A hajmetált sem lehet örökké játszani

Melyik az a zenekar, aminek koncertjén egyszerre találkozhat az ember két legendás debreceni banda, a Hammerhead Shark és a Szfinx bőgőseivel, a P. Box énekesével, Rúzsa Magdi gitárosával, a Wings egykori basszusgitárosával és a Zoliband dobosával és gitárosával? Hát persze, hogy a Whitesnake. Pedig tegnap este zenei nagyüzem volt Budapesten, az Arénában a Backstreet Boys siratta a kilencvenes éveket, a Budapest Parkban meg a Disturbed volt minden bizonnyal nagyon dühös (az ő zenéjükről mindig egy ökölbe szorult kéz és fogcsikorgatás jut eszembe), a Whitesnake meg a Barba Negra Tracket töltötte meg pár fő híján csurig.

A Whitesnake az a zenekar, aminél a néző nagyjából 99%-os pontossággal be tudja lőni, hogy mit fog kapni. A setlist 1987 óta mozgathatatlan elemei (Still of the Night, Is This Love, Bad Boys, Here I Go Again) mellé biztos pontnak számít az Ain't No Love in the Heart of the City, a Love Ain't No Stranger, és a Give Me All Your Love, amiket mind a négy eddigi négy budapesti koncerten eltoltak. Namármost, ha egy 12 számos setlistet veszünk, ami tegnap volt, akkor ott tartunk, hogy öt nóta maradt, melyek közé az új lemezről csak betettek hármat, ha már promóciós turné, a maradék kettő meg a Slide It In és a Slow an' Easy lett, amiket dettó nem nevezhetünk ritkaságnak (1984 óta több mint 400 alkalommal játszották el mindkettőt). 

Pedig milyen jó lenne az Ain't Gonna Cry No More-t, a Victim of Love-ot, a Wine, Women and Song-ot, a Don't Break My Heart Again-t vagy a Lovehuntert hallani, de ezek a bluesosabb Whitesnake-korszak dalai. Pedig, elnézve a közönséget, amiben a 40+-os rajongók voltak egyértelmű többségben, nem lett volna hülyeség ilyen irányba elmenni, még úgy is, hogy az új lemez egyértelműen metálosabb irányt képvisel. És ha már itt tartunk, a lassabb, érzelmesebb, mélyebbre hangolt nóták szerintem jobban feküdnének Coverdale-nek is, akinek a hangja, hogy is mondjam, megkopott picit az évek során, és mostanra ott tartunk, hogy igazán magasakat esze ágában sincs énekelni; a bőgős Michael Devin, a gitáros Reb Beach és a billentyűs Michele Luppi folyamatosan énekel, és nem csak vokálokat hanem verzéket is.

Ez persze kissé illúzióromboló, az egykoron A Torok becenevű Coverdale a koncert felétől már inkább a karizmáját és színpadi jelenlétét vetette be, a zenélést meg rábízta azokra, akik vagy fiatalabbak, vagy legalább énekelniük nem kell (Tommy Aldridge dobos). A külsőségek fontosak Coverdale-nek, John Sykes 1983-as csatlakozása óta a zenekarban mindig volt egy hosszú, szőke hajú, ha lehet, bőrmellényes gitáros (Adrian Vandenberg, Steev Farris Doug Aldrich, most éppen Joel Hoekstra) Gibsonnal a töke alatt, mert jól néz ki. Jó, Sykes és Aldrich még gitározni is nagyon tudott. A zenekar felállása többet változott, mint nem, ezt itt a Wikipediáról nyúltuk, tessék csak megnézni, kész ki kicsoda a hajmetálban:

A koncert Coverdale hangjának romlása ellenére is nagyon oda volt rakva, élvezettel és jól játszottak az 6000 fős, iszonyú hálás közönségnek, csak éppen nem eleget, mert egy 80 perces buli az csak akkor koncert, ha a Motörhead adja, abban a töménységben és lendülettel, amit csak Lemmyék tudtak. A tegnapi bulin meg volt gitárszóló és dobszóló is, pedig pont három számot még be lehetett volna szuszakolni a programba helyettük. Mondjuk az ilyen gitárpárbaj-szólókat és a Bonzótól nyúlt dobszólókat eleve hatóságilag tiltanám be, de legyen ez az én bajom. A cájg a harmadik számtól jó szólt, bár lehetett volna hangosabb is, elöl biztos több volt a mély is, de oda eljutni esélyem nem volt.

Coverdale imádja ezt csinálni, és tuti, hogy ha rajta múlik, még 2034-ben is lesz Whitesnake turné, de én inkább szeretnék rá úgy emlékezni, mint aki így énekelt élőben:

Borítókép: David Coverdale (fotó: Radó Norbert/Barba Negra Track)