg nem túl képzett arcok Beastie Boysnak képzelik magukat, és jobb híján telepakolják a számaikat mindenféle idióta zajjal, csipogással, szkreccseléssel, mert már unják a saját hangszereiket. Ettől még lehetne jó az Almost Free, és lehet értékelni, hogy valami újjal próbálkoznak, de kicsit odalett a FIDLAR faék egyszerű varázsa. Arról nem is beszélve, hogy a By Myself c. számhoz hasonló dalok inkább arra világítanak rá, hogy igazából továbbra is maradnának vagány bulizenekar, csak már nincs kedvük punktempóban zenélni. Érdekesnek érdekes ez a sok teljesen új hatás, a fúvósok, a négynegyedes számok, az üvöltözős raprock, de az egészen azt érezni, hogy csak azok tudják ezt az albumot igazán értékelni, akik naponta követik a zenekart, és szinte belelátnak a fejükbe. Akik hozzám hasonlóan csak az eddigi zenéik alapján ítélkeztek, azoknak az Almost Free egy identitásválságba lenyomata. (sajó)

Swallow the Sun – When A Shadow Is Forced Into The Light (7/10)

Van abban valami szívfacsaróan gyönyörű, mikor egy album elsősorban a gyászból merít ihletet, ezeket az anyagokat pedig nehéz úgy hallgatni, hogy ne gyűrjék teljesen maguk alá az embert. A Swallow the Sun idei, When A Shadow Is Forced Into The Light című albuma annyira nem letaglózó, mint a Mount Eerie két évvel ezelőtti A Crow Looked At Me-je, de a belőle sütő fájdalom így is simán ízekre szedi az embert.

A lemez elsősorban Juha Raivio gyászából építkezik: a zenekar alapító gitárosa 2016-ban vesztette el párját, Aleah Stanbridge-et, aki többször közreműködött a Swallow the Sun számaiban. Raivióval közös projektje is volt Trees of Eternity néven, az album pedig erre a zenekarra utal vissza, a címét ugyanis a Broken Mirror című szám szövege nyomán kapta.

A Swallow the Sun alapjáraton sem játszik vidám zenét, hiszen mégiscsak egy death-doom bandáról van szó, de ezen a lemezen egyértelműen érződik a Raivio fájdalmából fakadó plusz réteg, a szövegek pedig csak erősítik ezt a vonalat. Ezektől elvonatkoztatni nem érdemes és nem is nagyon lehet, de azt azért ki kell emelni, hogy a When A Shadow Is Forced Into The Light zeneileg is komplex és érdekes lemez lett, annyira, hogy kicsit talán túl is mutat a műfaj megszokott keretein. (flachner)

Januári magyar megjelenések

A jövőben külön részt szentelünk a magyar zenei megjelenéseknek, legalábbis azoknak, amelyeket valamiért fontosnak vagy érdekesnek tartunk. A január ebből a szempontból egészen termékeny volt, és mutatunk ebből a hónapból pár érdekesebb hazai megjelenést. Itt inkább rövidebb, kisebb lélegzetvételű helyzetjelentések lesznek, de természetesen ha valami extra menő dolog jön ki, arról majd írunk részletesebb kritikákat.

Beach Beach & The Boogey Mango: Az idei Kikeltetőn felbukkanó pysch-szörf-garázs formáció lehetne a sokadik felvonása a magyar pszichedelikus hullámnak, azonban a zenekar első EP-je kifejezetten pozitív meglepetés, még ha van is mit csiszolni a hangzáson. Viszont a hétperces zárószám, a Cracks in the Tunnel már most óriási kedvenc kár, hogy ebben a dalban hallható énekstílus annyira nem domináns a többi dalban.

Wave Twins: Őrületes reneszánszát éli nálunk is a techno már egy jó ideje, aminek köszönhetően a műfaj már itthon is ezerféle szubkultúrára is színtérre szakadt szét. A Wave Twins lánypáros Half-Half c. kislemeze egy remek körkép arról, hogy milyen zenére pörögnek mostanság Budapest legeldugottabb sötét klubjaiban.

DLRM: Nagyon nem voltam eddig elájulva semmitől, amit a DLRM-től hallottam, és ez az új nagylemez sem tudott drasztikusan változtatni az álláspontomon. Pofon egyszerű, de tökösen hangzó rock and roll számok, amik meglepően jól szólnak, kellően vagányak, és még az se zavar különösen, hogy szinte minden hangot vagy témát hallottam már ezerszer. A nagyon-nagyon gyenge angol nyelvű vokál az, ami totál kikészít, és elveszi ennek a lemeznek a rövidtávú élvezhetőségét.  Mindenesetre aki szereti az ún. sima rockzenét, az találhat benne valamit.

Megtűrtek: Az első EP-je a kétfős disztroj posztpunk formációnak, akik élőben egy tablettel pótolják a dobokat. Mintha egy black metal zenekar Joy Division próbálna lenni. Az Összeomlás II. című szám magasan a csúcspontja az egésznek.

MMAMT: A Mindenkinek megvan a maga története Egyedi Péter (Óriás, Isten Háta Mögött) szobaprojektje, és tényleg olyan ez a majdnem 50 perc, mint amikor nagyon ment itthon a hálószobapop, csak sokkal gazdagabban hangszerelve. A lemez első fele kifejezetten erős, a második végére viszont nekem az ének egy idő után kezd önismétlővé válni.