Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Már ezerszer elmondta mindenki, hogy az internet alapjaiban változtatta meg a zenefogyasztási szokásainkat azzal, hogy fizikai adathordozók és lejátszók helyett ma már bármit, bárhol, bármennyiszer meg tudunk hallgatni. Azonban hiába nyitott új utakat a 2000-es években a MySpace, az iPod-forradalom és a torrentezés, valami még évekig nem tűnt el a zeneiparból: ez pedig az olyan közvetítők szerepe, mint a zenei újságírók, rádiós és tévés szerkesztők, nagy kiadók vagy a lemezboltok. A zeneipar dinoszauruszai látszólag alkalmazkodtak a trendekhez, azonban egyre valószínűbb, hogy elkéstek, és erről ki más tehetne, mint az a Z generáció (tehát az 1995-1996 után születettek), akik már tényleg beleszülettek az internet, a közösségi média és a streaming világába.
Ez a korosztály az első, amely képes komplett popsztárokat, színtereket, műfajokat kitermelni a digitális világból úgy, hogy abba gyakorlatilag nincs beleszólásuk a szórakoztatóipar korábbi ízlésformálóinak és sztárcsinálóinak.
A Z generáció már most elkezdte feje tetejére állítani a popipart, és nagyon úgy tűnik, hogy a következő nagy világsztárok előbb fognak mémoldalakat üzemeltetni, mint demókat küldözgetni a kiadóknak.
Az ember hajlamos elhinni, hogy régen minden sokkal egyszerűbb volt, és ezt gyakran a zeneiparra is értik. Az előadó vagy zenekar felvette valahol a zenéjét, azt bakelitre, kazettára vagy cédére rögzítették, majd a menedzser, a kiadó vagy maga az együttes megpróbálta valahogyan benyomni a rádiókba. Ha már a rádióban rotációba került, és ne adj' isten a különböző zenei magazinok is sokat és jókat írnak róla, akkor jöttek a lemezeladások, a kiadós megkeresések, egyre több koncertfelkérés, és vagy befutott ezzel a produkció vagy nem. Később ez kicsit változott a zenei tévécsatornák megjelenésével, majd az mp3-ak és az online zeneblogok felfutásával vált egyre kevésbé lineárissá az iparág. 2019-ben viszont már elérkeztünk oda, hogy
nincsenek zenei tévék, a fizikai adathordozók egzotikummá marginalizálódtak, a kocsin kívül alig hallgatunk rádiót, és az embernek már mp3-at sem kell letöltenie ahhoz, hogy digitálisan fogyaszthassa a zenét.
Hova fog ez vezetni?
Nagyon fontos rögzíteni, hogy ma még azért egy Sziget-, Coachella- vagy Glastonbury-nagyszínpadon ritkán látni Z generációs előadót, és a nagy pénzeket továbbra is azok a produkciók csinálják, amik a tradicionális zeneiparban szocializálódtak. Legyen szó a veterán Rolling Stonesról, az Arctic Monkeysról, Eminemről, Lady Gagáról vagy Adele-ről, korunk A-listás előadói még az Y generációhoz is csak elvétve kapcsolódnak. Azonban itt jön képbe a New York Times tavalyi nagy visszhangot kiváltó kutatása, amelyben a Spotify adatai vizsgálva sikerült megállapítaniuk, hogy
felnőtt életünk ízlését azok a zenék határozzák meg, amelyeket tinédzserként hallgattunk.
A kutatás szerint a férfiak zenei érdeklődése 13 és 16 év között a legélénkebb, a nőknél a 11 és 14 év közti időszak a legfontosabb. Ennél is érdekesebb, hogy megnézték, mi a felhasználók kedvenc száma, és ez alapján megállapították, hogy a férfiak 14, a nők 13 évesek voltak, amikor megjelent a kedvenc daluk. Ez a különbség a kutatás szerint azért van, mert a nők hamarabb átesnek a pubertáson. És hogy ez miért fontos? Mert ebből is kiderül, hogy amióta világ a világ, mindig a tinik azok, akik mindenki előtt képesek megmondani, ki lesz a következő nagy világsztár, akiken a kiadók majd dollármilliókat tudnak keresni. Csak amíg régebben sikítozó rajongókon keresztül lehetett érzékelni egy produkció sikerét, ma a közösségi oldalaknak sikerült megtalálni a népszerűség mértékegységét, amit hol lájknak, hol followernek, hol pedig view-nak hívnak.
Ilyen szempontból a zeneipar sokkal átláthatóbb, mint valaha. Ott van a nézettség a Youtube-videó alatt, magáért beszél. Lehet látni, kit mennyien követnek Instagramon, Twitteren, vagy hány lájkja van valakinek Facebookon. Mága-módszer ide vagy oda, soha nem lehetett ennyire egyértelműen megmondani egy emberről, hogy ismertnek számít-e vagy sem. És itt jön képbe a popzene.
Eredetileg a nemrég remek albummal berobbanó, mindössze 17 éves Billie Eilish-ről akartam írni egy cikket, és miközben próbáltam hozzá hasonló Z generációs ifjú sztárnövendékeket keresni, egy ismerős mintára lettem figyelmes:
a többség már bőven azelőtt ismert volt, hogy komolyabban zenélni kezdett volna.
Össze is szedtem pár ilyen előadót és formációt:
Ja, hogy ezeknek a nagy részéről soha életében nem hallott? Nem önben van a hiba, hanem egyszerűen arról van szó, hogy a Z generáció saját sztárjai nem az évtizedeken át kitaposott ösvényen jutottak el a népszerűséghez, hanem a modern technológiai vívmányokat kihasználva saját utat törtek maguknak.
Mi is megírtuk például annak a Lil Nas X-nek a történetét, aki egy country-trap dallal teljesen a feje tetejére állította Amerikában a country világát, amikor a műfajt újhullámos hiphoppal keverte. Azonban Lil Nas X-ről kiderült, hogy nemcsak egy szerencsés srác, aki véletlenül megírta élete slágerét, hanem egy olyan 20 éves atlantai fiatal, aki egy szűkebb közegben már korábban is ismert volt. Lil Nas X-et már 16 évesen felkapták, mert népszerű paródiatwittert üzemeltetett Nicki Minaj rapperről, majd szintén Twitteren fejlesztette ki a saját kis KJK-szerű játékát. Végül a rajongói vették rá, hogy kezdjen el zenélni, hogy aztán a Soundcloudon, illetve egy tinik körében népszerű applikáció, a korábban Music.ally-ként ismert TikTok egyik mémjére reflektálva megcsinálja az Old Town Road nevű dalt, ami mára gigaslágerré nőtte ki magát.
Se kiadó, se menedzsment, se PR-ügynökség, semmi. Csak Twitter, Soundcloud, Youtube és TikTok. Sőt, igazából még a szándékosságot sem lehet felfedezni a srácban, hogy ő többet akart volna, mint pár lájkot meg követőt.
Lil Nas X pedig április 16-án megdöntötte Drake rekordját. Egy hét alatt 143 milliószor játszották le online az Old Town Road-ot, ami abszolút rekord. Vagy ott van Tekashi 6ix9ine, az elmúlt évek egyik legfelkapottabb rappere, aki többek között fegyveres rablás, drogkereskedés és lövöldözés miatt kerülhet rácsok mögé.
Polgári nevén Daniel Hernandez 18 évesen kezdte el feltöltögetni az első számait, és már egy kisebb követői bázist is kialakított magának, mire 21 évesen igazán felkapták. Azonban Hernandez raptehetsége önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy igazán nagy sztár lehessen. Az áttörést az hozta meg, hogy baromi népszerű mém lett egy Instagramra feltöltött fotójából 2017 nyarán. Ha megnézzük a képet, nem véletlenül.
Hernandez pedig pillanatokon belül a legforróbb név lett az amerikai és nemzetközi trapszíntéren úgy, hogy máig nincs olyan kiadója, mint a Sony vagy a Universal, miközben van videója, amit már majdnem egymilliárdszor láttak a Youtube-on.
Szintén hasonlóan érdekes a Brockhampton "fiúcsapat" története. Jelenleg ők az egyik legnépszerűbb amerikai rapkollektíva, mintha a Wu-Tang Clant újra összerakták volna 20 éves kertvárosi hülyegyerekekből, akik imádnak gördeszkázni és Backstreet Boyst hallgatni. A formáció alapból az interneten alakult meg, méghozzá Kanye West egyik rajongói oldalának fórumán. A rapcsapat ma már több mint egy tucat tagból áll, köztük vannak olyanok, akik nem is találkoztak egymással azelőtt, hogy a rajongói fórumon beszélgetni kezdtek. Olyannyira, hogy a Bearface névre hallgató tagjuk egyenesen Észak-Írországból költözött Texasba csak azért, hogy a zenekar teljes jogú tagjává váljon.
A Z generáció esetében a hiphop, pontosabban annak az újgenerációs, trapes változata kifejezetten népszerű, amit jól jelez a hisztéria, ami Lil Peep, majd XXXTentacion halálát követte. Lil Peep drogtúladagolásban halt meg 2017-ben, XXXTentaciont pedig tavaly nyáron lőtték agyon egy rablótámadásban. Előbbi 21, utóbbi mindössze 20 éves volt. A két rappert nemcsak korai haláluk kötötte össze, hanem az is, hogy rapzenét olyan irányokba vitték el, amit egy old school hiphophoz szokott ember joggal nevezhet unortodoxnak. Peep gyakorlatilag poppunkkal és emóval keverte a zenéjét, X pedig nagyon sok inspirációt merített a metálból és más keményebb műfajokból.
Ahogy 6ix9ine, úgy XXXTentacion és Lil Peep is elképesztően hűséges, javarészt tinikből álló rajongói bázist alakított ki maga körül, folyamatosan tartották a rajongóikkal a kapcsolatot Instagramon, és sokkal személyesebben kezelték a követőiket, mint mondjuk a '90-es évek rapsztárjai. Mindketten a Soudcloudon és más közösségi felületeken szereztek egyre nagyobb bázist maguknak, és más rapperekkel közreműködve építgették a karrierjüket. Nagyon jól mutatta a durva generációs szakadékot a Z és a többi korosztály között, hogy Peep és X csak a haláluk után tudtak igazán eljutni olyan emberekhez, akik nem pörgetik a Soundcloudot minden nap. Miközben még az Index újságíróinak többsége sem hallott soha egyik rapperről sem, a Margitszigeten több tucat fiatal gyújtott mécsest XXXTentacion halála miatt, előtte pedig Lil Peepre emlékeztek meg magyar fiatalok például Baján. Hogy a fenébe lehet, hogy ekkora hatású előadók már el sem jutnak az idősebb korosztályhoz?
ez az internetes buborékjelenségnek köszönhető.
Erről korábban mi is írtunk az Indexen, miszerint ez a korosztály egy olyan digitális térben él, amelyet az idősebbek nem ismernek, és nem értenek meg. Nemrég az öregnek egyáltalán nem mondható Fluor nyilatkozta azt a 24-nek, hogy a baromi népszerű TikTok nevű applikációt már se ő, se Marsalkó Dávid - akivel kb. egyidősek - nem igazán értik, pedig tudják, hogy mennyire fontos platform most ez a zenében a fiataloknál. Jól mutatja a generációs szakadékot, hogy miközben még a fiatal magyar popsztároknak is túl új a TikTok, addig például a hazai Youtube egyik legnépszerűbb előadója, Lil G ugyanezen a platformon 228 ezer rajongóval bír, posztjaira 5 millió szívecske érkezett, és átlagban 10-20 ezren lájkolják a rövidke kis videóit, amelyek sokszor már nemcsak szimpla tátogások, hanem promóciós posztok például egy új klipjéről vagy az Instagram-profiljáról.
De lehetne mondani a zeneileg elég elhanyagolható, mégis állati népszerű Szabyestet is, aki a magyar tinik körében iszonyatosan népszerű Ask.fm felületén lett ismert figura, majd onnan lett influenszer és popénekes. Ez annyira nem egyedi jelenség már, hogy a világ leggyűlöltebb, de egyben legsikeresebb influenszerei, a Logan testvérek szintén videós marháskodással és más baromságokkal kezdték a karrierjüket, majd ismertségük csúcspontján zenei karrierbe kezdtek. Az, hogy nem tudnak énekelni, nincs zenei képzettségük, gyakorlatilag egyáltalán nem számít, hiszen az autotune és az online fellelhető produceri oktatóvideók végtelen tárházának köszönhetően egy kis pénzzel, kitartással és tehetséggel bárkiből lehet rappert vagy énekest csinálni. Biztos emlékszünk még arra, amikor Paris Hilton, az egész Kardashian-féle influenszervilág prototípusa kitalálta, hogy akkor most ő énekesnő lesz, mennyire kínos dolgok sültek ki belőle. Ma viszont Logan és Jake Paul simán össze tudnak rakni egy olyan popszámot vagy trapdalt, ami egyáltalán nem lóg ki a nagy átlagból. A klipjeik nézettsége pedig külön-külön is több százmilliós, és nem azért, mintha annyira jók lennének, hanem azért, mert olyan rajongói bázisuk alakult ki az influenszerkarrierjük alatt, hogy bármit csinálnak, mindenképp lesz rajta 50-100 millió megtekintés.
Vagy ott van a még mindig csak 16 éves Danielle Bregoli, ismertebb nevén Bhad Babie, aki szó szerint egy mémből lett rapsztár. Bregoli a Dr. Phil nevű Mónika show-szerű tévéműsorban tűnt fel édesanyjával 2016-ban, az adásnak pedig az volt a címe, hogy
Ki akarom tenni a családból az autólopó, késsel hadonászó, twerkelő 13 éves lányomat, aki megpróbált rám kenni egy bűncselekményt.
Bregoli szerepléséből és mondataiból népszerű mém lett, és az interneten csak "Cash Me Outside Girl"-ként lett ismert. Az adás hangmintáiból valami őrült már közel 60 millió lejátszásnál tartó trap remixet készített, egy évvel később az első dala a 77. helyen debütált a Billboard Hot 100-as listáján, ezzel ő lett minden idők legfiatalabb női rappere, aki az első számával felkerült a listára. Azóta lemezszerződést kapott a patinás Atlantic Recordstól, és olyan újvonalas rapsztárok működtek közre vele, mint Lil Yachty vagy Kodak Black. Vagyis Bregoli is csak annyit csinált, hogy egy mémnek köszönhető népszerűségét zenei karrierre váltotta, és ahogyan a Paul testvérek, úgy az ő zenéje is simán elmegy az átlagos trap- és popszámok világában.
És ma már tényleg ott tartunk, hogy tök mindegy mivel lesz az ember ismert, a lényeg, hogy ismert legyen valamivel, a zenei karrier pedig jöhet utána.
Csak annyit mondunk, hogy a 2018-ban az internetet letaroló kisfiú, aki azzal lett ismert, hogy egy amerikai áruházban jódlizott, ugyanúgy lemezszerződést kapott az Atlantictől, mint az ottani Mónika show-ban feltűnt balhés tini. Mit lemezszerződést, konkrétan azon nyáron még fel is lépett az abszolút topfesztiválnak számító Coachellán is több ezer őrjöngő ember előtt.
Itt pedig elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy a nagy kiadók, rádiócsatornák, zenei szerkesztők és újságírók marginalizálódnak, hiszen a továbbiakban semmi szükség a munkájukra, ha az internetgeneráció megteremti a saját sztárjait.
Egy tavalyi kutatásból kiderült, hogy a Z generációhoz tartozó lányok 97 százaléka öt különböző műfajt hallgat rendszeresen, és a megkérdezett 500 13 és 22 év közti lány 61%-a a Spotifyt nevezte meg a számára legfontosabb zenei felületnek, szemben például a rádióval. Ami még ennél is érdekesebb, hogy a megkérdezettek alapján az öt legnépszerűbb előadó a korosztály lánytagjainak körében:
Az ötből négy név egyáltalán nem meglepő, azonban még a legfanatikusabb zenerajongók is felteszik a kérdést, hogy mégis mi az a BTS. És ezért nem is kell szégyenkeznie senkinek, mert a BTS alapvetően egy dél-koreai fiúcsapat, és mióta világ a világ, senkit sem szúrtak le azért, mert nincs képben a K-poppal. Ez viszont megváltozni látszik, mert a BTS nem csak Dél-Koreában vagy általában Ázsiában iszonyatosan népszerű, hanem valahogyan utat találtak a nyugati világ tinédzsereihez is olyannyira, hogy idén már a Grammy-gálán ők adhatták át a legjobb R&B albumnak járó díjat. Mindezt úgy, hogy a BTS nem egy Gangnam Style, nem egy mémesíthető valami, amit koreai nyelvtudás nélkül is be tud fogadni bárki bárhol a világban.
Nyilván közrejátszik a BTS sikerében, hogy hét darab helyes, ázsiai fiú N'Sync-nek képzeli magát, és amióta feltalálták a fiúcsapatok formuláját, ilyen koncepcióval nehéz mellélőni. Azonban az internetes korszak megnyitotta a kapukat a nyugati zenei piacra Ázsiából, amelyben ugyanúgy közrejátszik a közösségi média, mint az, hogy a zeneipar őskövületének számító Billboard sem pusztán fizikai meg digitális eladások alapján méri egy-egy előadó sikerét, hanem már számolják a streamingeket. Így viszont az amerikai vagy brit zeneipari guruk észrevehették, hogy a nagy kiadók mesterséges szupersztárjai mellett a legnépszerűbbek között ott vannak olyan ázsiai popzenészek is, akikről a többség még nem is hallott. A BTS például már 2016-ban bekerült a Billboard Top 200-ba, és 2017-től már a nyugati sajtó is elkezdett foglalkozni a jelenséggel azok után, hogy 2017-ben a Love Yourself: Tear már első helyen debütált a Billboard-listán. Ízlelgessük ezt egy kicsit:
A nyugati popzene legfontosabb listáján első helyen kezdett egy tisztán koreai nyelven éneklő fiúcsapat.
Számos amerikai újság próbálta megfejteni a BTS sikerének okát. A hét fiú androgün külseje tökéletesen rezonál a mai fiatalok nemi szerepeket egyre kevésbé szem előtt tartó világával? A fiúcsapat formula abszolút tökéletesítése? A dalszövegek mélysége, amelyek szorongásról, be nem teljesült szerelmekről, depresszióról és más tiniproblémákról szólnak? Vagy az, hogy nagyobb a rajongótáboruk Twitteren, mint Donald Trumpnak és Justin Biebernek együttvéve?
Valószínűleg erre a kérdésre egyértelmű választ nem lehet adni, de az biztos, hogy a koreai fiúcsapat sikerében két dolog biztosan sokat segített. A rajongói bázisukkal kialakított szoros kapcsolat és az, hogy az internetnek és a Youtube-feliratoknak hála az is érti a dalszövegeket, aki egy kukkot sem beszél koreaiul. Utóbbi egyértelműen a popzene demokratizálódásának egy fontos sarokpontja, hiszen a tinik Spotifyon vagy Youtube-on hallgatnak zenét, ahol sokszor a dal hallgatásával párhuzamosan kapják az érdekes kis infókat például a Geniusön keresztül vagy szimplán a klipek feliratozásával. Innentől pedig semmi akadálya annak, hogy valaki ugyanúgy rajongjon értük Szöulban, Bostonban vagy éppen Budapesten. Csak a példa kedvéért, a Bangtan Boys Hungary nevű magyar rajongói oldalnak például több lájkja van Facebookon, mint a Stenk saját oldalának.
A kelet-nyugat összeborulás pedig tovább segítheti az ázsiai popzene térhódítását, például az ebben a korosztályban állati népszerű énekesnő, Halsey is csinált már közös számot a BTS-szel, a szintén dél-koreai Keith Ape It G Ma című számát később olyan trapzenében megkerülhetetlen figurákkal remixelték, mint a műfaj egyik úttörőjének számító Waka Flocka Flame vagy A$AP Ferg sőt, 88rising néven 4 éve megalakult az első olyan amerikai kiadó, amely kifejezetten olyan ázsiai előadókra fókuszál, mint a kínai Higher Brothers vagy Lexie Liu, a japán Joji, az indonéz Niki vagy Rich Brian. Utóbbi például már kamaszként hatalmas sztár volt az indonéz közösségi felületeken, hol Twitterre készített rövid paródiavideókat, hol az azóta megszűnt Vine-ra posztolt naponta népszerű tartalmakat. A három éve megjelent Dat $tick c. száma ma már 117 millió lejátszásnál tart, és ahogy Keith Ape esetében, úgy ezt a számot is remixelték olyan amerikai rapsztárokkal, mint Ghostface Killah a Wu-Tang Clanból vagy Pouya.
És ez csak a K-pop és más ázsiai popzenék, arról még nem is beszéltünk, hogy világszerte egyre népszerűbb az úgynevezett música urbana, ami voltaképpen a reggaeton és a trap spanyol ajkú kombinációja. Ahogy a K-pop globális sikerét a Gangnam Style-hoz szokták kötni, úgy a música urbana térhódításának is megvan a maga példája, amelyet Despacitónak hívnak, biztos hallott már erről is a kedves olvasó. A música urbana sajátossága, hogy javarészt spanyolul énekelnek benne, tehát papíron halálra van ítélve az angolszász zenei piacon, ehhez képest a Despacito csak a legsikeresebb dal a műfajból, miközben a Puerto Ricó-i Bad Bunny már ott tart, hogy Drake is spanyolul énekli a refrént az egyik számában, egy másiknak meg Diplo írta az alapját.
Egyre valószínűbb, hogy a jövő popzenéjében egyre kevésbé számít majd, hogy az előadók milyen nyelven énekelnek, ez pedig soha nem látott változásokat hozhat az egész iparágban.
Az egész jelenség annyira új, hogy egyelőre nehéz bármilyen szinten is konkretizálni, hogy mi a siker tuti receptje egy Z generációs előadónál, de az mindenesetre biztos, hogy a nagy sztárok jó, ha felkötik a nadrágot, mert rendszeres közösségi médiás jelenlét, rajongói kapcsolattartás és vlogolás nélkül szép lassan lemaradnak a feltörekvő ifjú titánokhoz képest. Ez viszont egy rakás olyan új problémához vezethet, amellyel korábban nem, vagy csak nagyon ritkán lehetett találkozni.
Még csak sejtjük, hogy milyen károkat okozhat, ha a tinédzserek éveken át folyamatosan a közösségi oldalakon lógnak, mindent megosztanak egymással és gyakorlatilag ott élik a szociális életük nagy részét. Éppen ezért a rajongók is sokkal közelebb érezhetik magukat az imádott sztárjaikhoz, hiszen naponta figyelik az Instagram-sztorijaikat, tudnak róluk mindent, az imádott sztár életének szerves részeként tekinthetnek magukra. Ez azonban azzal jár, hogy a vak rajongás egy egészen új szintje alakult ki, ami teljesen elfedi a történések objektív megítélését.
A már említett XXXTentacionnak például elképesztően erős, hűséges követői bázisa alakult ki, mert a fiatal rajongói azt érezték, hogy dalaival segít nekik elviselni a más emberek iránt érzett gyűlöletüket, az ebből adódó depressziót, és agresszív, erőszakos zenéjével pont azokat találta meg, akiket - hozzá hasonlóan - egész életükben bántottak. Aztán megjelent egy csomó rágalom azzal kapcsolatban, hogy a férfi rendszeresen bántalmazta a volt barátnőjét, amit a rajongói máig nem hisznek el, és mivel X is tagadta ezeket a vádakat a saját felületein, a fanatikusai továbbra sem hajlandók azt feltételezni, hogy imádott példaképük nőverő volt. Még azután sem, hogy a Pitchfork kiszivárogtatott egy titokban felvett 2016-os hangfelvételt, amelyben többek között a rapper bevallotta, hogy szétverte a volt barátnője arcát, illetve arról is beszélt, hogyan késelt meg egy alkalommal kilenc embert. Hiába beszéltek erről évekig, mivel a rapper a saját hűséges rajongótábora felé folyamatosan tagadta ezeket a vádakat, a rajongók a sajtó tárgyi bizonyítékai ellenére is inkább az előadónak hittek, hiszen mi lehet egy tinédzser számára hitelesebb:
valami újság, ami olyat ír a kedvencünkről, amit nem akarunk elhinni, vagy maga az imádott sztár?
Vagy meg lehetne még említeni az olyan arcokat, mint Lil Peep, Lil Xan és egy rakás velük egykorú, újhullámos rapper, akik az elmúlt években gyakorlatilag szexivé, menővé, trendivé tették a Xanax-fogyasztást, ami mára komoly probléma lett az amerikai fiatalok körében. Ugyan a xanaxozás vagy köptetőfogyasztás már a 2000-es évek óta a hiphop kultúra szerves részét képezik, a 2010 után felbukkant nagyon fiatal rapperek az elődeiktől tanulva (gondoljunk csak Lil Wayne-re vagy Future-re) már kamaszként megismerkedtek a Xanaxszal, így amikor elkezdtek ismertek lenni, náluk fiatalabb rajongóik is barátkozni kezdtek a gyógyszerrel. Nem csoda, hogy 2018-ban már ott tartott az Egyesült Államok, hogy minden ötödik fiatal felnőtt valamilyen opioid miatt halt meg, mint például a fentanyllal felütött Xanaxot beszedő Lil Peep is.
Nem véletlen, hogy a magát a Xanaxról elnevező Lil Xan egy ideig azon gondolkozott, hogy a tinik körében brutális méreteket öltő xanaxozás miatt inkább Diegóra változtatja az előadói nevét, bár végül megmaradt a Lil Xan elnevezésnél. Baromi sok kritika érte őt és kortársait idősebb zenészektől, hogy a Xanax népszerűsítése elképesztő károkat okozhat a fiatal rajongókban, ezért Lil Xan azóta rendszeresen felszólal a témában (jó maga is 2 évig ópiátfüggő volt), ahogy például a korábban már említett Billie Eilish egy komplett dalt is írt arról, hogy az osztálytársai, kortársai, barátai folyamatosan xanaxoznak, amitől rosszul tanulnak, rosszfejek lesznek, egész nap nem csinálnak semmit és szétrombolják az életüket ahelyett, hogy drogok nélkül oldanánk meg a problémáikat. Az megint egy másik probléma, hogy mi lesz azokkal, akik a példaképeiket követve tetoválják tele az arcukat már egészen fiatalon, mint ez a 24 éves budapesti srác, akiről az OFF Média írt nemrég.
Miközben a Xanax-használat divatja talán kezd kiveszni a Z generáció népszerű előadóiból, arról jóval kevesebb szó esik, hogy miként hat a tinikre, ha ennyire korán befutnak az interneten. A legdurvább példa az a Lil Tay, aki mindössze 9 (!!!) évesen lett sztár a közösségi oldalakon annak köszönhetően, hogy úgy viselkedett, mint egy menő rapsztár. Pénzt lóbál, káromkodik, sportkocsik előtt pózol, nyilván imádta az internet. A kislány karrierje aztán sokáig felfelé ívelt, amíg meg nem jelent egy Verge-cikk arról, hogy édesapja valószínűleg molesztálhatta őt, életének minden apró részletét darabokra szedte a bulvár, és mire elkezdhetett volna kamaszodni, gyakorlatilag az egész élete egy nyitott könyv volt a világ számára, így az is kiderülhetett, hogyan használták fel a saját rokonai arra, hogy marketingeszközként használva pénzt keressenek vele. És nem nehéz arra gondolni, hogy ahogy a korán befutott gyerekszínészek többségének élete is félresiklott felnőtt korukra, úgy egy 9 évesen befutott rapperlány előtt is elég súlyos problémák állnak.
Lil Tay azóta el is tűnt az internetről, de ki tudja, hogy mi lesz például a sorsa a még mindig csak 14 éves, de már 12 évesen felkapott Matt Oxnak, akit azóta leszerződtetett a Warner, egyre másra adja ki az új számait, és a következő nagy rapsztárnak kiáltották már ki sokan. A fiú karrierjét nagybátyja és édesanyja egyengeti, de már egy ideje felkapta a média is, például a Noisey portréfilmjében arról beszél, hogy rengeteg gyűlöletet kap a neten kamaszként, de egészen addig ez nem érdekli, ameddig napi szinten tud pénzt keresni a zenéjével.
Éppen ezért elképesztően fontos, hogy ugyan a közösségi média tényleg lehetőséget teremt arra, hogy bárki bárhonnan befuthasson, egyelőre még mindig annyira új jelenség a szórakoztatóiparban, hogy fogalmunk sincs arról, hogyan hat majd a korai népszerűség a sokszor már 10-12 évesen befutott influenszer-énekes-rapsztár gyerekekre. A külön iparág már felépült a tinikre, de azzal egyelőre nem igazán foglalkozik senki, hogy mi lesz velük, ha lecsengett az a pár sikeres év.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon