Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!„Itt egy banda, akik hardcore hanghurrikánt csapnak“ – így vezetik fel brit fesztiváltévések a Prodigyt 1995-ben, és már indul is a nem túl jó minőségű, de azért elég beszédes felvétel a Glastonbury fesztiválos fellépésükről. Ha elkezdjük nézni a videót, akkor elég nehéz kiszúrni a hétfőn meghalt Keith Flintet. De csak azért, mert nem a színpadon kell keresni: már az első percben beugrott festett szemével és frizurájával a közönség közé. A szekusok kirángatják, de újra és újra visszamászik.
A március 4-én, 49 éves korában meghalt Keith Flint rögtön az első figura, aki beugorhat az embernek, ha 2019-ben megemlítik a Prodigy nevét. Egy vad, borotvált hajú, piercinges, izomrángásokat imitáló, rémisztő bohóc. Ma már nehéz lehet megérteni, hogy mennyire félelmetes volt Flintet látni 1996-ban a Firestarter-klipjében, ahogy fekete-fehérben szuggerálja a nézőt, és a londoni metró egyik kihasználatlan szakaszán ugrál, látszólag minden kontroll nélkül.
De a Prodigy nem 1995-ban, nem ezzel az ijesztő frizurával, és nem abban az alagútban kezdődött, bár azon már lehet vitatkozni, hogy akkor voltak a csúcson. A Prodigy 1990 környékén kezdődött, amikor a zenekar agytrösztje, a hip-hop és az acid house stílusaiba teljesen becsavarodott Liam Howlett elkezdett DJ-zni különböző rave-eken. Ez volt az a rövid, de annál nagyobb hatású korszak az Egyesült Királyságban, amikor London külvárosait elárasztották a szabadtéri, általában illegális drogdiszkók, amikre nagyrészt úgy lehetett rátalálni, hogy valakinek a valakije látott egy szórólapot, amin dekódolni kellett egy nyomot, és felhívni egy számot, ahol elsuttogták, merre kell lehajtani a brit fővárost körülvevő M25-ös körgyűrűn. A zene egyszerre volt ridegen repetitív, de meleg hangulatú, tökéletesen kalibrálva a mindenféle szintetikus szerekkel előidézett katarzisra. (A kilencvenes évek brit életének nagy krónikása, Jarvis Cocker egy kívülállónak tökéletesen leírta ezt az hangulatot négy percben a Sorted For E’s & Wizz című Pulp-számban.)
A brit rave-színtér annyira jó volt, hogy az állam kis fáziskéséssel betiltotta. De az igazi arcok már korábban eltemették, mert a Mixmag megírta, hogy a The Prodigy megölte.
Vintage Mixmag.
— graingerboy (@Graingerboyo) September 18, 2013
Prodigy - Did Charly Kill The Rave? pic.twitter.com/cDLwbbQi1N
A zenekar akkor alakult meg, amikor Keith Flint és Leeroy Thornhill odamentek egy ilyen rave-DJ szett után Howletthez a The Barn nevű kultikus helyen, és kértek tőle egy válogatáskazit. Howlett adott nekik egyet, aminek a B oldalára a saját számait rakta fel, azzal a felirattal, hogy „The Prodigy”, ami jelenthette azt, hogy ő egy csodagyerek, meg azt is, hogy a demó egy részét a Moog cég Prodigy nevű szintetizátorán állította elő. Flint és Thornhill bepörgött, és azonnal akartak egy közös bandát, annak ellenére, hogy mindketten annyira értettek a zenéléshez, hogy veszettül tudtak táncolni szétcsapva. Ez mindegy volt, az angol kábszis popzenében bőven van hagyománya annak, hogy egy semmirekellő is ott van a színpadon a zenekarral, elég csak pár évvel ezelőttről a Happy Mondays hangulatkeltő tagjára és dílerére, Bezre gondolni, aki nagyon jól tudta rázni a rumbatököt, de tisztességes hangszer közelébe nem engedték. A Prodigy zenéjét is Howlett készítette otthon, Flint és Thornhill pedig nagyjából reprodukálni tudták a színpadon azt, amit a közönség csinált. Vokálos nem kellett, mert arra ott volt Maxim Reality.
De hogyan ölte meg a Prodigy a rave-et? Az első igazi, őrületes, mindent elsöprő slágerük Nagy-Britanniában a Charly volt, amitől nekem folyton szinte háborús flashbackjeim lesznek, és bevillan a kilencvenes évek eleji VIVA TV, és az abból áramló európai popzene. A Charly szerkezete egyszerű: egy régi brit gyereksorozatból kivett hangminta, egy szintén hangmintázott breakbeat, és egy olyan szintihang, mintha egy rajzfilmfigura próbálna végigiszkolni a billentyűkön. A hangzás emlékeztetett arra, ami az illegális rave-eken szólt, de a hozzáállás annyira nem: agresszív volt, de gyerekes is. De ami a legfontosabb, hogy pofátlanul sikeres is, annyira, hogy a brit sajtó már szinte le is írta a The Prodigyt, mondván, hogy 1992-ben, az első lemezük megjelenésével már egyrészt kinyírta a műfajt, és saját magát is, hiszen mindenki csak erre a viccükre fog emlékezni. Az Experience című albumuk talán legnagyobb sikere, az Out Of Space szintén ezt a rajzfilmes hangulatot másolta le a reggae-betéttel, és az elég karakteres BOING-hanggal.
Az angol drogmezőknek véget vetett a az 1994-es Criminal Justice and Public Order Act nevű brit törvény, ami súlyosabban büntette az illegális területfoglalásokat, főleg olyan esetekben, ahol, idézem a rendelkezést, „ismétlődő ütemek sorozatos kiadása történik”. A Prodigy válaszul bedühödött, és szó szerint egy megütközött, csalódott generáció hangja akart lenni. Ebből az érzésből és az erőteljesebb, döngölősebb drum & bass-hatásból született meg a Music For The Jilted Generation, amit aztán tényleg magára vett ez a nemzedék. Ami még az előző lemezen egy felhőtlen marhulás volt, az itt már nem volt elég: a rajzfilmes hülyéskedés helyét átvette valami sokkal komorabb és komolyabb.
Főleg, amikor meglátta bárki először a Firestarter és a Breathe klipjeit, a bevezetőben már említett, extrémbohócra fazonírozott Flinttel. A Firestartert mai szemmel nézni és hallgatni olyan, mintha a következő 15 év amerikai populáris zenéjét látnánk magunk előtt: Marilyn Manson sokkszínjátékát, az Insane Clown Posse proliknak szóló polgárpukkasztását, a Linkin Park ordítozós dühét, a kifestett, másodgenerációs emót, az nu metál pózolását, az EDM felemelkedését. Összegyúrva egy olyan számba, aminek az egyik ikonikus részletét, a „hé!”-vokált egy tizenkét évvel azelőtti Art Of Noise-dalból, a gitárját pedig a Breeders nevű kultikus indie rockzenekartól szedték. Ez egyáltalán nem elítélendő dolog, amióta a nyolcvanas évek vége óta könnyebb és olcsóbb volt beszerezni a hangminták használatához szükséges cuccokat, akkor már hangszeren sem kellett játszani – mellékes, de Howlett egyébként tudott –, elég volt kihasználni a popzene évtizedes múltját, és a képlékeny szerzői jogi környezetet. A szintén brit KLF erre egy komplett karriert felhúzott.
De amíg a KLF lényege a vicc volt, addig a Prodigynél nehéz volt eldönteni, hogy viccelnek, komolyan gondolják, szórakoznak, trollkodnak, vagy tényleg olyan egyszerűek, mint az ütemeik. Ékes példa volt erre a Smack My Bitch Up, aminek a szövege arra buzdított, hogy csapj oda a ribancodnak. A Firestarter szerint te is lehetsz egy becsavarodott gyújtogató. Ezek 2019-ben tök röhejes pózoknak tűnnek, de emlékszem, hogy tizenévesen nehéz volt levenni a szemünket ezekről a klipekről: olyan volt, mintha valami veszélyes, eddig nem látott világ lenne.
A Fat Of The Land volt az a lemez, ami évek hype-ja után szupersztárrá tette a The Prodigy-t, csakhogy mire megjelent, a magyar koncertkarrierjük már bőven dübörgött. Idén, a SZIN-en léptek volna fel 15. alkalommal nálunk, és bár ma még nem tudni, megpróbál-e az együttes valahogy fennmaradni, Flint egészen biztosan pótolhatatlan. Fokozatosan, a Firestarterrel lett alkotója is annak a zenének, amihez pár évig csak táncolt, de az ő lendülete, mozgása, pózai jelentették azt a Prodigyt, amit az évtizedek alatt megszerettek az emberek.
A Prodigy régóta szinte hazajáró vendég volt Magyarországon. Először 1995-ben léptek fel a Petőfi Csarnokban, utoljára pedig 2018-ban, a Fezenen. Huszonhárom év alatt tizenöt koncert rengeteg, ennyi idő alatt már olyanok is belefutottak a zenéjükbe, vagy egy koncertbe, akik messziről el akarták kerülni (én is láttam őket a Szigeten, de már nem emlékszem, hogy 2009-ben vagy 2011-ben). Úgyhogy megkérdeztem magyar zenészeket, koncert-, vagy fesztiválszervezőket, hogy nekik milyen emlékeik vannak a Prodigyről, akár személyesen, akár csak hallgatva őket.
Egy ideje már piszkálódások rendszeres tárgya a téma, hogy “na, idén akkor hová hozzátok a Prodigy-t?”, házon belül mi is azzal poénkodtunk gyakran, hogy a tizenötödiket igazán kaphatnánk ajándékba. Pedig a Prodigy - függetlenül attól, hogy valóban hazajártak hozzánk -, nem tartozik a “futottak még” csapatok közé: nagy és neves fesztiválokon játszottak mostanáig, ehhez méltó áron.
A Telekom VOLT Fesztiválon háromszor voltak vendégeink de az is lehet, hogy négyszer.
Először 2007-ben, amikor a Szigethez hasonló földindulással járt a szereplésük. Annyira sok jegyet adtunk el (emlékeim szerint 25 ezret), hogy át kellett építenünk miattuk az akkor még nem túl profi nagyszínpadunk küzdőterét, ki kellett tennünk a “teltház táblát”, és a koncert idejére minden más színpad leállt. Részben azért, mert a basszusoktól a színpaddal szemben lévő sátorban a Beatrice nem hallott semmit a saját koncertjéből se, részben azért, mert mindenki rájuk volt kíváncsi.
A bécsi reptérről két S-Mercivel kellett hoznunk őket Sopronba. Ezeket a kocsikat Pestről béreltük, profi sofőrökkel, akik viszont nem voltak hajlandók 130-nál többel hajtani az autópályán, hiába kérte a két fiú. Ezért aztán a reptértől pár kilométerre megállították az autókat és átszálltak egy mikrobuszba egy kevésbé szabálykövető sofőrünkhöz.
Pár évvel később ugyancsak kihívás elé állított minket a banda, amikor Ákost követték a nagyszínpadunkon. A hangot illetően fel voltunk már készülve - bár a rockzenekarokon szocializálódott technikusok örökké azon gúnyolódtak, hogy “ezeknek csak egy left-right kell, úgyis playback az egész”. A fénytechnikai igényeik viszont annyira bonyolultak voltak, hogy a szokásos fél óra nem volt elég az átszerelésre. Napokig egyeztettek velük a kollégáim, de végül se azt nem fogadták el, hogy később kezdjenek, se azt, hogy a technikában kössünk kompromisszumot. (Amúgy teljesen igazuk volt: nekünk kell megoldanunk, ami a riderben szerepel, ez szervezői hiba volt a technika részéről.) Végül Ákos egy fair play-díjjal távozott a VOLTról, mert ő engedett: fél órával korábban, világosban kezdte el a showt. Ebben az évben kaptak tőlünk egy széket ajándékba, Ef Zámbó István alkotását, ezt Sopronban a Lővér körúton helyeztük el, bárki kipróbálhatja.
Utoljára 2016-ban léptek fel a VOLT-on. Egy darabig attól tartottunk, hogy elmarad a buli, mert Dan (a Sziget Szervezőiroda korábbi booking vezetője) napokig azt hallgatta a zenekar technikai stábjától, hogy defektet kapott a kamion, nem ér ide időben, vihar lesz - vagyis nagyon úgy tűnt, nem fog összejönni a show. Végül megérkeztek Schwechatra, szokás szerint egy fapados EasyJet-tel, aminek az volt az oka, hogy Liam Lutonban lakott, így a luxus helyett a praktikumot, a helyi repteret választották. Mint mindig, most is kértek a backstage-be egy külön konténert, ahol a koncert előtt tudtak hangolódni, ami abból állt, hogy atom hangerőn hallgattak mindenféle rockzenét, hogy aztán pár perccel később már a színpadról szakíthassák le a közönség fejét.
Ez a közös fotónk (balról: Lobenwein Norbert, Keith Flint, Dan Panaitescu) az utolsó VOLTos koncertjükön készült, Keith mellett Dan Panaitescu szerepel még rajta, aki nem sokkal a koncert után hagyott itt minket. Dan sokat dolgozott a Prodigyvel, jóban voltak.
Megmondom őszintén nekem túl agresszív és militáns volt a mondanivaló, főleg a Fat of the Land-től kezdődően. Ettől függetlenül sokat jelentett ez a zenekar, nem csak konkrétan nekem, hanem az egész korosztályunknak. Ez az űrből jött hiperenergikus csattogás annyira furcsa volt kilencven-párban, hogy nem lehetett nem odafigyelni és szeretni. Ha a mondanivaló és a szöveg előtt nem is, a zene előtt 100%-ban leborulok, Liam Howlett az elektronikus zene egyik óriása, elképesztő hogy a proliságot és az intelligenciát mennyire magas szinten tudta összegyúrni. Az én lelkemhez összességében közelebb áll jóval a Prodigy, mint a nagyon agyas Aphex Twin meg Squarepusher kortársai. A kedvencem az első Prodigy-lemez, azt is hallgattam legtöbbet és az a legjobb. Már az is mérges lemez, de nem vicsorog, mint a későbbiek, viszont roppant mennyiségű pozitív energia van benne.
Prodigy-jelenség a 90-es évek közepén jött velem szembe megállíthatatlanul. A Music for the Jilted Generation-lemezt széthallgattuk a haverokkal akkoriban. A Voodoo People volt a kedvenc - a mai napig szépen szétteker, anno nem egyszer kidobtak rá a bulikból. Élőben először a Szigeten láttam őket ‘96-ban, akkora subbasst addig életemben nem hallottam. Flintre az utóbbi években sajnos talán már túlságosan ráégett a maszk, talán ezért is történt ez a tragédia. RIP
A Prodigy iránti rajongásom, de lehet igazából szerelemnek is mondani, már 1992-be elkezdődött, amikor legelsőnek megláttam az "Everybody's In The Place" videóklipjét a Viva Zwei-on. Nagyon emlékszem rá, hogy szinte ledermedtem, annyira megtetszett első hallásra. Onnantól számítva szinte minden nap csak azt vártam, hogy hátha újra hallhatom. Maga a zene, és ahogy a táncos srác nyomta benne, teljesen elvarázsolt. Sokszor arról álmodoztam, hogy bárcsak én is így tudnék táncolni. Aztán elkezdték leadni a többi zenéjüket is az Experience-albumról... Igazából ha most megkérdezné valaki, hogy hogyan indult el az elektronikus zene iránti rajongásom, akkor ezt mondanám. Nagy szerencsére aztán ismertebbek lettek, és már a magyar rádiókban is néha el lehetett csípni egy-egy zenét tőlük. 1994-ben pedig megjelent a következő albumuk, ami szinte atombombaként robbant, és az én szívemben is. Ennek a hatására végre eljutottak Budapestre is 1995-be. Arra nem is emlékszem, hogy honnan tudtam meg a hírét, hogy hazánkban is koncertet adnak, de tudtam, hogy ott leszek.
Talán addigi életem legvakmerőbb akciója az volt, hogy egy barátommal beültünk a kétütemű Trabantomba, és nekiindultunk a fővárosnak úgy, hogy szinte addig alig jártunk még ott. Piros, 3 csíkos, nagyon menő melegítőnadrágomban és tornacipőben nagyon készülve.
A koncert valami csoda volt, Látni őket élőben, akkora borzalmas nagy hangerőn hallgatni azokat a zenéket, amik dominóként indították el bennem azokat a dolgokat, amik most is kísérik az életemet. Nem volt olyan testrészem, ami ne remegett volna a basszustól. Rengeteget tudnék mesélni erről, de nehéz. Azt hiszem, életem egyik legmeghatározóbb eseménye volt ez, és ezt csak most fogom fel.
Nagyon köszönök nektek mindent! Örök hálám! Jó utat, mester! Nyugodj békében!
(A Campus Fesztivál egy fiatal képzőművész beszámolóját küldte el. A debreceni Rácz Róbert készített egy szobrot a Prodigyről, amit a 2017-es campusos koncertjük után oda is tudott adni a bandának.)
Hobbiból kezdtem előbb hazai előadókról, majd külföldi zenekarokról kisplasztikákat, figurákat készíteni. Óriási kedvencem a The Prodigy, sok koncertjükön voltam már, így elhatároztam, hogy belevágok egy nagy projektbe: elkészítem a miniatűr másukat bronzból. A projekt felénél jártam, amikor bejelentette a Campus Fesztivál, hogy az az évi sztárfellépője a The Prodigy lesz. Már jóval a fesztivál előtt elkezdtem egyeztetni a helyi szervezőkkel, hogy szeretnék egy ajándékot átadni nekik. Természetesen falakba ütköztem. A sajtótájékoztatón elkértem annak a hölgynek a számát, aki majd a bandát fogja kísérni a koncert napján. A hölgy nagyon kedves volt, megígérte, hogy mindenben segít, de biztosat csak aznap fog tudni mondani.
Eljött a várva várt nap. Dél körül csörgött a telefonom, a hölgy hívott, hogy sajnálja nagyon, de nem tud segíteni. Már csak azért sem, mert a banda mindent visszamondott, sajtótájékoztatót, fotózást, stb. Marad a B-terv: majd én megoldom. Részletekbe nem szeretnék belemenni, de maradjunk annyiban, hogy aznap sikerült bevinnem és biztonságos helyen tárolnom a figurákat a fesztivál területén.
A koncert háromnegyedénél éreztem, hogy lépnem kell. Átvergődtem magam a tömegen, hogy elmenjek a figurákért, majd vissza. Nem volt egyszerű.
Közelgett a koncert vége, én pedig egy dobozzal a fejem fölött a színpad mellett álltam. Jeleztem a szervezőknek, hogy ott vagyok, és segítsenek már, legalább engedjenek be a kordon mögé. Kiszúrt egy biztonsági, aki kiugrott hozzám, hogy mi ez a doboz? Mit akarok ezzel? Azonnal takarodjak innen. Szerencsére nem vette el a dobozt.
Elérkezett a pont, amikor a banda búcsúzni kezdett a tömegtől, na, mondom ez az én nagy pillanatom. Fejem fölött a dobozzal előrementem, és az éppen színpadról leköszönő Maximmal sikerült felvennem a szemkontaktust, miközben nyújtottam felé az ajándékot. Egy percre láttam, hogy elbizonytalanodik, de végül levonult ő is a többiekkel. Maxim helyett viszont egy biztonsági nyúlt az ajándékomért a kordon másik oldaláról, és kikapta a kezemből. Ingerülten mondtam neki, hogy ez egy ajándék, nagyon sokat dolgoztam rajta, szeretném a bandának átadni. Meglepően rendes volt, mondta, hogy várjak egy kicsit, és nyugodjak meg. Szólt egy nőnek, aki elment a szobrokkal, de megígérte, hogy mindent megtesz.
Már félig lebontották a színpadot, és szemétszedőkkel volt tele a küzdőtér, amikor rohan a nő, és mondja, hogy azonnal gyere.
Ezen a ponton majdnem elsírtam magam. Várnom kellett egy kicsit, mert éppen kajáltak. Utána végre eljött a várva várt pillanat, és személyesen is találkozhattam a The Prodigy-vel! Fotózkodtam velük, és beszélgettünk. Nagyon tetszett nekik az ajándék, a menedzserükkel külön beszéltem, hogy mi a tervem ezzel, és hogy tervezek-e sorozatgyártást. Mondtam, hogy nem, és hogy nekem csak ez az élmény, ami fontos. Remélem, hogy a bandának is sikerült egy maradandó emléket adnom.
(Borítókép: Barakonyi Szabolcs / Index.)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon