Jó ez a fesztivál, csak alig látok valamit

Képzeljék maguk elé a következő jelenetet: a Sziget első napján bemennek a fesztiválra, ahol rögtön az A38 színpad felé veszik az irányt, hogy megnézzék a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertjét. Elképesztően bizarrnak hangzik ugye? A Sziget esetében talán az is lenne, a legnagyobb szlovák fesztiválnak számító Pohodán viszont pontosan így zajlott a csütörtök délután,

Ennél jobban talán semmi sem írja le a Pohodát, ami úgy lett piacvezető a szlovákoknál, hogy továbbra is a hazai közönségre épít, a bulizás helyett pedig a minőségi koncertélményeket helyezi előtérbe. A fesztiválon minden évben történik valami furcsaság, a gyakori látogatók szerint átok ülhet rajta – amit hajlamos is vagyok elhinni, mert már az első napon, a brit Skepta koncertjén ripityára tört a szemüvegem (ennyire, ha valakit érdekel) –, de sokat elmond róla, hogy ezen kívül igazából szinte semmilyen negatívumot nem lehet felhozni ellene.

Nyugaton-keleten

Az idén 23. alkalommal megrendezett Pohoda magyar szemmel nézve elég furcsa képződmény: az idei program alapján elsőre a Sziget tűnt a legközelebbi rokonnak, de ha kimegy rá az ember, hamar rá fog jönni, hogy nem sok hasonlóság van az előadók közti átfedésen kívül. A legnagyobb szlovák fesztivál igazából nem hasonlít egyik hazai fesztiválra sem, ehelyett inkább a tökéletes átmenetet jelenti a magyar és a nyugati fesztiválok között.

A legfontosabb különbség még mindig egyértelműen az, amit már két éve is kiemeltünk: a Pohoda nem veszik el a mojitós vödrök, szemkápráztató díszletek és a bulizás Bermuda-háromszögében, hanem még mindig a minőségi koncertekre helyezi a hangsúlyt. Emiatt évről-évre a régió legerősebb programját tudják prezentálni a szlovák szervezők, amiben

A Pohodát emiatt általában a lengyel OFF fesztiválhoz szokták hasonlítani, de ez a hasonlat azért kicsit sántít. A lengyeleknél tényleg minden az igazi patrícius zenéről szól, itt viszont kicsit szélesebb réteg felé nyitnak a szervezők, így simán belefér, hogy az elvontabb zenék mellett Liam Gallagher, meg a The 1975 legyen a headliner. Emellett ráadásul egy csomó olyan programmal is lehet találkozni, amikbe egy magyar fesztiválon mászkálva is bele lehet botlani– a Szigethez hasonlóan például itt is van civil részleg, meg egy csomó boltként funkcionáló sátor –, szóval a koncertekig is el tudja magát foglalni az ember, ha olyanja van.

Gasztroélmények terén is elég széles a választék, és kimondottan drágának sem lehet mondani a fesztivált: helytől függően egy hamburger, vagy egy hotdog steakburgonyával és szósszal jellemzően 8-10 euró között mozgott, egy tányér sztrapacskát pedig már 5 euróért hozzávágtak az emberhez. A sör tapasztalataim alapján többe került, mint két éve, a legolcsóbbért is 2,5 eurót fizettem, ami nem tragikus, de a Szigetnél például már drágább. Azt mondjuk hozzá kell tenni, hogy lehet, hogy volt olcsóbban is valahol, de

• szemüveg nélkül egyrészt nem nagyon láttam az árakat,
• másrészt meg teljesen felesleges lett volna berúgni, mikor egyébként is folyamatosan egy homályos hallucinációban éreztem magam.

A magyar fesztiválokra jellemző nyomasztó tömegben topogásnak a fentiek ellenére ugyanakkor nyoma sincs. A szervezők jól használják ki a helyet a trencséni reptér hatalmas síkságán, így a Pohoda annak ellenére is tágasnak érződik, hogy minden nap több tízezer ember van kint rajta. A reptérnek amúgy van még egy óriási előnye: a beton futópályákon marha kényelmes sétálni, por sincs, és eső után sem kell a sárban tapicskolni.

Inkubátorfesztivál

A Pohoda már a kialakítása miatt is egy nagyon barátságos fesztivál benyomását kelti, de igazán tényleg a szervezők zenéhez való hozzáállása miatt lesz érdekes az egész. Egészen eddig például elképzelni sem tudtam, hogy egy nagyobb fesztiválon eldugott helyszíneken kívül is működhet a komolyzene, de itt teljesen természetesnek hatott, hogy minden nap ezzel indul a nagyszínpad programja. Idén ráadásul a csak nőkből álló afgán Zohra zenekar volt az egyik ilyen fellépő, akik fontos szerepet játszanak a háborús évtizedekben tönkrement afgán kulturális élet feltámasztásában.

Ebből jól látszik, hogy a Pohoda szervezői egyértelműen nem a lehető legszélesebb közönség kiszolgálására törekednek, hanem van egy víziójuk arról, hogy hogy kéne kinéznie egy modern zenei fesztiválnak. Ezt a vonalat erősíti az is, hogy kiváló érzékkel válogatnak a tehetséges feltörekvő zenészek között, aminek talán legjobb példája volt az idén ismét fellépő izraeli Lola Marsh. A zenekart Michal Kaščák, a fesztivál atyja fedezte fel évekkel ezelőtt egy showcase fesztiválon, 2014-ben pedig

A bemutatkozás annyira jól sikerült, hogy azóta minden évben vissza is hívták őket, a Lola Marsh pedig első albumával világszerte ismert lett, és többek közt a Better Call Saulban is feltűnt már egy daluk. A sikersztori amúgy egyáltalán nem meglepő, mert a Lola Marsh marha jó melankolikus indie popot játszik, az énekes Yael Shoshana Cohen hangja meg teljesen olyan, mint Lana Del Rey-é, de az biztos, hogy a Pohoda nélkül sokkal nehezebb dolga lett volna az izraeli zenekarnak.

Az ilyen sztorik miatt lesz igazán szerethető ez a fesztivál, és ezek mutatják meg, hogy mennyire szomorú a jelenlegi magyar helyzet: hiába kiemelkedő Magyarországon a klubszíntér, és hiába jön el egy csomó iszonyatosan király feltörekvő, vagy underground zenekar hozzánk, ezeket általában csak pár száz fős koncerttermekben lehet megnézni, mert a nagyobb fesztiválok profiljába már nem férnek bele, a kisebbek pedig legfeljebb egy-kettőt tudnak elhívni közülük.

Heti kaland élőben

Nem véletlenül emlegettem korábban a Szigetet a Pohoda idei programjával kapcsolatban, a nagyobb előadók között csomó olyan volt, akik vagy az elmúlt években voltak itt, vagy idén jönnek: a fontosabb fellépők közt ott volt Liam Gallagher, Mac DeMarco, a The 1975, a Little BIG, Mura Masa, Michael Kiwanuka és Lykke Li is – akinek amúgy annyit késett a repülője, hogy végül nem ért oda a fesztiválra. Az ismertebb előadókon túl ugyanakkor volt egy csomó olyan fellépő is, akiket itthon csak kisebb fesztiválokon, vagy klubkoncerten tud megnézni az ember – mint a Viagra Boys, az Ic3peak, vagy TOKiMONSTA –, és ennél is több olyan, akiket valószínűleg nem mostanában fogunk itthon látni, köztük két tényleg kiemelkedő névvel.

Az egyik ilyen az amerikai kísérletezős-zajos hip-hopot játszó Death Grips volt, akik eddig még a környéken se nagyon jártak, a Pohodán viszont ott voltak, és olyan intenzitású bulit csináltak az ottani legnagyobb sátorban, hogy már a felénél azon gondolkodtam, hogy MC Ride igazából valami kiborg lehet, hogy végig bírja nyomni ezt. A Death Gripsért amúgy évek óta könyörögnek már facebookos eseményekben a Szigetnek, és a koncert alapján tökéletesen illene is az A38 színpadra, főleg mert a fesztivált minden évben elárasztó britek amúgy imádják is a zenekart.

A másik a brit grime legfényesebb csillaga, Skepta volt, aki nagyjából hasonló cipőben jár: ő se sűrűn koncertezik errefelé, idén viszont sikerült elhoznia őt a szervezőknek. Egy szlovák srác a kezdés előtt azt mondta, hogy ez a koncert tutira meg fogja dobni az idei látogatószámot, és ránézésre igaza is volt: hiába kezdődött éjfél után, rengetegen voltak rajta, Skepta pedig óriási energiával, agresszióval, és a fesztivál egyik legfaszább bulijával hálálta meg a bizalmat.

A Death Gripsen és Skeptán túl persze rengeteg marha érdekes fellépő volt még ebben a kategóriában, de ezeknek valószínűleg a felére se mentem volna el, ha nincs a Pohoda telefonos alkalmazása. Ha van tökéletes fesztiválos app, akkor ez tutira az:

• a térkép konkrétan a Google Mapsre helyezi rá a fesztivált, és azt is mutatja, hogy éppen hol van az ember,
• az infó fülön tényleg ott van minden fontos és hasznos infó, amire az embernek szüksége lehet, a friss hírekről és az időjárásról pedig push értesítéseket küld az alkalmazás,
• a napi bontás pedig tökéletesen áttekinthető, és ami a legfontosabb, minden fellépőnél van egy leírás arról, hogy kik ők, milyen zenét csinálnak, és miért érdemes megnézni őket.

Ennél jobb dolgot konkrétan tényleg nem tudok elképzelni egy fesztiválos alkalmazásban, három nap alatt összesen nyolc koncertre mentem el azért, mert a leírás alapján bejött az előadó, és egyszer sem kellett csalódnom. Pénteken így láttam brit-izlandi csajpunkot (Dream Wife), zajos post-punkot, amit melós kezeslábasba öltözött sámánmaszkos arcok játszottak (Snapped Ankles), meg egy brit dance duót (Sink Ya Teeth), akikből könnyen lehet, hogy újabb Lola Marsh lesz majd, mert ők is tök ismeretlenül kerültek fel a nagyszínpadra, miután kiderült, hogy Lykke Li nem tud fellépni.

Szombaton aztán volt óvónőből az ukrán zenei színtér egyik legfényesebb feltörekvő csillagává avanzsáló rapper (Alyona Alyona), nulla albummal is kirobbanó formában lévő ausztrál modern Spice Girls, ami Major Lazerre csinálja a bulit (Haiku Hands), élőben tényleg teljesen elborult orosz dark electro (Shortparis), és bendzsóval támadó New York-i sludge-hardcore hibrid (Show Me The Body) is. A hab a tortán az volt, hogy a fesztivál talán legjobb koncertjére is az app miatt mentem el végül: szombat este Lars von Trier kedvenc színésznője, a színészettel párhuzamosan zenei karriert is folytató Charlotte Gainsbourg volt az utolsó fellépő a nagyszínpadon, a vakítóan fehér téglalapokkal megtámogatott lágy dream pop pedig tényleg tökéletes lezárás volt a fesztiválhoz.

Ezek alapján nem nehéz megérteni, hogy a Pohoda miért a környék egyik legjobb fesztiválja: a szervezés profi, a helyszín király, az emberek jófejek, a line-up pedig még a gyengébb években is sokkal izgalmasabb, mint a magyar fesztiválok nagy többségén. Ja, és lejutni sem nehéz, Trencsén kocsival alig van messzebb Sopronnál, a tömegközlekedők pedig a fesztivál honlapján meg tudják nézni, hogy adott helyről hogy lehet a legkönnyebben kijutni.

Számomra az élményt csak az rontotta el kicsit, hogy se pénteken, se szombaton nem láttam rendesen az előadókat, ami azért mégiscsak lényeges eleme lenne az élő koncerteknek. A zenét persze szerencsére hallottam, és ebből a szempontból igazából sokkal jobban jártam, hogy egy olyan fesztiválon törtem össze a szemüvegem, ahol a zene végig garantáltan jó volt. El se tudom képzelni, mit csinálnék nélküle mondjuk az idei Szigeten.

(Borítókép:  Naďa Koščíková  / Pohoda Festival / Facebook)